Rohanó és egyre digitalizálódó világunkban bármerre is tekintünk, de a természetet nem tudjuk megkerülni. Annak világát mondhatni uralja az ember, de ez csak felületesen igaz. Hiszen egy-egy probléma megértéséhez vagy megoldásához látnunk kell a komplex működési folyamatokat. Ennek megértését, bemutatását és továbbörökítését segíti a muzeológia, amelyről Kisbenedek Tibor zoológus-muzeológussal, a pécsi Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztály vezetőjével beszélgettem.
Kérlek, hogy mutatkozz be röviden, illetve térj ki rá, hogy miért lesz és marad valaki természettudományos muzeológus?
1960-ban születtem. Heves megyében (ma vármegye) Detken nőttem fel, 1975-ig az általános iskola végéig itt is éltem, utána már lényegében csak a nyári szüneteket töltöttem otthon. Egerben a gimnáziumi és Debrecenben az egyetemi évek alatt kollégista voltam vagy albérletben laktam. Szakirányú végzettségem biológus-ökológus. 1989-től kisebb megszakítással dolgozok múzeumban. Először a Magyar Természettudományi Múzeum Ökológiai Kutatócsoportjában.
2004-től pedig Pécsen a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán néhány évig megbízott, majd 2008-tól tényleges osztályvezetője vagyok. Kutatásaim főként az egyenesszárnyú-együttesek közösség ökológiájához, a természet védelméhez és a biomonitorozó vizsgálataihoz kapcsolódnak. Elváltam, egyedül élek. Hobbim az íjászat, kezdetben csak a hagyományőrző íjászatot műveltem, ma már az íjászat többi ága is érdekel. Nemcsak a kíváncsiság miatt, hanem nyaranta önkéntesként táborokban íjászatot oktatok a hagyományőrzéstől a modern íjászatig.
A múzeumokban azok összetettsége fogott meg. Gyűjtés, tudományos munka, ismeretterjesztés, és hogy mindezt nem magunknak végezzük. A múzeum a gyűjteményeivel jelent többet és mást, mint például a modern technikával felszerelt interaktív látogatóközpontokkal szemben – amikre egyébként természetesen szükség van.
Valódi természeti értékekkel és műtárgyakkal találkozhatunk itt, és a valóságot nem váltja le sem a nagy felbontású fotó, sem a megtévesztésig hasonló másolat. A gyűjteményekkel való találkozás élményt jelent. Ugyanakkor egy semmivel sem pótolható információ bázis is. Ebből az adott technikától függően mindig újat meríthetünk. A másodlagos valóságtól ezt soha nem kaphatjuk meg. Amit itt tart sokunkat talán az a hit, hogy erre szükség van és szükség lesz!
Miért kötöttünk ki és miért maradtunk oly sokan a múzeumban minden nehézség dacára? Legtöbb kollégám úgy véli, valamikor 9–10 éves kora körül dőlhetett ez el, bóklászás, gyűjtögetés kinn a szabadban, hazavinni, amit lehet eltenni, megtudni mi az. Mátraalja, Detk, 15–20 kilométerre Gyöngyöstől a régi 3-as úton Eger irányában. 1100–1200 fős kis falu környéke a Zúgó és Bene patakokkal, az egyik végén dombok, a másik már sík, amelyek alkalmasak voltak természetjárásra, gyűjtögetésre.
„Vonzódás a természethez” – ez természetes volt. Hol lehetett játszani? Kinn a patak partján vagy a kiserdőben. Viszonylag szabadon hagytak jönni-menni, a faluban valahol valaki úgy is figyelt ránk és közbe is avatkozott, ha úgy találta, hogy valami nem jóban járunk. Ezt pedig a szüleink inkább megköszönték. Egyébként pedig ritkán mentünk egyedül, csapatban (bandákban: felvég-alvég) kicsik és nagyok vegyesen.
