Balanyi Béla, a méltán híres polihisztor muzeológus életének történetét és eredményeit már számos helyen megírták, illetve megörökítették. De úgy még nem, ahogy a jelen sorok célkitűzéseiben is szerepel: megszólaltatni a leszármazottakat, így velük együtt visszaemlékezni a hajdani ősre, akinek nem csupán a szűk Balanyi család, hanem Nagykőrös városa, sőt, az egész hazai kultúrtörténet is sokat köszönhet.
Ennek apropóján beszélgettem a muzeológus unokájával, Balanyi Krisztiánnal (1973–) és kértem, hogy ossza meg gondolatait velem és az olvasó közönséggel a nagyapjáról és annak munkásságáról!
Balanyi Krisztián és családja: Simon, Rita és Gellért
Beszélgetésünk kezdetén kérlek mutatkozz be, mesélj magadról és nagyapádról néhány mondatot!
Nagykőrösön születtem 1973. december 6-án. Kutató vegyész, illetve kromatográfiás szakmérnöki egyetemi diplomával rendelkezem. A pályaválasztás során sokáig gondolkodtam azon, hogy a Képzőművészeti Egyetemre beiratkozzak-e, ahogy nagypapa is tette. Végül a természettudományok egyik területének a kutatójává váltam, annak ellenére, hogy a rajztehetségemre mai napig szerényen, de büszke vagyok. Középiskolás koromig sokáig megnyertem az összes rajzversenyt, amelyeken elindultam. Ezt a készségem valószínűleg a nagypapától örökölhettem. Mivel nem éreztem ekkora elhivatottságot a bölcsészettudományok iránt mint a nagypapám, másrészt végig kitűnő tanuló voltam a tanulmányaim során, emiatt a családban teljesen eltérő területet választottam magamnak. Mindig is vonzott a kutatás, hogy valamit feltaláljak, ami hasznos lehet az emberek számára, vagy ami eddig nem létezett. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta kíváncsiság és a művészi hajlam ötvöződése olyan kreatívságot adományozott számomra, amely különleges és egyedi.
A mérhetetlen igazságérzetem, valamint a gonoszság és rosszindulat gyűlölete vezetett utamon, amely szintén teljesen azonos volt a nagypapánál is annak egész élete során. Munkahelyemen több újításom volt, amelyből kettő megnyerte a Nemzeti Innovációs díjat 2001-ben és 2010-ben, illetve 2003-ban a Magyar Kémikusok Egyesületének Wartha Vince emlékérmét nekem ítélték meg. A nagy hasznot hozó újításaim a mai napig alkalmazzák a munkahelyemen.
Mindeközben Balanyi Béla nagypapa számomra egy olyan lelki kapcsolódás volt, amely a családot jelentette mindig és mindenkoron. Ezért már ifjúkoromban szinte rettegtem attól, hogy ő valaha is meghal, ezáltal örökre itthagy bennünket. Nagypapára úgy tekintettem, mint egy utolsó élő polihisztorra, aki egyben festő, szobrász, író, régész, történész, grafikus, muzeológus és antropológus volt a családfő „tisztsége” mellett.
Nagyapád sokszínű életútját ismerve mit gondolsz, a múzeum milyen tartalmat és lehetőséget jelentett a nagyapádnak és a családnak általa?
Úgy gondolom, hogy nagypapát mindenki nagyon kíváncsi, érdeklődő, életszerető, vidám, alapvetően nagyon pozitív, nyitott személyiségként ismerte. Számára a kutatás és a feltalálás egyfajta hobbija volt. Eredetileg jogászként végzett, de amikor az igazság oldalán állva elvesztette egyetlen tyúkperét – valóban tyúkok szerepeltek benne –, számára akkor világosodott meg, hogy nem ez a ő szakmája, ugyanis alkatilag nem tudta hitelesen csinálni. A kutatómunka vagy valaminek a feltalálása, kitalálása, megmagyarázása sokkal izgalmasabb volt.
Imádott kirándulni, menni, csak úgy ,,csavarogni” kerékpárral, felfedezni a környéket és a tájat, órákig elmélyülten nézte a domborzati viszonyokat és az elé táruló természeti szépségeket. A kerékpár volt számára a szabadság és az élményt adó eszköz. Óriási távokat tett meg, napi 100 km nem volt probléma a számára.
Az ásatásokat, régészeti feltárásokat, ezek dokumentálását a kíváncsisága hajtotta és egyfajta hobbiként tekintett rá. Csak olyan dolgot csinált, ami szívügye volt és ezt szinte teljesen ingyen, vagy nagyon kis bérezés mellett. Ez egyébként nyomot is hagyott, illetve konfliktus helyzetet is teremtett a családjában, ugyanis a család – annak ellenére, hogy levéltári és múzeumi igazgatói pozíciókat is ellátott – szegény körülmények között, sokszor nélkülözésben élt, mindamellett a családban nagyon ritkán látták a papát, hiszen állandóan dolgozott. Reggel 6 órakor elment a kecskeméti levéltárba, onnan este, 17–18 óra körül ért haza, majd ment a múzeumba dolgozni, ami eltartott sokszor éjfélig is. Mindezek nyomot hagytak a Balanyi család tagjainak lelkében.
