A nemrég elhunyt Novák László néprajzkutatóra emlékezünk

 

 

 

Irsán, 1947. április 10-én. Irsát 1950-ben egyesítették Albertivel, s így lett Albertirsa. Édesapám órásmester és ékszerész volt. Édesanyám Cegléden Hübner Emil ügyvédi irodájában dolgozott, s Irsára jött feleségnek 1934-ben. Öten voltunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb.

 

,,Szép” gyermekkorom volt. Volt szőlőnk a Mikebuda felé eső Rákóczi-dűlőben, ahol megismerhettem a szőlészet és gyümölcsészet szépségeit is. Az egyik barátom nagyapja parasztember volt, gazdálkodott, s az ötvenes években alkalmam volt gyönyörködni a cséplés munkálataiban. Szőlőnk környékén is tanyák voltak, ahol a leglátványosabb cséplőgépes aratásnak örvendezhettünk, amikor a körmös (,,Hoffer”-) traktor vontatta cséplőgépet megláttuk, s hallhattuk búgását munka közben.

 

A monori József Attila Gimnáziumban tanultam 1961–1965 között. A ceglédi Kossuth Múzeum igazgatója, dr. Ikvai Nándor tartott a giminkben néprajzi szakkört. 1963-ban fényképezőgépet adott a kezembe, s lefényképeztette velem az alberti és irsai evangélikus temetők fejfáit (ez a Kossuth Múzeum fotótárában meg is van). Ikvai ösztönzött arra, hogy – mivel érettségi után nem vettek fel az ELTE történelem–néprajz szakára, szakmát tanultam két évig (1965–1967 között ezüstműves, ötvös szakmát tanultam az Állami Pénzverőben) – Debrecenbe jelentkezzek történelem–földrajz szakra (akkor néprajz szak nem indult).

 

Sikeres felvételit tettem 1967 július elején, a jeles geográfus tanszékvezető egyetemi tanár, Kádár László (ő az Angol beteg című filmből is ismerhető Almássy gróf munkatársa volt Észak-Afrikában) és akkor még docens Rácz István történész felvételiztettek.

Lassan „beszoktam” a Néprajzi Tanszékre. Gunda Béla professzor és Ujváry Zoltán akkor még adjunktusok voltak, szívesen fogadtak. A halottkultusszal akartam foglalkozni, de Gunda lebeszélt erről (igaz, a fejfakutatás megőrződött bennem). A település, településnéprajz irányába terelt, mint földrajzost. Felvehettem harmadik szaknak a néprajzot, majd főszaknak is választottam a földrajz és történelem mellett.

Nagy megtiszteltetés ért, amikor egyetemistaként megbíztak Hajdúböszörmény településnéprajzi kutatásával, erről írtam az egyetemi disszertációmat. Tekintettel arra, hogy ezzel a nagy és jellegzetes alföldi mezőváros kutatásával foglalkozhattam, a későbbi munkásságomra, így Gyoma, majd a Három Város kutatására is hatással volt.


– Hogyan kerültél Nagykőrösre, ahol egy életen át kutattad a város múltját?

Debrecenben egyetemre kerülve nem szakadt meg a kapcsolatom Pest megyével. Az egyik nyári néprajzi terepgyakorlatomat a ceglédi múzeumban végeztem. Időközben Ikvai Nándor megyei múzeumigazgató lett, s ő hívott, jöjjek „haza” Pest megyébe. Két lehetőséget kínált: Vácra mehettem volna az akkor még Vak Bottyán nevét viselő múzeumba. Mivel 1971-ben, végzésem előtt Vácon voltam néprajzi gyakorlaton, s megismerhettem annak vidékét, sőt a Börzsönyt is, szimpatikusnak tűnt, de nekem munkásmozgalmi témával, a „Gödi Fészekkel” kellett volna bajlódnom, de erre nem vállalkoztam.