Gyűjtöttünk ezt, azt, figyeltünk mindent, amit a természet adhat. Valahogy bele tanultunk mindenbe, így halászatba, ismertük a patakot, a halakat a szokásaikkal együtt. A madarakat szintén, hogy azok hol fészkelnek, hol költenek (ma, nagyon helyesen természetvédelmi törvény tiltja a költő madarak zavarását), ha kiesett valahol egy fióka hazavittük és felneveltük. Ez az élet nagyon egyszerű, de nagyon szerethető volt, és ritkán kellett este altatni. Azontúl mai napig fontosak a könyvek is. Amint megismertem a betűket, szinte azonnal olvastam. Fekete István könyvei, Verne és Karl May regényei, később Konrad Lorenz munkái az állatok viselkedéséről jöttek egymás után. Mai napig csodálom a Fekete István teremtette világot, amelyben minden állatnak személyisége, lelke van. Ilyesmivel csak a préri indiánoknál lehetett – már amennyire ezt az olvasmányaimból megtudtam ítélni – találkozni.
Tapasztalataim szerint ennek a természethez közeli világnak a jelenlétét egyre kevésbé lehet – ha szabad így fogalmazni – tömegesen érezni a mai gyermekeknél.
Egyre kevésbé tapasztalom ezt jómagam is a mai gyerekeknél. A múzeumpedagógia foglalkozásokon próbáljuk ezt a fajta kicsit a romantikus érzelmeken, kicsit a tudományos ismeretek talaján álló természetismeretet átadni. Azt ugyanis mindenki tudja, hogy a környezetünkkel valami baj van, tenni kellene valamit, de kinek és mit? Ehhez indíttatás kell, amit valamilyen érzés támogat, és elvont fogalmak alapján ritkán születik jó tett.
Viszont az sem rossz, ha tudományos módszerekkel is értjük a környezetünket. A tudományos kíváncsiság is valahogy az általános és a középiskolás korban alapozódik meg. Fontosak az általános iskolai és a gimnáziumi tanárok. Jó tanáraim voltak. Szinte a kedvükért tanultunk, valahogy rá tudtak venni, hogy érjünk el jobb eredményeket, hogy járjunk utána dolgoknak, hogy induljunk versenyeken. Kaszab Zoltánné biológia-földrajz tanárnőnek köszönhetem az általános iskolában, hogy végül is Egerben a Gárdonyi Géza Gimnázium biológia-kémia tagozatán tanultam tovább. Itt az osztályfőnökünk Kovács Istvánné (matematika), Irlanda Dezső (kémia) és Irlanda Dezsőné (biológia) ösztönzésére később Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetem biológus szakára kerültem be második próbálkozásra.
Hosszas gondolkodás eredménye lett, hogy biológus szakot választottam. Történelem vagy biológia, ez volt a kérdés, végül az utóbbi lett, mert úgy gondoltam, hogy a történelmet talán tudom tanulmányozni szabadidőben is, de a biológia megértéséhez nem leszek elegendő egyedül, így részt kell vennem valamilyen képzésben. Valószínűleg nemcsak én lehettem így ezzel, fogékony időszaka lehet ez mindenkinek. Erre alapozhatunk a múzeumban is. Úgy gondolom, hogy a múzeummal is ebben a fogékony szakaszban érdemes találkoznia a fiataloknak.
Számomra a múzeumot az egri vár jelentette. Általános iskolás koromban osztálykiránduláson járhattunk ott. Minden megfogott. Például, hogy olyan tárgyakat láthatok, amiket több száz éve valakik használtak, hogy csend van, majdnem hogy azt mondjam áhítat. Akármennyi időt el tudtam volna nézelődni, ha hagynak. Jó lenne ezt valahogy tovább adni. A műtárgyak és a preparátumok nem pótolhatók fotókkal.
Hogyan haladtál tovább ezen gondolatodban? Ennek szellemében mi következett az életedben?
