Vannak a történelemnek olyan korszakai, amelyek nem múlnak el nyomtalanul. Ilyen a náci Németország és szövetségesei gaztettei, amelyek a mai napig emlékeztetik az utókort a tragikus múltra.
Szlovákiában minden év szeptember 9-én tartják a holokauszt és faji erőszak áldozatainak emléknapját. Ebből az alkalomból megemlékezést tartottak idén Pozsonyban a Holokauszt Emlékműnél, ahol nemcsak politikusok és a főrabbi tartott beszédet, hanem egy eperjesi gimnázium diákja és pedagógusa is.
103 üres szék. Ez a neve annak a megindító projektnek, aminek a fókuszába az eperjesi evangélikus középiskola diákjainak történelmi kutatómunkája került. 1940-ben ugyanis a szlovák kirekesztő törvények hatására egyik napról a másikra diákok tucatjai nem léphettek át az eperjesi iskola kapuján, lévén zsidó származásúak. Helyük az iskolapadban üresen maradt.
Most, évtizedekkel később a gimnazisták vállalták, hogy bemutatják azokat a tanulókat az utókornak, akiket erőszakkal zártak ki a tanulmányaikból. Miközben levéltári és egyházi kutatómunkát végeztek, beszélgettek az emberi jogokról, a történelem alakulásáról, a jelenkori generációk feladatáról. A projekt végén kiállítást rendeztek, amivel felidézték annak a 103 tizenéves diáknak a sorsát, akiknek az élete egy pillantás alatt megváltozott.
Pozsony közelében, Szereden a város szélén, a temető szomszédságában található a Holokauszt Múzeum, Szlovákia nemzeti emlékhelye. Egykor, 1941 és 1945 között munka-, majd koncentrációs tábor állt itt, ma a zsidóüldözéssel kapcsolatos fényképeket, tárgyi emlékeket, enteriőröket, propaganda cikkeket és plakátokat mutatnak be színvonalas installációk és modern koncepció segítségével.
Az emlékközpont öt egykor is állt épületben működik, négy közülük tematikusan járja körbe a témát, az ötödik házban oktatási központ működik, a külső területen pedig egy olyan marhavagon látható, amellyel ártatlan zsidók ezreit deportálták a nácik által elfoglalt Lengyelországba, jellemzően Auschwitzba.
Az első barakkban (az első kiállítótérben) a zsidóüldözésre és a propaganda erőteljes hatására helyezik a hangsúlyt. A megbélyegzés, a gúny és a megszégyenítés lett az elfogadott álláspont a zsidókkal szemben. Lépten nyomon plakátok és feliratok hirdették e népcsoporttal szembeni gyűlöletet, ellenségként állították be őket. Olyan embereknek, akik csak élősködni tudnak, dolgozni nem szeretnek, mégis irigylésre méltó jómódban élnek. Ezért sem váltott ki különösebb ellenszenvet az, amikor munkatáborokba gyűjtötték a zsidó családokat, mivel úgy érzete a politikailag megvezetett lakosság zöme, hogy eljött az igazság pillanata, legalább ők is megtapasztalják a munka világát.
A második barakkban a munkatáborok kellékeit és hangulatát mutatják be az enteriőrök, de itt olvashatók és hallgathatók azoknak a nevei, akiket innen Szeredről deportáltak.
A harmadik épület installációi a koncentrációs táborba való átmenetet ábrázolják: zárt térben zajló életet, szűk tereket, tömeget, végtelenített munkafolyamatokat és az elfekvő részt, amikor már a szervezet annyira legyengült, hogy a fogvatartott nem tudott aktív tagja lenni a közösségnek és ez egyet jelentett a „szükségtelen” megbélyegzéssel.
A negyedik házban a deportálást jelenítik meg, a végtelen sínpárt, egy elveszített poros játékbabát, gyermek- és felnőttcipők tucatjait.
Olvasható itt néhány elhurcolás alóli felmentést kérő levél, és megismerhető két fogvatartott szökési kísérletének története. A kiállítótérben több helyen túlélők visszaemlékezéseit lehet felvételről meghallgatni, de van olyan téglafal, amelynek mélyedéseibe üzeneteket, kézírással lejegyzett gondolatokat lehet hagyni. A barakk utolsó része - amikor már felsejlik a kijárat és a nappali természetes fény - azokra emlékezteti a látogatót, akik a háború alatt zsidókat mentettek meg a biztos haláltól, és később elnyerték a Világ Igaza díjat, Izrael nem zsidóknak adható legmagasabb állami kitüntetését. Az ő szimbólumuk a tárlaton egy csodás olajfa.
Ezzel a képpel búcsúzik a látogató és a hittel, hogy ez a borzalom soha nem ismétlődik meg újra, mert a történelmi eseményekről nemcsak olvasni, hanem tanulni is kell és összefüggéseiben látni a részleteket. Az ötödik épületben működő oktatási centrumnak éppen ez a célja, hogy múzeumpedagógiai foglalkozások segítségével meg tudják előzni a diszkrimináció, a rasszizmus és az antiszemitizmus megnyilvánulásait. Őszintén kívánom, hogy így legyen!
Borítóképen:
