2019 nyarán, 93 éves korában elhunyt Péter László irodalomtörténész, egyetemi tanár, nyelvész és néprajztudós, a Tiszatáj folyóirat alapító-névadó szerkesztője, akit pályája végén Szeged város a díszpolgárává avatott. Több évtizeden keresztül volt meghatározó szereplője a makói köz-, és kulturális életnek.
„Péter Lászlótól tanultuk meg a leírt szavak tiszteletét, az ő példamutatása nyomán láttuk meg az irodalom esztétikai lényege mellett annak történelmi, morális, közösség- és nemzetépítő szerepét és értékét is. Ő volt számunkra a Tanár, aki példájával is tanított.”– írta egyik tanítványa róla.
Egy pályázat segítségével az egykori igazgatónk szellemi örökségét szeretnénk megmenteni az irodalmat szerető közönség, és a tudományos kutatók számára.
Dr. Péter László (1926-2019), irodalomtörténész hagyatéka a makóiaknak nagyon fontos. Számos makói helytörténeti, irodalomtörténeti kötete társszerzője, József Attila, Juhász Gyula makói éveinek kutatója, földolgozója.
A makói József Attila Múzeum egykori igazgatója, 1952-53-ban dolgozott intézményünkben. A tőle elköszönő méltatói kiemelték: tudósi pályája magán viselte a rettenetes XX. század kommunista felének minden megpróbáltatását, gyötrelmét és keserű fordulatát. A szőregi születésű kamasz középiskolái után 1943-ban a Szegedi Tudományegyetemre iratkozott, ahol 1947-ben summa cum laude bölcsészdoktori oklevelet, 1948-ban magyar–latin–filozófia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1968-ban az irodalomtudomány kandidátusa, 1991-től a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtudományi doktora lett. 1986-tól az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársaként, 1990-tól a József Attila Tudományegyetem tanáraként tevékenykedett.
Péter László tudományos és közírói tevékenységét pályatársai méltán tekintették egykori tanára, Bálint Sándor munkássága folytatásának. „Bálint Sándor a néprajzban, Péter László az irodalomtörténet-írásban teremtette meg a tudományos szögediség fogalmát” – olvasható a róla szóló méltatások sorában.
Monográfiát írt Juhász Gyuláról (műveinek kritikai kiadását is ő rendezte sajtó alá), Tömörkény Istvánról és Móra Ferencről, József Attiláról és Radnóti Miklósról, Balázs Béláról szóló monografikus tanulmányaiban pedig pályájuk szegedi vonatkozásainak részleteire derített fényt.
Tudósi tevékenységének megkoronázásaként a Magyar Tudományos Akadémia megbízta őt a három kötetes Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994) szerkesztésével is. Mindezek ellenére az újság lapjain érezte magát igazán otthon, írásaiban érezhető lelkesedéssel szólította meg az olvasóit. Életműsorozatának is az Írások Szegedről címet adta, s a Szegedi örökség (1983), A szerette Város (1986), a Szőregi délutánok (1994), a Mindörökké Szeged (1997), s a Szegedi seregszámla (1999) – melynek fülszövegében, a kötet címével kapcsolatosan megjegyezte: „seregszámla az eposz műfaji kellékének, a katalógusnak, a szereplő hősök, seregek fölsorolásának régi magyar neve” – a helyi lapokban, folyóiratokban hosszú évtizedeken át megjelent írásainak gyűjteménye.
Fél évszázadon át változatlan szándéka volt föltárni, közkinccsé tenni mindazt, ami Szeged múltjában értékes. Számára különösen fontos volt, hogy „mind a nemzeti, mind a helyi sajátosságokat” megismerjük, ebből adódik, hogy Péter Lászlót az 1960-as években kivirágzó helytörténeti kutatások lelkes támogatójának is tekintik.
Jerney Jánosról, Dorozsma neves szülöttjéről – aki alapos tudományos felkészülés után 1844-ben keleti utazásra indult – 1987-ben írt tanulmányában kiemelte: nem azzal a romantikus hittel indult útjára, hogy keleten még magyarokat talál, „ő tudta, hogy célja csak a magyarság tárgyi emlékeinek a föltárása lehet”.
Jerney útja során eljutott a moldvai magyarokhoz is, s az elsők között hozott hírt a közösség elviselhetetlen elnyomásáról. Péter László szerint Jerney János hazaszeretetével adhat példát az utókornak. „Ez a hazaszeretet nem volt, s nem lehetett öncélú; aminthogy a múlt emlékeinek megkeresése, megismerése, szeretete sem önmagáért való, hanem azt célozza, hogy nemzeti értékeink megbecsülése, átélése, magyar öntudatunk – ma divatos szóval identitásunk – a társadalmi haladás, az egyetemes emberiséget szolgáló külön nemzeti hozzájárulást teremtse meg.”