Tanultunk róla, de felismerni a jelentőségét csak a kutatások során sikerült. A Magyar Természettudományi Múzeum Ökológiai Csoportjában kezdtem az egyetem után dolgozni. A csoport helyileg ugyan a múzeumban működött és múzeumi kutatócsoportként alakult meg, de hamarosan a Magyar Tudományos Akadémia támogatta, így egy kutatócsoport lett belőle. Ma már a tudományban elismert szakemberekkel kezdtem együtt a munkát, például Moskát Csabával vagy Báldi Andrással. Az egyetemen ökológiai szakirányú diplomát szereztem, a gázló madarak táplálkozási viselkedéséből írtam a szakdolgozatomat és valahogy a madárökológia területén szerettem volna maradni. De a madarak helyett végül is rovarok, azon belül az egyenesszárnyúak (Orthoptera) lettek a kutatási csoportom.
Az egyenesszárnyúak és a madarak kutatása között annyi közös vonást adódott, ahogy madarakat, úgy az egyenesszárnyú-fajokat is könnyebben lehet a hangjuk alapján felismerni a terepen. Ehhez némi gyakorlás volt szükséges. A hang az egyenesszárnyú-fajok esetében gyakran jobb, mint az alaktani határozó bélyegei. Egyenesszárnyú-fajokkal természetvédelmi és szigetbiológiai kutatásokat végeztünk Báldi Andrással. Moskát Csaba vezetésével pedig a kakukk, mint fészekparazita és a nádirigó, mint kakukk gazdamadár közötti kapcsolatot vizsgáltuk.
Nádi rigó fészekalj kakukk tojással Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztály gyűjteményéből
Fotó: Füzi István
Látom igazi szívügyed az egyenesszárnyúak. Mesélj erről kicsit mélyebben, mit kell tudnunk ezekről a rovarokról?
Tudományos nevük az ortho = egyenes, és ptera = szárny szavakból származik, innen az egyenesszárnyúak elnevezés. Mindannyiunk számára többet mond a csoportjaik magyar neve, azaz a sáskák, szöcskék és tücskök. Kis fajszámú csoport, a magyarországi faunában eddig mindössze 124 fajukat ismerjük. Várhatóan az éghajlatváltozás következményeként és a globális kereskedelemnek, valamint az áruszállításnak köszönhetően lassan bővül a fajok száma.
A világon eddig 20 – 22 000 fajukat írták le. Főként a trópusi esőerdőkben fordulnak elő nagy fajszámban. A többi rovarrendhez viszonyítva – a leírt lepkefajok száma 170 000, az ismert bogárfajok száma 400 000 – viszonylag kis fajszámúnak számító rovarcsoport, ezzel szemben gazdasági jelentőségük igen nagy, különösen a növényevő sáskáké. Sáskajárás már a bibliai 10 csapás egyike, és bizony jelenleg is nagy károkat tudnak okozni például Afrikában, Közép-Ázsia országaiban, de Észak-Amerikában is.
Sáskajárás idején egy vagy 2–3 faj tömegessé válik, kirajzanak, és amerre járnak, ott mindent letarolnak, így a gyakran vándorló alak morfológiailag is eltérhet. Nálunk sokáig a keleti vándorsáska (Locusta migratoria) okozott kárt, de a faj mára olyan ritkává vált, hogy védelemre szorulnak az állományai. Hazánkban az utolsó sáskajárás 1993-ban Tatárszentgyörgy határában volt.
Mit hívunk tehát „klasszikus” sáskajárásnak? Hogyan zajlott az utolsó ilyen Magyarországon?
A sáska-gradációt Észak-Amerikában folyamatosan figyelik (monitorozzák) és próbálják megfejteni a sáskajárás kiváltó okait. Négyzetméterenként már 9–10 egyedet veszélyesnek tartanak. 1993-ban hazánkban az akkori járás során a négyzetméterenként 3–400-tól a 2–3000 egyedszámig becsülték a sáskaegyedek számát. Itt két faj – a marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) és a rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis) – elszaporodása okozta a sáskák tömeges elszaporodását, de a fajok többsége nem okoz jelentős kárt.
A sáskajárás előrejelzése nagyon fontos, megkönnyíti az ellenük való védekezést, így számtalan biomonitorozó módszer létezik a világban. Ez egyenesszárnyúak alkalmasak egy ilyen vizsgálatra, kis fajszámúak, könnyen mintavételezhetőek és vannak közöttük általános és speciális élőhely igényűek is. A hazai monitorozó rendszer kidolgozásában sikerült a ’90-es években részt vennem.
Ha már monitorrendszer, mit kell tudnunk a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer (NBmR) tervezéséről és indításáról?
A közösség-ökológiai kutatások a ’80-as évek sláger kutatási területe volt, ám a ’90-es években egyre inkább kikerült a kutatások fősodrából. Az egyed feletti szervezetek közösségszerkezetét kialakító tényezőket, külső-belső szabályozási módjait keresték. A biomonitorozó rendszereket többek között azért is kezdték el kidolgozni, mert a döntéshozók felé egy-egy természet- és környezetvédelmi kérdésben konkrét adatokat kellett felmutatni, valamint az elmélet- és modellalkotások addigi eredményeit immár alkalmazásban szerették volna látni. Talán erre az időre tehető az is, hogy a természet- és környezetvédelemben egyre több figyelmet kapott a sokszínűség, a biológiai sokféleség védelme, és ez itthon is „hívó szóvá” vált. Egy váratlan esemény következtében pedig – ez a Duna elterelése a Szigetközben – már kormányzati szinten is fontossá vált a biológia sokféleség megőrzése.
A fenti ügy kapcsán konkrét tényekkel kellett bizonyítani, hogy egy területet ért környezeti zavarás következményeként sérült a természet, szegényedett a fajkészlet, de a helyreállító munkálatokhoz is a monitorozó vizsgálatok eredményeitől vártak adatokat és javaslatokat. Konkrétan egy nemzetközi perben szerette volna a kormányzat adatokkal, tényekkel alátámasztani állításaikat, a környezeti kárról és természetesen a jövőbeni tendenciákról, a kártételt követő helyreállítás lehetőségekről, költségeiről. Elindult egy biológiai monitorozó rendszer kidolgozása, ennek nálunk nem volt korábbról ismert protokollja.
Itt jött el az egyenesszárnyúak jelentősége. Kis fajszámú, taxonómiailag stabilnak tekinthető, olcsó mintavételi módszerrel könnyen megfigyelhető csoportokat kerestünk, amelyek között olyan fajok is vannak, melyek élőhely környezeti változásaira egyértelműen és gyorsan reagálnak. Több állat- és növénycsoport mellett az egyenesszárnyúak is bekerültek a vizsgálandók körébe. A per eredménye ismert: vízmegosztás és fenékküszöb építés, ezek mint környezetvédelmi módszerek lettek bevezetve, illetve Magyarország nem volt kötelezhető a gát megépítésére.
De az ügy, a biológiai sokféleség vizsgálatának ügye, ezzel nem zárult le. A hazai sokféleségről számot adó, annak változásait figyelő rendszer kidolgozásának a terve megszületett. Számomra ez az egyenesszárnyú-együttesek és a ritka és védett egyenesszárnyú-fajok hosszú távú monitorozó vizsgálatához a mintavételi protokoll kidolgozását jelentette. Részt vettem a rendszer kidolgozásban és a mai napig részt veszek a kivitelezésében is.
