Rengeteg vallási és kulturális szokás élt és él a mai napig a zsidó közösségekben. Ezek legtöbbjét nehéz konkrét tárgyakhoz kötni. Azonban a legtöbb ezzel foglalkozó múzeumban az egyes kiállítási darabokhoz fűzött magyarázatok sok mindenre fényt derítenek. A cikk a zsidóság (hit)életéből olyan tárgyakat mutat be, amelyek kisebb-nagyobb bepillantást engednek a vallási vagy a hétköznapi hagyományokba.
Az általam kiválasztott tárgyakkal a prágai Állami Zsidó Múzeum kiállításain találkoztam. Az itt elhelyezett feliratok fordítását vettem alapul ezek bemutatásához. Bár ezek a zsidó vallás és kultúra szerves részét képező tartalmak Prágában, a Josefov negyed hat zsinagógájában berendezett kiállításokon ismerhetők meg, hazánkban Budapesten, a Holokauszt Emlékközpontban és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tárlatain, vagy Szombathelyen, a Zsidó Kultúra Házában is találhatunk hasonló tárgyakat, amelyekkel kapcsolatban további információkat kaphatunk a zsidó szokásokról, hagyományokról. A temetkezési sajátosságok Magyarországon elsősorban a Dohány utcai zsinagóga és Szombathely izraelita sírkertjeiben tekinthetők meg.
A Tanach, vagyis a héber Biblia a zsidóság szent könyve. Tartalmában a protestáns egyházak Ószövetségével egyezik meg, csak a könyvek sorrendje tér el. A Tanakh szó nem bír vallási tartalommal, ugyanis ez a Tóra, Neviim és Ketuvim, azaz a ’Törvény’, a ’Próféták’ és az ’Iratok’ szavakból képzett betűszó, amely a Tanach három fő részét alkotják. Történeteket, törvényt, költészetet és tanításokat tartalmaz Istenről és az emberiségről.
A Tóra (héber ’tanítás, eligazítás, törvény’), vagy más néven Mózesi könyvek elnevezés a bibliai Ószövetség első öt könyvét takarja. Ezeket a legtöbb kutatás és bibliamagyarázat Mózesnek tulajdonítja. A vallás különleges jelentőségűnek tartja az öt könyvet, mert a zsidóság történetét írja le, a világ teremtésétől egészen az Istentől kapott törvényekig. Az első könyv (Genezis ’teremtés’) a bibliai őstörténetet és a pátriárkák (Ábrahám, Izsák és Jákob) történetét tartalmazza. A második (Exodus ’kivonulás’), harmadik (Leviticus ’leviták’) és negyedik (Numeri ’számok’) részben Mózes történetét olvashatjuk, egészen a Sínai-hegyi kőtáblák átadásáig. Az ötödik könyv (Deuteronomium ’második törvény’) a törvénytáblát ismételi meg, és felszólít az abban foglaltak betartására.
A Tóra-tekercs a zsidó vallás egyik legfontosabb kegytárgya. Minden zsinagógában háromnak kell lennie, amelyeket az imatér központi helyén álló tóraszekrényben tároltak. Ha a tekercs megkarcolódott, sérült vagy tintafoltos lett, onnantól kezdve tilos használni a nyilvános felolvasások során. A tekercsek kézzel nem érinthetők, a sortévesztés elkerülésére a jád, azaz tóramutató szolgál, ami jellemzően egy kinyújtott mutatóujjú kézben végződő, 20-30 centiméter hosszú pálca.
Az úgynevezett szofér, azaz képzett írnok másolhatta csak a zsidóság szent szövegeit, így a Tórát is. A pergamen csakis kóser állat bőréből készülhet i, és a lapok összevarrásához is csak bőrből sodort fonál használható. Egy lapon nem lehet nyolc hasábnál több szöveg, és egy hasáb nem lehet hosszabb ötven sornál, melyeket halvány karcolások jeleznek a bőrön. A szofér-nak hagyományosan olajkoromból készült fekete tintával, náddal vagy madártollal, kézzel kell átírni az öt könyvet, változtatások nélkül, és természetesen héber betűkkel.