 

Annál is inkább, mivel Nagykőröst is ajánlotta, ahol néprajzos múzeumigazgatói állás várt rám. Én ezt választottam azért is, mivel rokoni szálak fűztek a már tanulmányaim során alaposabban megismert jeles mezővároshoz. Édesanyám húga, keresztanyám tanítónő volt Kőrösön, keresztapám pedig a városi igazgatási osztály vezetője. Meg is lepődött (megijedt), hogy mit keresek én Nagykőrösön, ahol tudomása szerint ilyen múzeumigazgatói állás nem létezett a városi tanács jóvoltából. Fel kellett világosítanom, hogy engem nem a város alkalmaz, hanem Pest megye. A megye bízta rám az akkor igen siralmas állapotban lévő Arany János Múzeumot.

Rendbe kellett tenni az épületet (aláfalazás, szigetelés, villanyszerelés, parkettázás, festés-mázolás stb.), a raktár helyzetén javítani, kiállításokat szervezni és rendezni. Csak egyedül voltam. Balanyi Béla bácsi – aki amatőr régész és helytörténész is volt – ugyan a múzeumban lakott, de Kecskemétre járt dolgozni, ő volt a Levéltár igazgatója, félállásban pedig – odaérkezésemig – a kőrösi múzeum vezetője. Szükség volt további munkatársakra, s ezt a megye is tudomásul vette, támogatott. Ekkor vettük fel Fekete Istvánt történésznek, aki irodalomtörténettel is kellett, hogy foglalkozzon. Később régészt, restaurátort, könyvtáros-gyűjteménykezelőt is alkalmazni tudtam.

Feladatom volt egy korszerű új állandó kiállítás megrendezése. Hatalmas levéltári kutatómunkába kezdtem, s ennek is eredményeként 1978-ban, a múzeum alapításának 50. évfordulója tiszteletére megnyithattuk a „Hej, Nagykőrös híres város… !” című állandó kiállítást, amely még most is áll, valóságos kiállítási monográfiája Nagykőrös városának. 

Közben Cegléddel és Kecskeméttel is foglalkoztam, s a Három Város kutatási programommá vált. A kandidátusi értekezésem témájává is a mezővárosi fejlődést, a Három Várost választottam. A kandidátusi tudományos fokozatomat 1987-ben szereztem meg. (A Magyar Tudományos Akadémia doktora tudományos fokozatot 1996-ban kaptam meg a településnéprajzzal foglalkozó munkámra.)

 

– Mint akkor még egyedüli muzeológusnak úgyszólván minden témával neked kellett foglalkoznod: történelem, néprajz, művészettörténet, irodalomtörténet. A pályakezdő muzeológusnak előnyt jelentett az, hogy szinte minden területen alkothattál, kipróbálhattad magad, vagy éppenséggel nehézséget okozott az, mindennel egyedül kellett megbirkóznod?

Nagy kihívást jelentett számomra a város. Mivel a települési viszonyokat jól ismertem Márkus István és Majlát Jolán munkáiból, nekem tovább kellett lépnem. A már említett állandó kiállítás megalkotása okán is. Mint kezdő szakember, az Arany-kultusz ápolását is magamra kellett, hogy vállaljam. Hiszen én az Arany János Múzeum igazgatója lettem (1976-ban az Arany János Társaság elnökévé is megválasztottak). S ott volt a gimnáziumban lévő Arany Emlékkiállítás, köztiszteletben álló nyugalmazott gimnáziumi tanár vezetőjével, dr. Törös Lászlóval, aki mellett nekem is bizonyítanom kellett, hogy jó szakember vagyok, értek az irodalomtörténethez. Feladatom volt az Emlékmúzeum egyesítése az Arany János Múzeummal. Szerencsés módon tudtam gyarapítani az irodalomtörténeti gyűjteményünk Arany-anyagát. Például a múzeum – talán személyem – jó hírének is köszönhetően Szász Károly leszármazottjai révén értékes dokumentumokhoz és relikviákhoz juthattam, amelyeket az állandó kiállításban is bemutatok. Csak érdekességként említem meg, hogy Szász Károly jeles költő, műfordító – mellesleg református egyházkerületi püspök – levelezésének több mint ezer darabját sikerül elhelyeznem az Arany János Múzeum gyűjteményében.