Érdekes következtetések vonhatók le már eddig is és várhatóan, ha összegezzük, az eddigi adatokat minden csoportra még érdekesebb eredményeket kaphatunk, ha az éghajlatváltozást is figyelembe vesszük. A mintavételek során, az elemzéséből kezdtem megérteni a természet önszabályozását. Nemcsak reagál a változásokra, de a saját működését a lehető legjobb minőségben szeretné folytatni, ezért rugalmas, sőt nagyon rugalmas, több évnyi zavarás után is képes visszaállni egy az eredetihez közeli állapotába.
Magyar tarsza (Isophya costata Brunner v. Wattanwyl, 1878) fokozottan védett faj vizsgálata a Maros gátja mentén, NBmR, 2010
Fotó: Vadkerti Edit
Erdélyi tarsza (Isophyae stysi Cejhan, 1958), NBmR vizsgálatok a Mályvádi-erdőben (Körös-Maros Nemzeti Park), 2010
Fotó: Vadkerti Edit
Hogyan terjednek a tarszák az erdei tisztások között, gyűjtés a Mályvádi-erdőben, 2010
Fotó: Vadkerti Edit
Mit lehetett ebből a múzeumban továbbvinni?
Muzeológiával és szinte egyszerre annak minden ágával a gyűjteménygyarapítástól, a nyilvántartáson és a kiállítások rendezésén keresztül a múzeumpedagógiáig a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán találkoztam először Pécsen. A vidéki muzeológusi létet a nagyvárosi múzeum után mindenki a száműzetés helyének vélheti. Én igazából nem bántam meg, hogy itt kezdtem el dolgozni. Az osztályon ketten nyugdíjba mentek, egy kolléga a nyugdíj előtt állt és egy kolléga pedig szülési szabadságon volt. Elkelt ide a friss erő.
Menetközben megismerkedtem a gyűjteménnyel és közben már szerveztük is a programokat. A cél az volt már akkor is, mint azóta gyakorlatilag folyamatosan, hogy felélesszük az érdeklődést a múzeumok iránt, különös tekintettel a természettudományi múzeumok iránt, és maga a természet iránt is.
Mindezek hatalmas kihívásokat rejthetnek magukban. Mesélj az osztályodról röviden!
A gyűjteményeket rendezve ma is találunk olyan gyűjteményi példányokat – főként a kőzet gyűjteményben – amelyeknek a céduláján az 1899-es évszám szerepel. Az első nyilvántartási jelentést hasonló évszámmal küldték meg Pestre az akkori minisztériumba. Viszont a történeti kánon szerint, 1904 a múzeum alapítási éve.
Ha kicsit is jobban utánajárunk valójában ez csak az első állandó kiállítás nyitásának a dátuma. Akár így, akár úgy, idén a Természettudományi Osztály legalább 120 évre tekint vissza. Az osztály gyűjteménye többször szinte teljesen megsemmisült (háború kétszer is pusztított a múzeumban, jöttek-mentek a katonák, ott szállásolták el magukat, ahol tudták, többek között múzeumban is).
Néhány vitrin valahogy mégis átvészelte ezeket a nehéz időket az első kiállításból, de a gyűjteményeket gyakorlatilag újra kellett építeni, legutoljára a 2. világháború után. Bár a mindenkori múzeumőrök próbálták ugyan menteni a gyűjteményt: mikor hazajöttek szabadságra a frontról, ez volt az első dolguk, de sajnos mégsem használt sokat az erőfeszítésük.
Panoráma kép a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztály állandó kiállításából 2016-ban
Fotó: Füzi István
A 2. világháború után alapozódott meg mai gyűjtemény, az osztály vezetője ekkor Gebhardt Antal volt, aki miután nyugdíjba vonult - mint dombóvári járásbíró - kezdte meg a munkáját megbízott múzeumi osztályvezetőként. A ’70-es és ’80-as években Uherkovich Ákos vezetésével a tájkutató programok – 25 évig tartott – során gyarapodtak a herbárium és gerinctelen gyűjtemények. Ilyen nagyszabású gyűjtésre azóta sem került sor.