Tóra-tekercs a prágai Klausz-zsinagógában. Török Sára fotója
A zsidó vallási írásoknál és kulturális életben is használt héber ábécé huszonkét betűje egyfajta spirituális építőkőként működik, emiatt a dolgokat jelölő szavakban benne van a lényegük és teremtésük célja. Így az emberek nevében is: az egyedi személyiség, az Istentől kapott tehetség tükrözése egyéni és a zsidó világ szintjén is fontos szerepet tölt be.
A névadási ceremónia évszázadok óta változatlan, és fő jelentősége, hogy mivel az újszülöttek a közösség tagjaivá válnak, minél szélesebb körben ismertté akarják tenni a nevüket. Ezt a fiúk a körülmetélésük után kapják, a lányok pedig a születésük utáni első nyilvános Tóraolvasás során. A nevet a prófécia által megszállt édesapa mondja ki először, ami a védelmet és az isteni sugallatot szimbolizálja.
A körülmetélés a zsidó vallásban a férfiak számára kötelező beavatkozás. A születés utáni nyolcadik napon hajtják végre a csecsemőkön, és az eseményen akkora megtiszteltetés részt venni, hogy nem illik visszautasítani, így meghívók küldése helyett kihirdetni szokták. A hagyomány szerint egy üres széket is kitesznek, hogy lélekben Illés próféta is ott lehessen. Eredetét Ábrahám és Isten szövetségéhez kötik, amikor az Úr felkérte Ábrahámot, hogy magát, férfi családtagjait és szolgáit is metélje körül.
Körülmetélő kések a prágai Klausz-zsinagógában. Török Sára fotója
A temetkezési szokások szintén több tárgyi emléken keresztül is bemutathatók a múzeumokban. Az ezzel kapcsolatos tárlatokon bőséges leírásokkal mutatják be a hagyományos és igen összetett folyamat lépéseit, de egyes tárgyak jelentőségét gyakran kiemelik.
Például a padlóra szórt szalma, a megmosdatott halottra adott tachrichim (egyszerű, díszek és zsebek nélküli, tiszta fehér vászonból készült ruha), valamint a koporsóba tett dísztelen imasál azt jelképezik, hogy a halálban gazdag és szegény egyenlővé válik.
A keria, azaz a ruhának a beszakítása vagy bevágása során a gyászt fejezik ki a halottkísérő menetben, ugyanis a zsidó vallás szerint az ekkor érzett fájdalom nem fejezhető ki szavakkal. Ezen ruhákat a közeli hozzátartozók a temetés után nem dobják ki, sokáig, akár életük végéig megőrzik, ám többet nem használják.
Érdekes még az emlékezés kavicsainak hagyománya. A temetésen a gyászbeszéd végeztével előbb a rokonok, majd az ismerősök járulnak a koporsóhoz bocsánatot kérni, hogy mindenfajta sérelem nélkül engedhessék el a halott lelkét. A szokás szerint azok is megteszik ezt, akik haragban voltak az elhunyttal, hiszen a halál mindent kiegyenlít. Folyamatos imádkozás közben a rokonok és a többi jelenlévő is néhány lapát földet hány a koporsóra, az elföldelés után pedig köveket helyeznek a sírra. A hiedelem szerint ha a köveket a sírra helyezünk, akkor a lélek lent marad ebben a világban. Továbbá a zsidó hagyomány szerint helyénvalóbb pénzt adományozni jótékony célra, amelyet egyébként virágokra lehetne költeni.