A kor szokása ellenére, 1982-ben sikerült méltó módon megemlékeznem Arany Jánosról, halálának 100. évfordulóján (még nemrégiben is a fejemhez vágták Kőrösön, hogy „halálévfordulót nem ünneplünk”!). Tanulmánykötet is szerkesztettem („Arany János tanulmányok”), amelyben Arany János és Nagykőrös kapcsolatáról tanulmányt is írtam, megjelentettem Arany János kéziratait facsimile kiadásban (a kecskeméti Petőfi Nyomda szép kiállítású könyveként), valamit Miklosovits László grafikusművész Arany-illusztrációit.

Tehát, néprajzzal, történelemmel, irodalomtörténettel foglalkoztam, de a művészetek sem hagytak hidegen. Rendre különböző művészeti kiállításokat rendeztem, virágoztatva Nagykőrös szellemi életét. A néprajzon belül is a népművészet foglalkoztatott különösen. Elmondhatom, hogy interdiszciplináris muzeológusa is voltam az Arany Múzeumnak.

 

 

Az 1978 utáni években. Ennek első eredménye lett a ,,Mezővárosi népművészet. Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd”, 1989-ben pedig már megjelent ,,A Három Város építészete” című könyvem is. A korábban szerzett ismereteim arra ösztönöztek, hogy együtt szemléljem a három várost. Valójában szinte hihetetlen, hogy egymás közelségében három ilyen jelentős mezőváros alakulhatott ki az évszázadok során. A táj is meghatározó, hiszen a Homokhátsághoz tartozik mindhárom település (igaz Cegléd határa felnyúlik a Cserhát dombvidék déli nyúlványára is). A sajátos történeti körülmények is odahatottak, hogy közös vonások alakuljanak ki. Gondolok itt a gazdálkodásra, településrendszerre, hiszen mind három város határán a XVI–XVII. században határbeli üzemhelyek, üzemközpontok alakultak ki, melyek mint mezeikertek, szállások a szabad (kötetlen) később tanyasinak nevezett gazdálkodás képződményei. Mindezekből következően a társadalom szerkezete is sok közös vonásokat mutat. Nem véletlenül beszélhetünk Kecskemét és Nagykőrös, részben Cegléd esetében cívisekről, cívis társadalomról.

 

 

Arra törekedtem, hogy minél szélesebb körben ismerjem meg a sajátos mezővárosokat, azok jellegzetességeit, közös vonásait. Valójában a Három Város, ha nem is kompakt közigazgatási egységet, de történeti–néprajzi–táji közösséget jelent. A Gondolat Kiadónak volt egy nagyszerű sorozata, amely a néprajzi tájakat mutatja be Őrségtől a Balaton-felvidéken, Bakonyon, Sárközön, Kis- és Nagykunságon, Hajdúságon, Nyírségen át Göcsejig. Ebben kapott helyet Balogh István Debrecennel foglalkozó „Cívisek világa” című munkája, valamint Bálint Sándornak a „Szögedi nemzet” című könyve. E mikro-tájak sorában következett az én munkám a „Három Város”, amely – néhány néprajzos kolléga támadása ellenére –, mégis csak jogosultságot szerzett, vívott ki magának. Mondhatjuk, sikerkönyvnek számított.

 

– Amikor elkezdted a néprajzi terepmunkát, még XIX. században született adatközlőkkel is találkozhattál, akiknek a szülőktől és nagyszülőktől örökölt tudásuk a XIX–XVIII. századig is visszanyúlt. Voltak-e emlékezetes felfedezéseid a régmúltba való visszatekintés kapcsán? Számomra legalábbis mindig döbbenetes élmény volt szembesülni azzal, hogyan maradhat fenn a több száz éves szájhagyomány. Emlékszel-e egy-egy ilyen különlegességnek számító adat felfedezésére a szájhagyomány alapján?