Drávai tegzes (Platyphylax fraunfeldi) fokozottan védett faj, jelenlétét a faunakutató programban mutatta ki Uherkovich Ákos.
Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztály gyűjteménye
Mecseki őszi tegzes (Chaetopteryx schmidi) jelenlétét 1982-ben Nógrádi Sára mutatta ki.
Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztály gyűjteménye
Adva van a kérdés, vajon mire jó egy gyűjtemény, pláne ha természettudományi?
A gyűjtemény nélküli múzeum csak látogatóközpont, hosszabb távon a gyűjteménygyarapodás nélkül maga a múzeum is meghal. A gyűjtemény sok mindent elmond a múzeum jelenlegi állapotáról, hogyne mondjam „lelki egészségéről”. Tanulhatunk az elődök munkastílusából, hogyan gyűjtött, hogyan rendezte és tartotta karban a gyűjteményt.
Manapság gyakori kérdés és tulajdonképpen megrovás a természettudományi gyűjtemények felé, hogy miért pusztítunk el annyi élőlényt. Feladatunk, hogy a gyűjtési területünkről szinte leltárszerű listát vezessünk, hogy mi található ott. És az az igazán jó gyűjtemény, ahol a gyűjtés minél több helyről és minél többször ismételve történik meg. Az éghajlatváltozás korában az élővilág mozgásban van: a jelenleg délebbi fajok elterjedési határa északabbra tolódik, vagy a nedvességkedvelő fajok visszaszorulnak, illetve olyan új fajok jelenhetnek meg váratlanul, melyek korábban teljesen hiányoztak a flórából és a faunából.
Többet tudhatunk meg a környezetünk működéséről, melynek mi is részesei vagyunk. A gyűjteményben mindig a valósággal találkozhatunk. A természetet vizsgáljuk. Ha csak fotónk van, akkor csak egy másodlagos valóságot vizsgálnánk. Gyűjteményi példányokon később olyan dolgokat is vizsgálhatunk, amit a kor adott tudományos technológiai színvonalán nem tehetnénk meg. A gyűjtemény segítheti a helyi önismeretet és az önbecsülést.
Hajlamosak vagyunk a saját környezetünk értékét kicsit alábecsülni. Ha kevés fajt ismerek, az a kis természetes folt nem túl érdekes, minél több fajról tudok, annál értékesebb lesz a szememben az a hely. Egy szépen rendezett gyűjtemény számomra még sosem jelentette azt, hogy akik azt összeállították azok gyűlölik a természetet. Az esztétikai hatás pedig nem jelentéktelen.
A Múzeumok Éjszakája első megrendezése idején még kevés pénz állt arra, hogy nagyszabású programokat rendezzünk. Kitaláltuk, hogy a gyűjtemény azon részébe, ahol nagy kárt nem tehetnek a látogatók, és ahová korábban nem mehettek be, megtekinthetik csoportokban. Ez lett a „raktárturizmus” a későbbiekben. Nagy élmény volt, ahonnan még senki sem távozott úgy, hogy miért kell annyi élőlényt elpusztítani, hanem miért nem láthatják ezt a kiállításban. A gyűjtemények gyarapítása nemcsak a saját csoportom gyűjtését jelenti, hanem minden természetes objektum, vagy helyi tudománytörténeti szempontból fontos hagyatékot is.
Bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis L. subsp. banatica) Horváth Adolf Olivér gyűjtése
Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztály gyűjteménye
Múzeumi kiállítások. Nem elég, ha Pesten van egy nagy kiállítás?
Úgy tűnik, nem. Pécsről inkább a művészeti kiállítások ismertek: a Csontváry, a Vasarely és a Zsolnay Múzeum kiállításait mindenki tudja, hogy hol van. Egy kisebb természettudományi múzeum nem vetélkedhet velük. A helyi természeti és tudománytörténeti értékeket mutatjuk be, a lokálpatriotizmust próbáljuk erősíteni. A Komlosaurus carbonensis lábnyomát itt fedezték fel.