Balanyi Béla 1942. októberében készült fényképe, amelyet a menyasszonyának küldött szeretete jeléül
Ha már szóba kerültek ezek a ,,nyomok”, mit gondolsz, mennyiben befolyásolta a nagykőrösi múzeum a Balanyi család életét?
Ha egy szóval tudnám megválaszolni: markánsan. A múzeum, illetve annak épülete a nagykőrösi Balanyi család számára maga az otthont jelentette. Nem azért, mert papa mentette meg az épületet a lebontás elől, vagy hogy ő gyűjtötte, rendszerezte az anyagainak a döntő részét, hanem azért, mert a család konkrétan a múzeumban ,,jött létre”, ott élt, az épület keleti részében kialakított akkoriban még teljesen konfort nélküli szolgálati lakásban és ott is éltek 1951-től egészen a halálukig. Itt éltek a Balanyi gyerekek, a múzeumkert és a sportpálya a Cifrakerttel volt a hatalmas játszótér a számukra. De az unokák, így én is sokat játszottam ott, gyakran látogattam a nagyszülőket. Béla vagy Teréz napokon a népes családi ebédek előtt minden alkalommal a vendégsereg a múzeum előtt fényképészkedett.
Amikor összejött a család, akkor az olyan lehetett a külső szemlélő járókelőknek, mint egy nagy lakodalmi esemény. A múzeum nem csak egy lakóház volt, hanem maga az otthon az egész család számára, az épületre a családtagok úgy tekintettek, mint a Balanyi család szent helyére és ebben magának Balanyi papának volt a legnagyobb szerepe. Magára a múzeumra, a múzeumi anyagokra is úgy tekintettünk nagyon sokáig, hogy az nagypapa műve és talán a sokadik ,,gyermeke”.
Ez az erős kötelék talán sohasem szakadhat meg a Balanyi család és a múzeum között. Ma mennyire tartjátok a múzeummal vagy Nagykőrössel a kapcsolatot?
Rendszeresen járok Nagykőrösre a szüleim miatt, így havonta legalább egyszer és ha tehetem elsétálok a múzeumhoz, a szolgálati lakás múzeumkertre nyíló ablakához, ahol még mindig látom Balanyi mamát, ahogy kihajolva integetett. Ha tehetem és nyitva van a múzeum, be szoktam menni, ott jól ismernek már, a jelenlegi muzeológus hölgy személyesen is ismer, mivel a párjával korábban munkakapcsolatba kerültem és ő felfigyelt a Balanyi névre. Megkeresett és már beszéltünk is a terveikről, melyben nagypapa érdemeit és munkásságát elismerve szeretnének megemlékezni az egykori múzeumigazgatójukról.
Voltam többször is a múzeumban, végigjártam a kiállítás szobáit a felújított épületben, bár számomra a családunk történetéből kifolyólag teljesen mást jelentenek ezek a szobák. A szolgálati lakás szobáit is összenyitották a látogatótérrel, de a szobák, a mama szobája, a nagyszoba, ahol voltak a családi ebédek, a karácsonyi vacsorák, vagy a papa dolgozószobája, a konyha, a spájz, vagy a fürdőszobája mind-mind személyes emléket és így élményt ad. Gyakorlatilag a kiállított tárgyak sokaságában én ezt máshogy láthatom, mint az ,,átlag érdeklődő és kíváncsi szemek”. A lakás előtt álló, valójában az épület mögötti nagy hársfa még mindig áll, mely alatt nagypapa ebéd után mindig jót szunyókált és horkolt.
1968-ban készült családi fénykép, azon a Balanyi házaspár és gyermekeik: Géza, Ágota és Szilveszter
Apropó megújulás, mit gondolsz a múzeum épületének 2017-2018-as teljes infrastrukturális fejlesztéséről?
Örülök, hogy szépen, stílusosan felújították, kiegészítették az épületet, modernizálták és így megmaradhat eredeti formájában az utókor számára. Nagyon szép lett és valóban tetszik! Egy dolgot azonban szeretnék jelezni, mint építő ötletet. Egy emléktábla vagy egy kőtábla a falon szép gesztus lenne Balanyi Béláról, hogy az emberek megismerhessék, hogy ki volt ő, mit tett ezért, hogy ez a múzeum most itt lehessen. Úgy gondolom, hogy ezt még meg kell tennünk, illetve pótolhatjuk, mondjuk a múzeum fennállásának jubileumi évében.
Remek ötletnek találom és valóban ezen hiányosság pótlását szorgalmazni kell. Biztos vagyok benne, hogy erre hamarosan sor kerülhet. A sok múzeumi élmény, kötődés és nem utolsó sorban nagyapád elköteleződése nem vonzott téged is erre a pályára?
Sajnos nem, mert mi már nem voltunk ennyire elhivatottak és sajnos az egyre gyorsuló és anyagiasodó világunkban ez a fajta élet, amit papa csinált már nehezen fenntartható, és itt most nem a környezetvédelmi dolgokra gondolok. A muzeológusi szakma nagyon szép és érdekes szakma, bár esetünkben igazából ez sok nélkülözéssel, lemondással járt a család többi tagja számára, így ezért a családban senki sem folytatta ezt a szakmát.
