„Nem szükséges, hogy kimenj a házból. Maradj meg asztalod mellett, fülelj. Még csak annyit se - várj csupán. Ne is várj, légy teljességgel csöndes és magad. Felkínálkozik majd, leleplezésre, a világ” – mondta Franz Kafka, és igen, így is lehet. Alkotni, élni, így is lehet, a világot helybe érkeztetni és belülről felfejteni a körülöttünk valót. De lehet diskurzus mentén teremteni, lehet dacosan, hangosan kiáltani, privát performanszként az égre olvasni kollektív megéléseket, egyéni lázadásokat, traumákat vagy egyszerűen csak „hagyni, hogy az olyan apró dolgok, amik egyébként untatnának, egyszer csak izgalomba hozzanak”, ahogyan Andy Warhol fogalmazott. Alkotni, reagálni, teremteni, alakítani, átkeretezni, feldolgozni, kiteríteni és pontról pontra számonkérni a lelket - művészetet létrehozni sokféleképpen lehet. De talán, ami a legfontosabb, az a kapcsolat – kapcsolat alkotó és tárgya, alkotás és befogadó és ennek eredményeként alkotó és befogadó között. Mert amiként egy interjújában, a popart örök lázadója, David Hockney mondta: „Azzal, hogy valamit nagyon figyelünk, önmagában gyönyörűvé is tehetjük azt”.
Éppen Hockney művével indít többek között a POWER LINES című kiállítás, mely a Mercedes-Benz Art Collectiont hozta el nekünk Budapestre. A Merlin Kulturális Tér kétszintes épületében számos teremben vonul végig a nagyszabású, sokrétegű és rendkívül erős hangulatokat kínáló prezentáció, mely túl azon, hogy egy vállalati gyűjteményen keresztül a nemzetközi ipari kontextust kívánja összekötni a Magyarországon és a Közép- és Kelet-Európai régióban kibontakozó művészeti látásmódokkal, több, mint 30 elismert művész alkotásán keresztül a Török Krisztián Gábor kúrálta válogatás azt a kérdést is feszegeti, hogy vajon egy cég, egy brand milyen kulturális felelősséget vállalhat a kortárs művészet nyelvén, és vajon mennyire lehet önreflexív egy márka, mennyire lehet nagyvonalú és proaktív a tekintetben, hogy mit mutat meg magából és a látásmódjából.
A vállalati művészeti gyűjtemények Európában már régen túlléptek azon a szerepen, hogy reprezentációs célt szolgáljanak. Régebben a bankok, biztosítók, autógyárak azért vásároltak műtárgyakat, mert ez státuszt, presztízst jelentett, mert ez támogatta a minőségi márkaépítést. Egy Picasso-festmény a tárgyalóban azt üzente, hogy a vállalat sikeres. Míg a XX. század második felére egy jelentős műtárgygyűjtemény elsősorban a vállalat gazdasági erejének és kulturális státuszának kifejezője lett, napjainkra pedig egyre inkább stratégiai kulturális szerepvállalássá vált. Identifikációvá, hangsúllyá, zsinórmértékké, mintha azt mondaná a kollektor: az vagyok, amit gyűjtök, az vagyok, amit prezentálok. A vezető európai vállalatok – köztük a Deutsche Bank, az UBS, a Deutsche Telekom vagy a Mercedes-Benz – ma már nem pusztán műtárgyakat gyűjtenek, hanem aktív szerepet vállalnak a kortárs művészeti diskurzus alakításában. Már nem csupán őriznek, hanem kutatnak, megrendelnek, kiállítanak, kölcsönöznek, oktatnak, párbeszédet kezdeményeznek, ízlést alakítanak, nézni, látni, hallani, véleményt formálni tanítanak, narratívákat teremtenek, kérdéseket, vitákat generálnak. A művészet ebben a rendszerben már nem dekoráció, hanem gondolkodási felület, mely egyszerre reflektál társadalmi, gazdasági és technológiai változásokra.
Az 1977-ben alapított Mercedes-Benz Art Collection ebben a vállalati gyűjteményi összportfólióban különleges színt képvisel: az egyik legjelentősebb kollekcióvá nőtte ki magát - több mint háromezer művet és mintegy nyolcszáz alkotót magában foglalva, jelentőségét mégsem elsősorban mérete, hanem koncepciója adja. A gyűjtemény fókuszában ugyanis az absztrakt-konstruktív művészet öröksége, valamint a kritikai, társadalmi érzékenységű kortárs alkotások állnak. Olyan művek, melyek a munkavállalókról beszélnek, energiáról, kizsákmányolásról, a modernizmus kudarcairól, migrációról, geológiáról, klímaváltozásról. A POWER LINES kiállítás azt vizsgálja, hogy az ipar milyen nyomot hagy az emberen. Mi más ez, ha nem önreflexió? Az egyre gyakrabban felmerülő kérdésre, hogy mi lehet egy vállalat felelőssége a kultúrában, a többszintes kiállítás választ kínál – olyan alkotók illusztris karéjában, mint többek között John M. Armleder, Sylvie Fleury, David Hockney, Kortmann-Járay Katalin & Mendreczky Karina, Robert Longo, Németh Ilona, Süveges Rita.