A „pécsi mammut” (sic!), az ország kevés majdnem teljes mamut csontvázának az egyike és még kevesebben ismerik a feltárásának módját. Egy fiatal bányamérnök, 7 éves kísérletező munkájának az eredményeként került feltárásra és mentésre. Nem volt paleontológus, nem ismerte az ősmaradványok konzerválási módjait, de igazából még a régészet alapvető módszereit sem. Mindezt menetközben kísérletezte ki, a feltárás végére doktori disszertációt írt ebből.
Igyekszünk gyűjteményre alapozott és az itt élő „pécsi-baranyai” emberek kreatív, gyakran példaértékű munkáját bemutatni. A kiállítások kis költségvetésűek, a kísérő programok segíti téma eljuttatását a látogatókhoz.
A „pécsi mamut” jobb agyara, a feltárást 1928-1935 között Rihmer László bányamérnöke vezette.
Archív kép: JPM Természettudományi Osztály Fotóadattára
A „pécsi mamut” restaurált jobb oldali agyara, eredetileg Rihmer László készítette, a restaurálást Katona Lajos muzeológus (Magyar Természettudományi Múzeum – Bakonyi Természettudományi Múzeum) végezte (Fotó: Katona Lajos).
A jégkor pécsi vándora kiállítás főcíme, 2019 (Fotó: Füzi István)
A múzeumunk működése, elfogadottsága függ a helyi közösségbe való beágyazottságtól. Az osztály létszáma kicsi: három szakalkalmazott és egy pénztáros van, ezért szakmai téren is muszáj együtt működnünk mindenkivel, aki erre hajlandó.
Kiemelten fontos a természettudományos köznevelés. Ebből kifolyólag milyen a kiállítást kiegészítő tevékenységet tudnál megemlíteni a teljesség igénye nélkül?
Évek során valahogy az osztályunkon, és ezt a múzeum, mint szolgáltató hely elvárás is elősegítette, a tudományos munka mellett az ismeretterjesztés egyre erőteljesebb hangsúlyt kapott. Így nem volt váratlan, hogy Pécsen az utóbbi évek egyik legnagyobb vállalkozásában, a Mecseki Természettudományos Élményközpont létrehozásában és működtetésében 2017-től részt vettünk. Partnereink a Pécsi Állatkert és a Dél-Pannon Múzeumokért Egyesület. Ez egy három éves projekt, százszázalékos támogatással és 13 000 diák bevonásával. Cél, hogy az iskolán kívüli oktatással közelebb hozzuk, megkedveltessük, esetleg a természettudományos pályák felé irányítsuk a diákokat.
A programba való belépéskor felmérő kérdőíveket töltettek ki a gyerekekkel és a tanárokkal is, ezeket egy-egy tanév lezáráskor megismételtük, valamint, ha a gyerekek távoztak a programból. A COVID19 lezárásnak köszönhetően, 11 ezer gyerek vett részt a programban pécsi és baranyai általános iskolákból, középiskolákból, hátrányos helyzetűektől a kiváló teljesítményt nyújtó iskolákig. A kérdőívek alapján kiderült, hogy a múzeum, mint helyszín a műtárgyaival, preparátumaival való találkozás, ha nem is a legkedveltebbek között szerepelt, de nem is a legvégén. Számunkra fontos eredmények voltak, hogy az iskolán kívüli helyszín csak kiegészítője lehet az iskolai oktatásnak. Ez nagy felszabadulást jelent, hiszen nem nekünk kell „megtanítani” a természettudományos tárgyakat, sőt eldönteni sem, hogy tanuljanak a diákok, de mint iskolai oktatást kisegítő hely fontosak lehetünk. Kiderült, az is hogy a diákok szeretik a terepi munkát és az önállóan végzett feladatokat.