Balanyi Béla több, mint 70 éve állt a nagykőrösi múzeumi szolgálatába. Mit gondolsz, ha láthatná a mai múzeumi eredményeit, kiállításait, hogyan vélekedne róluk?
Szerintem tetszene neki maga az épület, azt mindig derűsen és vidáman szemlélte. Hiszem, hogy a rá jellemző precizitással és alapos dokumentálással minden lépést megörökített volna az épület felújítása során. Sok-sok történettel, javaslattal állt volna elő annak érdekében, hogy még autentikusabb és jobb legyen a múzeum. Talán több helytörténeti, helyben talált anyagot állított volna ki, több régebbi és kevesebb XX. századi dolgot mutatott volna be, bár mindezek már a muzeológia speciális területe, így ennek megítélése maradjon a jelenkor szakmai képviselőinek ,,hálás terepe”.
Említetted, hogy sokat voltál a ,,közelben”, az értékek feltárása és megőrzése során elkísérted egy-egy munkanapra a nagyapádat?
Amikor én már úgymond tudatomra ébredtem, az ásatások nagy részét ő már befejezte, nyugdíjas volt. Néhány alkalommal elvitt városkerülő sétákra, vagy kerékpár túrákra, ahol végig és folyamatosan mesélt, mit hol talált, hol ásatott, mi volt ezen a helyen a bronzkorban stb. Kisgyerekként próbáltam mindezeket felfogni, de annyira sok információt mondott, hogy bevallom őszintén, felét sem tudtam megjegyezni. Mesélt a Basafáról, a Pálfájáról, hogy honnan lőtték az ellenség katonái a történelem viharaiban Nagykőrös városát stb.
Amikor kirándulni mentünk, vagy autóval utaztunk, folyamatosan szemlélte a tájat és a határt. Ilyenkor elmesélte, hogy ezt a földvárat is megásatta, hogy milyen cserépedény darabokat talált, hogy számára a mélyszántás volt a paradicsom. Egy-egy, az alföldi táj kiemelkedő dombjáról órákat tudott beszélni, amelyek számomra gyerekként nagyon furcsa és különleges történetek voltak. Mikor már volt jogosítványom és elvittem például Csongrádra, Tiszaalpárra, Mindszentre akkor is igen tájékozott volt ezen települések múltjáról, dombjairól, földhalmairól, annak ellenére, hogy 100–150 km távolságra vannak azok Nagykőröstől. Ritka volt, hogy egy kisebb dombot a síkságban ne ismert volna, meg is jegyezte, hogy itt is lehetne ásatni, és biztosan találnának érdekes dolgokat.
A történeteidből kirajzolódik számunkra Balanyi Béla teljes nem csupán szakmai, hanem családi oldala is. Végül kérlek, hogy mesélj el egy családi történetet, amellyel még közelebb kerülhetünk a múzeumért élő Balanyi Bélához!
Nagypapa nagyon szerette a szépet, jó érzéke volt, amit a grafikái, rajzai, szobrai is elárulnak. Jó térlátása volt, jó arányokat érzett, fényképszerűen rajzolt akár tollal is, ahol ugye radírozni nem lehetett. Szerette megnézni a szép nőket és nagyon sok női kollégája is volt, akik közül többet is férjhez adott.
Szerették és becsülték őt a beosztottjai és a kollégái is. Ennek látszólag ellentmondott egy pillanat, amikor a 88. születésnapját ünnepeltük egy február eleji vasárnapi ebéddel és közben odaszólt hozzám, aki a balján ült:
– ,,Fiam! Jegyezd meg, két fajta nő létezik!”
Mindenki megállt az evéssel és elcsendesedett, mert kíváncsi lett mit akar mondani a papa.
– ,,Az elviselhetetlen és a nagyon elviselhetetlen!”
Nagymama, akivel akkor már több mint 57 év házasságban élt adott neki egy taslit és így szólt:
– ,,Nézd már, papa iszik egy kis bort és máris hülyeségeket beszél!”
Papa ezen csak elmosolyodott és huncut szemével rámnézett és mindketten tudtuk hogy ezzel mit akart mondani igazából.
Réka unokájával a múzeumi szolgálati lakásuk előtt 1984-ben
Balanyi Krisztiánnak ezúton is köszönöm a tartalmas beszélgetést és mindazt a sok érdekességet és családi fényképeket, amelyeket megosztott a híres felmenőjéről, a polihisztor muzeológusról. Hiszem, hogy mindezekkel nem csupán emlékezünk hajdani elődeink elismerésre méltó munkásságára, hanem egyúttal emlékeztetjük a jövő generációit a muzeológia fontosságára is. Ebből merített Balanyi Béla is, akinek élete összefonódott a nagykőrösi múzeummal.
Borítóképen:
Balanyi Béla diákokat vezet körbe a nagykőrösi múzeumban, 1973-ban