A vállalati gyűjtemények ritkán hagyják el saját intézményi közegüket, még ritkábban lépnek valódi párbeszédbe egy másik ország művészeti szcénájával – a prezentáció ezért túlmutat egy nemzetközi vándorkiállítás jelentőségén, hiszen a POWER LINES nem egyszerűen itt vendégeskedik, hanem a város kulturális és történeti kontextusára kíván reagálni, ami, lássuk be, nem apró gesztus. A Merlin egykori transzformátorállomása pedig korántsem neutrális kiállítótér, inkább mintha a tárlat aktív szereplője lenne - mely ráadásul, ritkaságszámanenő gesztusként, ingyenes látogatási lehetőséggel kínál meg minket, szerdától vasárnapig. Mintha az ipari múlt, az energiaelosztás története és a városi infrastruktúra emlékezete olyan értelmezési rétegeket nyitna meg, melyek tovább mélyítik, árnyalják, rétegzik és feszítik a kiállítás alap narratíváját.
A kiállítás minden egyes négyzetcentimétere a budapesti helyszínre reagál, az érzékeny kurátori aktusnak köszönhetően, mintha végsősoron a válogatás egyetlen monumentális, szétterített asszamblázs lenne, benne gondolatokkal, reakciókkal, felkérdezésekkel, megélésekkel, rácsodálkozásokkal, kifakadásokkal, megbocsátásokkal, elbocsátásokkal. És mivel a kortárs művészet egyik legfontosabb sajátossága, hogy nem lezárt jelentéseket közöl, hanem értelmezési helyzeteket teremt, szükségszerűen a kiállítás sem kínál válaszokat, sokkal inkább célja a kérdésfelvetés, az elgondolkodtatás, a mit látsz, mit érzel, hogy gondolod intellektuális táncába hívó attitűd elegáns gesztusa. Ha tetszik, kollektív teremtésre hív minket a Merlin, új narratívák alkotására, új kontextusok megélésére, a tér és az érzékelés pillanatról pillanatra változó összhangjának alakítására.
Az öt tematikus egység – iparosodás és gép, migráció, modernizmus, energia, táj – folyamatosan keresztezi egymást, ugyanazok a kérdések más és más műveken keresztül térnek vissza, mintha maguk is infrastruktúrák lennének, egyre kevésbé magukról, sokkal inkább egy közös gondolatról, ideáról szólnak, másutt pedig hétköznapi tárgyak emelkednek új jelentésmezőkbe, miközben eredeti funkciójuk emléke tovább él az új kontextusban.
Különös többlettartalommal bír a bevezető munkák között a nemrég elhunyt David Hockney Kormánykerék című fotómontázsa, melyen az autót a kép egyszerre tartja keretben és bontja elemeire, akárha valamiféle torzója lenne gép és ember szimbiózisának – ezzel megteremtve a kiállítás alapnarratíváját. Az ismétlés, mint monotonitás, mint gépies rutin több műtárgynál visszatér, ahogyan a test is, mint a tárgyiasítás, mint a közszemlére tett ilyen-olyan csont-izom-formarendszerek másként vagy ugyanúgy összerakott torzója, de visszatérő elem az építészet, a beton, az acél, a fém merev terének szinte hatalmi viszonyt sugalló robusztussága, ahogyan a tájkép is sok helyen téma és felvetés, úgy is, mint a pusztuló környezet segélykiáltása és úgy is, mint a változás, a nélkülünk végül új életre kapaszkodó környezet első lépése a felszabadulás felé.
Nem egy műtárgy alkotóeleme a tükör, mely egyszerre térátalakító, jelentést tágító, ritmust adó és törő tartalom, önreflexív elem, a műbe invitáló kapu, általa minden egyes látogató más-más képet formál. Visszatérő narratíva és kötőelem a fény, mely van, hogy mondanivalót teremt egy fehér vásznon, van, hogy az árnyékunkat teszi meg főszereplővé, máskor pedig a mennyezetről csüngő fehér bolygókként univerzumot teremt, a kiállítás mindig változó színpadának egyik stációjaként. Elhagyott üzemi konyhába álmodott műtárgyak, munkahelyi baleseteket idéző installációk, vákuum mentőmatracok, mint fehérségben himbálózó gigatotemek, hatalmas pisztáciamagok, mint a növényvilágot és az emberi anyaméhet összekötő életmetaforák, óriáslufikhoz hasonlító, egymást kergető, ölelő növénykarok, földre vetülő árnyékukkal, óriási acéllemezek átszabta terek.
A kétszintes, mindenkitől a saját történeteit, megéléseit, képzettársításait, analizálásait megkívánó, rendkívül sokféleképpen értelmezhető és értelmezendő kiállításból íme két szubjektív kiemelés. Az egyik talán arról mesél, miként változtatjuk meg a világot, hogyan vesszük el és cincáljuk darabokra misztériumait, titkait, törvényeit, a másik mintha ennek éppen folytatása lenne: mindaz, amit magunkévá tettünk, miként lep el minket, hogyan lesz a fogyasztói társadalom végül saját maga szemétdombjává és ravatalává. „This is too bad, Makes night and day alike” – olvashatjuk Járay-Kortmann Katalin és Mendreczky Karina monumentális installációjának „kapujában”, mint egyfajta: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” előszót térhez, időhöz, sorshoz, traumához, magányhoz. A mondat (fordításban talán így hangzik: Kár, hogy az éjszaka immár ugyanolyan, mint a nappal) egy bagoly szájából hangzik el egy régi gázizzó hirdetésen, és tüstént kritikai zónába hangolja a stilizált életteret, ahol minden a fényről, az elektromosságról szól, és ahol éppen úgy nincs nappal, mint éjszaka, az ágyat körülvevő növények fémből vannak, a földhöz rögzített, repülni képtelen lepkék és méhecskék gigászi méretűek, a papucs az ágy mellett az ottfeledettség, a magára maradás szomorú mementója, a gyertyaláng pedig éppen úgy megfosztja az éjszakát ősi misztériumától, mint a városi lámpák. Mert nekünk nem kell a sötétség, nem kellenek a csillagok. Erre lehet válaszmondat a Lélegző robot című asszamblázs installáció, mely egy, a fogyasztói társadalom tárgyaiból felépült emberalakot mímelő gép, ami körül földéletünk lomjai hevernek, és mely magának hangosan adva utasításokat, hogyan lélegezzen, beszívja és kifújja a levegőt, egy ráerősített műanyag zacskó (mi más?) pedig erre hol megduzzad, hol behorpad. Haldoklik. Haldoklunk. Saját magunkat tápláljuk, öljük meg és rántjuk vissza az életbe. Micsoda pazarlás.
A POWER LINES szó szerinti fordításban annyit tesz: elektromos vezetékek. De power, mint energia. Mint politikai hatalom. Mint gazdasági erő. Mint társadalmi befolyás. Mint emberi cselekvőképesség. És lines, mint határ. Útvonal. Rajz. Vonalzó. Ellátási lánc. Élettörténet. Rajzolat. A kiállítás tulajdonképpen erről szól. A láthatatlan vonalakról. Az infrastruktúráról. A vállalati felelősség infrastruktúrájáról. A művészet infrastruktúrájáról. A POWER LINES nem csupán műveket mutat be, hanem azt állítja, hogy a kultúra maga is egyfajta infrastruktúra – láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen hálózat, mely összeköti az egyént, a közösséget, az intézményeket és a vállalatokat. Éppen úgy, ahogyan az Art is Business is teszi, melynek szervezésében megvalósulhatott a kiállítás - az 2019 óta működő, Európában is egyedülálló platform a vállalati, magán- és művészeti szcéna szereplőinek kínál lehetőséget a találkozásra, hogy az így megosztott tudásból együttműködések jöhessenek létre, és egy egészséges és minőségi lelki jövőképpel, valamint fenntartható kultúrával büszkélkedő társadalom fejlődhessen.
„A remekmű csak akkor remekmű, ha hozzáértő közönsége is van” – Vaszary János mondata sokszorosan igaz a Merlin fehértiszta tereiben, fényben játszó hangulataiban, ott maradt, ott hagyott, egyszervolt pillanataiban. A Mercedes-Benz Art Collection válogatása intellektuális kalandot ígér, és nem mindig adja könnyen magát. Kér belőlünk, kér a gondolatainkból, a képzeletünkből, a tudásunkból, a traumáinkból, kéri a humorunkat, a dühünket, a megbocsátásunkat, kéri a kétkedésünket és a lázadásunkat. Azt kéri tőlünk, hogy - Vaszary után szabadon-, értő és érző közönség legyünk. És akkor pár pillanatra biztosan: „Felkínálkozik majd, leleplezésre, a világ”.
A kiállítás augusztus 30-ig látogatható.