Azt vallotta, hogy a világnak akkor adunk többletet, ha a hagyományainkból és eredményeinkből eredő sajátos értékeit kínáljuk föl a közös kincsek gyűjteményéhez.
Péter László tudósi pályája során gyakran tért vissza kedvelt alakjaihoz, Dugonics András életéről és pályájáról számtalan írása született. 1985-ben A jó öreg Dugonics című írásában így fogalmazott: II. József korában, a „haza és haladás” határozott szembekerülésének idején – az Etelka című regényének tanúsága szerint – a Dugonics András képviselte népiesség „őrizte meg a reformkor nemzeti ébredése számára a magyar hagyomány tudatát és anyagát; a honfoglalás történetét és a népszokásokat”. Dugonics érdeme „mind a múltnak, a réginek, mind a parasztinak, a népinek az irodalmi tudatba való belepalántálása”.
Legkiválóbb tanulmányaink sorába tartozik A mi Hermann Ottónk (1985) című írása, és a Pável Ágoston pályáját és szegedi éveit bemutató munkája. A Két nép hű fia – Pável Ágoston centenáriumán (1987) című tanulmányában idézte Illyés Gyula megállapítását: a neves szlavistát „a minden helyzetben és az élet minden szakaszában egyformán jól működő szellemi ember mintaképéül tudnám fölmutatni. A vidéken élő irodalmárét, aki nem boldogtalan attól, hogy vidéken él. Hogy vidéken kell élnie. Akinek számára a méltánylás nélküli tevékenység nem »elkallódás«.”
Péter László példája nyomán bízvást állíthatom: szegedi pályája nem elkallódás, hanem megdicsőülés, fölmagasodás a szülőföld csodáinak világában, s hogy mennyire ügyelt az értékekre, bizonyítja a Lugosi Döme emlékezete (1985) című írása is, melyben a szerző várostörténeti kutatómunkáját méltatva megjegyezte: munkásságának dokumentumait kár lenne veszni hagyni, legalább bibliográfiájukat kell mielőbb összeállítani.
Péter László alkalmanként a szabadkai lapokban is publikált, Juhász Gyula dajkája című írása az Üzenetben (1984), az „Egy leány emléke” – Kosztolányi modellje pedig a 7 Napban (1987) jelent meg.
Mai modern világunkban természetessé vált, hogy a tudomány és a kultúra eladható, csak megfelelően kell tálalni a célközönség számára. Ez nem feltétlenül jelent kommercializálódást. A múzeum kultúraközvetítő küldetése akkor működik jól, ha a közvetített értékeket sikerül minél több emberhez eljuttatni. A mai világban ezt a célt csak professzionális módszerekkel és magas színvonalon lehet elérni. Ilyen szinten ez a tevékenység sokba kerül, de értékorientált piaci szemlélettel fenntarthatóvá tehető. Ennek megfelelően át kell gondolnunk az intézmény kiállítási és gyűjteménygyarapítási stratégiáját. A jövőben magas szakmai színvonalú, de a szélesebb közönség számára is érdekes, befogadható, élményszerű, interaktív tárlatokat kell rendezni. Az eddiginél sokkal nagyobb mértékben kell támaszkodni a múzeum saját gyűjteményeire, törekedni kell arra, hogy a helyben őrzött kulturális javakat minél szélesebb körben ismerhesse meg a közönség. Az egykor intézményünkben munkálkodó szellemi óriások hagyatékának hozzáférhetőségét kell biztosítani a tudományos világ számára.
A hagyatéka jelenleg az örököseinél, Blidárné László Erzsébetnél található, Szőregen.
Péter László a makói múzeumban kezdte pályafutását, mint múzeumigazgató, s több publikációja jelent meg József Attila, Juhász Gyula makói éveiről. Sőt Espersit János, a művészetek mecénásának életét is ő dolgozta fel. Több évtizedes barátság kötötte a későbbi múzeumigazgatóhoz, Dr. Tóth Ferenchez.
Intézményünk a nagy elődeire, igazgatóira mindig is büszke volt, folyamatosan ápolja emlékezetüket. Ezért is gondoltuk, hogy a Dr. Péter László hagyaték, ami 20 nagyalakú papírdobozban található /kéziratokat, jegyzeteket, följegyzéseket, korrektúrák, fotók, újságcikkek/ ezidáig senki sem kereste, s ott kallódnak az egykori Péter László házban.
Szeretnénk professzor úr hagyatékát egyben kezelni, s egy különgyűjteményt létrehozni. Makó legyen az a bázis, ahol a munkáit lehessen kutatni, hiszen oly sok szállal kötődött városunkhoz, intézményünkhöz.
A hagyaték részei:
- A kéziratok 20 db papírdoboznyi anyagot tesznek ki, melynek feldolgozására ezután kerülne sor.
- 2250 fotót már bedigitalizáltunk, s excel táblázatba rögzítettünk, melyek már elérhetőek és kutathatóak.