Az emlékezés kavicsai egy zsidó síron. Forrás: zsido.com
A zsidó temetőkben két különleges objektumot láthatnak a szemlélők. A híresebb zsidó emberek, művészek, tudósok, vallási vezetők gyakran nem egyszerű sírkövet kaptak, hanem úgynevezett tumba őrzi az emléküket. Ez egy lábakon álló szarkofágot mintázó, faragott kőből készült síremlék, amely viszont nem rejti a holttestet, mint egyiptomi rokonai. (A tumba kifejezés egyébként ’sír’-t jelent, a latin tumbas szóból származik. A katakomba fogalom pedig a szintén latin cata tumbas szószerkezetből származik, jelentése ’sírok között’.)
Az ohel pedig egy olyan kisebb, falazott épület, amit szintén egyes, a hit és kultúra szempontjából kimagasló zsidók sírja köré húztak fel, például fontos rabbik, szentéletűek, közösségvezetők és bibliai személyiségek esetén. Itt a látogatók imádkozhatnak, meditálhatnak, valamint gyertyát gyújthatnak az elhunyt emlékére és tiszteletére.
Tumba a prágai Régi zsidó temetőben. Török Sára fotója
Vallási hagyományokkal kapcsolatos érdekesség még a menóra és hanukia különbsége, ami a nem-zsidók számára gyakran tisztázatlan. A menóra a legősibb zsidó szimbólum, eredetileg egy hétágú olajlámpás volt, ami az égő csipkebokrot jelképezte. Mózes idejében a pusztai Szentély közepén állt örökmécsesként, és a papok pótolták benne az olajat. A gyertya feltalálásakor alakult hétkarú gyertyatartóvá.
A hanukia egy 8+1 ágú olajmécses, illetve gyertyatartó. A kilencedik kar az úgynevezett szolga, amellyel a többi nyolcat kell egyesével meggyújtani, a Hanuka ünnepének minden napján eggyel többet, mint az előző napon. Ennek a hagyománya i.e. 165-ben kezdődött, amikor a Makkabeusok győzelmet arattak a szíriai görögök felett, és újraavatták a jeruzsálemi Szentélyt. (A Hanuka, más néven a Fények Ünnepe héber nyelven ’felszentelés’-t jelent.) Azonban az örökmécseshez csak egy napra elég kóser olajat találtak, és a pótlásához nyolc nap kellett. Ekkor történt meg a csoda, amiről a zsidóság a mai napig megmelékezik Hanukakor: az olaj kitartott nyolc napig, és a mécses nem aludt ki.
Hanukia a prágai Klausz-zsinagógában. Török Sára fotója
A héber naptár (héberül: הַלּוּחַ הָעִבְרִי, latinul: HaLuah HaIvri), más néven zsidó naptár, egy holdnaptár, amelyet ma a zsidó vallási szertartásokhoz használnak, és Izrael hivatalos naptáraként. Meghatározza a zsidó ünnepek és egyéb rituálék dátumait, mint például a yahrzeits és a nyilvános Tóra-olvasások ütemezése. Izraelben vallási célokra használják, időkeretet biztosít a mezőgazdaság számára, és a Gergely-naptár mellett a polgári ünnepek hivatalos naptára.
A zsidó naptár első hónapja a Nissan, ami a tavasz kezdetén van, és ezt követi a többi: Iyyar, Sivan, majd nyáron Tammuz, Av, Elul, ősszel Tishri, Heshvan, Kislev, és télen Tevet, Shevat, Adar.
A tizenkét holdciklus 11 nappal rövidebb, mint egy napciklus, ezért minden második vagy harmadik évben van egy tizenharmadik hónap, hogy Nissan tavasz elején maradjon. Ezt a hónapot Adar Bet vagy Adar Sheni, azaz ’második Adar’ néven említik.
A hetek hét naposak, hogy biztosítsák a vallási élet ritmusát. Első nap a vasárnap, a hetedik pedig a szombat, vagyis a Shabbat, amikor tilos a munkavégzés. A napok az előző nap alkonyata után kezdődnek, és így például a Shabbat már péntek naplementekor elkezdődik, és a szombati naplemente után véget ér.
A zsidó kalendárium a prágai Klausz-zsinagógában. Török Sára fotója