A néprajzkutató módszere a kérdezés tudománya. Tekintettel arra, hogy a XX. század vége felé már a paraszti élet, életmód eltűnőben volt, jobbára csak a szájhagyományokra, elmondásokra támaszkodhattam: hogy is volt az valójában, mit, mikor és miért csináltak? Lett légyen az folklór. Különös esetnek tartom, hogy még a nyolcvanas évek elején dalos kedvű, kocsmában mulató egyénre találtam, aki új stílusú balladát is őrzött repertoárjában.

A szájhagyomány hitelesítését, a már személyesen át nem élhető, megismerhető dolgokat számomra a történettudomány tette hitelessé, valóságossá. A levéltári kutatásaim során a XVII. század elejétől számos értékes adatra bukkantam, amit ma már nem találunk meg néphagyományban. Itt csak az égettborra utalok, s olyan szavakra, amelyek már kivesztek beszédünkből, kultúránkból (tik-tyúk, tikmony-tojás, ihász-juhász, ümögh-ing stb). A májusfa állítása napjaikban is él, de rögös utat járt be a szokás. A XVIII. század közepén még a kőrösi tanács megjutalmazta a májusfát állító katonákat (ez is bizonyíthatja idegen eredtét), de Mária Terézia királynő már tilalmazta a feleslegesnek ítélt fapusztítást. A más vidékeken népszerű és fontos társadalmi szokást, a fonózást is mint az erkölcstelenség forrását, szigorútan tilalmazták és büntették a mezővárosok.

 

– Tapasztalatod szerint mennyire él még a népi köztudatban a Három Város elnevezés?

A ,,három várost” történelmi fogalomnak tartom. A kifjezés a XVIII. század első felében, a Rákóczi-szabadságharc bukása után, a Habsburg gyarmatosítás, a ,,rendi restauráció” során vált okafogyottá.

A mai értelmezés kapcsán, ezzel kapcsolatban nem végeztem kutatást, meggyőződésem azonban, hogy ez a fogalom már nem él, holott szemmel láthatóan is arról győződhetünk meg, hogy milyen szoros kapcsolat van a három város között. Például a diákság, munkavállalók napi mozgásában.


– És a levéltári kutatómunka során melyek voltak az első olyan adatok a Három Város kutatása kapcsán, amelyeknek ugyancsak nagyon megörültél, mert addig nem ismert dolgokra világítottak rá?

Erről sokat lehetne beszélni. Talán számomra a legfontosabb az, hogy megismerhettem Nagykőrös történeti mélységét, amely sokban hasonló vonásokat mutatott a másik két várossal. A történeti kutatások szemlélete elfogult volt a nemességgel szemben 1945 után. Csak Márkus István írásaira utalok. A werbőczyánus törvényekkel áthatott feudalizmus korában életbevágóan fontos volt a jobbágy-jogú mezővárosokban az armalista nemesség léte és szerepvállalása. Természetesen nem önfeláldozásról lehet szó, hanem érdekközösséről, érdekazonosságról. Nem csak a kőrösi, de kecskeméti kisnemeseknek is érdekükben állt, hogy megőrizzék évszázados autonómiájukat, ami – különösen Kőrös esetében – a helyben élő kisnemeseknek tulajdoníthatóan eredményesen meg is valósulhatott: ezért lehetett Kecskemét és Nagykőrös ,,szabadalmas”, kiváltságosnak mondható mezőváros, ,,nemes tanáccsal” az élén.


– Miként alakultak ki kutatási témáid?

Én mindig is azt hangoztattam, hogy a tudománynak három pillére van: az akadémiai intézetek, az egyetemek és a múzeumok. A múzeumok azonban különleges tudományos intézmények, ahol nem csupán történeti dokumentumokkal, de tárgyakkal is foglalkozni kell.

 

Nagyon jó kapcsolatom alakult ki a Katona József Múzeummal, az akkori muzeológus gárdával, köztük Sztrinkó Pistával. Ő nagyszabású kutatásokat szervezett Szabadszálláson, Kiskunmajsán. A szabadszállási kutatásaimat a debreceni Kossuth Egyetem Néprajzi Tanszéke meg is jelentette.