A három év tapasztalati segítettek megérteni, hogy esetleg hol lehet a helye egy természettudományi múzeumnak a diákok, fiatalok, hogy nem mondjam egy város életében. Különösen, ha a természettudományi múzeumot, mint a biológiai sokféleség bizonyító példányainak őrző helyét az aktív természetvédelemmel is összekapcsoljuk. Tehát az elvont fogalmak megértetése helyet vagy inkább azok mellett a természet szeretetét próbáljuk feléleszteni bennük. Amit mi gyerekkorunkban magunkba szívtunk, azt a múzeumi foglalkozásokon keresztül eljuttassuk hozzájuk. Ez mindenkinek fontos lehet, akkor is, ha később nem lesz belőle természettudós. De nem lesz mindegy hogy hol él! Az aktuális természet- és környezetvédelmi kérdések mindenkit érdekelnek, de a környezetvédelmi problémák mennyisége azt sugallja, hogy már nincs mit tenni.
A nyugaton tapasztalható klímadepresszióval például nem nagyon találkoztam még itthon, de a passzivitás és a természettől való eltávolodás itt is jelen van. 20 évvel ezelőtt a múzeumi nyári napközis táborokban természetes volt, hogy a patakban gyűjtünk, sárosak leszünk. Manapság egyre gyakoribb a gyerekek önmaga féltése. Talán a múzeum lehet az a hely, ahol először találkozik természeti értékkel, és ez remélhetőleg rászoktatja, hogy kimenjen a természetbe, hogy ott kaphat valami nem kézzel foghatót. Aki ismeri a környezetét és szereti azt, az meg is védi.
Angliai tapasztalat, hogy a nagy klímapropagandának szinte semmilyen hatása nincs, de az erős önkormányzatisággal rendelkező kis települések a saját közvetlen környezetüket megvédik. Ehhez nem elsősorban a fajismeret szükséges, hanem saját magával a többiekkel és a természettel kialakított kapcsolatra van elsősorban szükség. Az EFOP pályázat egyik meglepő hozadéka volt, hogy a szociális kompetencia erősödött a diákok körében, a másik az élő állatokkal való találkozás élménye.
Valahogy öntudatlanul is azt kezdtük el csinálni, amit manapság a mélyalkalmazkodásnak nevezett mozgalom tűzött zászlajára. Ehhez a múzeumi foglalkozások felépítésén is változtatni kellene, szabad olyan játékos elemeket bevinni, amivel önállóan és csoportosan tudnak dolgozni. A megértés szintjét az adott csoporthoz kell igazítani, mindig kihívások elé kell őket állítani, ezt maximális támogatás mellett, de önállóan kell legyőznie a gyerekeknek. Szeretném, ha ezt még ki tudnánk dolgozni. Valóság vagy utópia derüljön ki, minél hamarabb!
A múzeumoknak, tehát van keresnivalójuk a 21. században is. A valóságra egyre nagyobb szükség lesz. A cél, hogy a látogatók azért jöjjenek el a természettudományi múzeumba, hogy utána kedvet kapjanak a természet megismeréséhez és megszeretéséhez, és ha ez sikerül elérnünk, akkor nagyobb az esély, hogy a helyi természetvédelemben részt vesznek, így nem hagyják, hogy a környezetükkel bármit megtehessenek.
„Feltárás” a múzeumban – Mecsek ősmaradványai című kiállítás az M6-os autópálya melletti feltárásról
Fotó: Füzi István
Kisbenedek Tibornak köszönöm a fenti példaértékű beszélgetést, amely során számos olyan pontra hívta fel a figyelmet, amely egy része bár már mögöttünk van, de abból merítve alakíthatjuk a jövőt. A természet megismerése, megóvása egyben személyes és csapatépítő is lehet, amelynek egyik legjobb színterét maguk a múzeumok adják!
Borítókép:
Kisbenedek Tibor a Mecsek ősmaradványai című kiállítás megnyitóján, 2016-ban
Fotó: Füzi István