Különösen jó szakmai és baráti kapcsolatom alakult ki Szolnokkal. „Szabó Laci tanár úr” bevont a Tiszazug kutatásba. Különös élményeket őrzök az 1983-as Tisza-túráról, amikor Tiszafüredtől Tiszaugig kutathattuk végig a Tisza menti településeket. Szabó Lászlóval szerveztem meg az „Alföld-kutatást” is, de a minisztériumtól ahhoz nem kaptunk támogatást. A Nagykőrösön megtartott interdiszciplináris konferenciák viszont az nyolcvanas, kilencvenes és 2000-es években ezt a törekvést, programot igazolják.

Kerényi Gábor Pécsett működő kollégánk és barátunk nyert meg engem is, hogy Szabó László kutatóstábjával (Barna Gábor, Bathó Edit, Bellon Tibor, Füvessy Anikó, Kriston Vizi József, Magyari Márta, Örsi Julianna, Szabó István, Szabó Zoltán, Sztrinkó István) a Zselicségbe vonuljunk, Mozsgón és környékén kutassunk. Természetesen én, mint mindig a település és gazdálkodás témakörökkel foglalkoztam. E kutatásomat is megjelentette Ujváry professzor úr Debrecenben.

Ujváry Zoltán professzor – Hét községbeli kisnemes lévén – bevont a Gömör kutatásba. Ennek is számos tudományos eredménye született. Most készítem elő a „Gömör és Kishont népe a XVII–XX. században” című könyvemet, amely reményeim szerint megjelenhet a 70. születésnapomra, 2017-ben.

Az említett tájegységeken kívül a legnagyobb szabású kutatási programom a fejfakultúrához kötődik. 1980-ban vehettem meg az első autómat, s attól kezdve szinte minden évben Erdélybe jártam kutatni. Bejártam Kalotaszeget, a Sóvidéket, Háromszéket, Brassó vidékét, számos temető fejfaanyagát örökítettem meg, s gyűjthettem a temetkezési szokásokat. Óvatosnak kellett lennem, ezért is „csak” a temetőkre összpontosíthattam, mivel a Ceaucescu-érában házaknál nem lehetett megszállni, s ha temetőben jártam, nem tűnt fel senkinek az ottlétem, legfeljebb meglátták az autómat.

 

A minisztérium jóvoltából 1984-ben egy hónapos tanulmányúton vehettem részt Csehszlovákiában, amikor Kassától, Rimaszombaton át Pozsonyig végezhettem fejfakutatást a magyarok lakta vidékeken, sőt Prágába is eljuthattam, az ottani akadémiai kutatóintézet jóvoltából a temetkezési szokásokat kutathattam. A Gömör vizsgálatához Besztercebányán, Rozsnyón, Rimaszombatban is végezhettem levéltári kutatást. Liszka József barátom és kollégám meghívására Révkomáromból az Alsó-Garam vidékén, Ipolyság környékén végezhettem kutatást, Barna Gábor szervezésében pedig részt vehettem az Ung-vidék kutatásában.

– Végezetül pedig arra volnék kíváncsi, hogy melyek a jelenleg is folyó kutatásaid, és mit tervezel még a jövőben?

Nagykőrös XVII–XIX. századi kutatását folytatva, szeretném ezt az időszakot, történeti néprajzát önállóan is feldolgozni. Szervezésedben és felkérésedre bekapcsolódtam a Kecskemét néprajzi munkálataiba. Szeretném Hont vármegye történeti néprajzát megírni.

Terveim vannak még, csak egészség is legyen hozzá.


Isten nyugosztalja Novák Lászlót!

 

Novák László Ferenc néprajzkutató, történész és geográfus, aki egy életen át a nagykőrösi Arany János Múzeum igazgatójaként is fontos életművet hagyott az utókorra, a magyar néprajztudomány kimagasló egyénisége; emlékét szakmatársai őrzik és ápolják. Temetésére 2023. március 11-én  került sor Nagykőrösön; azt megelőzően búcsúztatását stílszerűen az Arany János Múzeum előtti térségen tartották tisztelői.