"Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért." (Márk 6,3), Elgondolkodtunk-e valaha azon, milyen fel- és megszentelése egy életformának, egy hivatásnak az, hogy egy transzcendens kötődésnek, egy mindenen túlmutató biztonságérzetnek, nyugalomnak, egy mindennél evidensebb meggyőződésnek vált szemléletes és egyértelmű hasonlatává? Elgondolkodtunk-e valaha azon, hogy a pásztor valójában mit csinál? Akár a Bibliából kiindulva, ha kell. Elgondolkodtunk-e valaha azon, mit tesz az a figyelem, az a szeretet, az az egylényegűség, hogy a pásztor voltaképpen egy a nyájjal, hogy napra nap azt tereli, közte van, hallgatja, nézi, „jóltartja”, reggeltől estig, sőt, még azután is, ismerve a füvet, kémlelve az eget, kiszagolva közelgő vihart, kolomp hangjából kihallva jóllakottságot. Elgondolkodtunk-e valaha azon, mit jelent az ilyesfajta függés, kölcsönhatás, szimbiózis? Talán igen. Ritkán, különleges pillanatokban. Mikor az élet halálba fordul át, vagy mikor úgy megtépáz minket a sors, hogy könny szökik a szemünkbe egy bimbózó virág vagy a lemenő Nap milliomod búcsúja láttán. Pedig így élni, a természettel kötelékben, felelősen, összpontosítva, alázattal és hálával, igyekezettel és szorgalommal, kitartással, esőben, szélben, ünnepben – így élni kicsit, jót tenne nekünk. Jobbá tenne minket.
A Hortobágyi Pásztormúzeum nem egyszerűen egy kiállítótér. Sokkal inkább egy kapu: átjáró egy olyan világba, ahol az idő nem rohan, hanem körforgásban létezik, ahol az ember nem uralja, hanem érti a természetet. Az egykori szekérállásból kialakított épület már önmagában is jelkép. Valaha megpihenésre szolgált – ma ugyanazt kínálja, csak más formában: pillanatnyi megállást, megnyugvást, elcsendesedést ígér a látogatóknak. A benne prezentált kiállítás a hortobágyi puszta évszázados rendjét mutatja be, az extenzív állattartás és a pásztorélet világát, melyben minden mozdulatnak, minden tárgynak és minden döntésnek helye, ideje és megszentelt jelentősége van.
„Közé kell menjél”
Az érzékenyen megkomponált, tudatos narratívát követő kiállítás két köríven aktivizálja a látogatót. A belső palást a tavaszi kihajtástól egészen az őszi behajtásig festi le a pásztorok életét, viselet- és tárgykultúráját, megrajzolva a környezetet, állat- és növényfajtákkal ismertetve meg minket, a négy évszakhoz kötődő pásztormunkákkal, a falon körben pedig a pásztortudás és a pásztorkultúra elemeivel találkozhatunk - a fűvel, az ostorral, a bottal, a kolomppal, a pásztornőkkel, a cifraszűrrel, a pásztor munkatársával, a kutyával. Fejünk felett csillagképek idézik meg a végtelen ég terülő sátrát, körülöttünk természeti és a pásztorokról készült filmek vezetnek végig minket a táj, a pásztorélet fontos eseményei mentén. Több mint fél tucat mozgóképes alkotás teszi plasztikussá a legelők világát, melyekben pásztorok maguk vallanak arról, hogy mi és miért fontos nekik, és melyek egytől-egyig Karácsony Sándor operatőr keze és szeme nyomán, az ott és sehol másutt élményével ajándékoznak meg minket. Fontos a hely és a téma UNESCO-beágyazottsága is – a természet, a táj és a pásztor hármas egysége avatta ezt a tájat világörökséggé -, mely a kiállítás vége felé tesz koronát a narratívára, a fal másik oldalán egy pásztortabló pedig a jelenleg is aktív, a nyugdíjas és a már az égi mezőkön legeltető pásztorokat gyűjti össze, információkkal, fotókkal támogatva meg a folyton bővülő tartalmat. És ne feledkezzünk el az interaktív, játékos tartalmakról sem: van mi minden fér el a tarisznyában érintőképernyős játék, erőpróba, egy nap a pusztán öt percben hangélmény-koncentrátum, kolompokkal és a puszta hangjaival zeneszerzés, nyájmozgás számítógépen modellezve, illat- és festékpárnák, szőrminták, rajtuk magyartarka és szürkemarha, bivaly, parlagi szamár, mangalica, hortobágyi racka, parlagi kecske prémjével.
Ezen a ponton fontos megemlíteni a főkurátor, dr. Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus nevét, aki már több mint 15 éve kutatja, vizsgálja, dokumentálja a pásztorok világát, hasonlatosan egyfajta bartóki népzene-felgyűjtéshez, csak ő a népdalok helyett a figyelem hivatásának szenteli figyelmét, szeretetét, idejét, tudását, kíváncsiságát, szakértelmét. Mindezek a képességek bizonnyal szükségesek ahhoz a vállaláshoz, melyet e kiállítás kapcsán tett a kutató: dekolonizált formában kívánta megmutatni a vizsgált életformát. Azaz: pásztorokat hívott segítségül a narratíva térbe hajlításához, a pásztorélet bemutatásához, a róluk rendezett prezentációt tehát velük együtt valósította meg. A velük pedig olyan hivatásának élő pásztort jelöl, mint például Barta Sándor számadó gulyás és Sáfián László magatarti juhász. Molnár Zsolt velük és a Nemzeti Park kollégáival (Danyi Zoltán, Tolnay Zsuzsa, Lisztes László) együtt álmodta meg mindazt, amit a kiállítótérben láthatunk, a pásztorok adták a szakértelemhez a tapasztalatot, a semmihez sem fogható gondolatokat, az életízt, ami nekik olyan, akár a levegővétel, de nekünk unikális és szívhez szóló.
„A jószágot szeretni kell”
A dekolonizált rendezés óriási előnye, hogy szinte beavattatunk ebbe az életbe, szinte érezzük bőrünkön a szél simogatását, a Nap melegét, lábunk alatt a fű szőnyegét, orrunkban a jószág páráját, kezünkben a bot hűsét és az állat puha szőrének selymét. A pásztoroknak hála, mindez hihetetlenül plasztikus, zavarba ejtően beengedő, kitárulkozó, őszinte – mindez a mai világban már szokatlan. Ugyancsak elérzékenyítő az a számtalan idézet, melyek mind pásztorok gondolatai, és melyek olyan ősi tudás és bölcsesség felé gravitálnak, ami számunkra egyszerre lehet líra és szerelmesvers. „Ahogy legeltetsz, úgy alszol.” „A kolompnak szava van. Harmaton szól a legszebben.” „A jószággal vele kell érezni.” „A jószág száján át látjuk a füveket.”
A pásztor nem csupán állatokat őriz. Figyel. Folyamatosan. A tájat, az időjárást, az állatok viselkedését. Ez a fajta figyelem nem megosztott, nem szétszórt – hanem mély és fókuszált, a túlélés könyvből nem tanulható eszköze. A mai világ egyik legnagyobb vesztesége talán éppen ez: a figyelem képességének hiátusa. A figyelem kultúrája kér tőlünk időt a kiállítás interaktív tereiben, hogy a szemlélődést, az őrzést, az összpontosítást játékosan, könnyed formában megtapasztalhassuk, emlékként magunk mellé hívjuk, belesimítva puttonyunkba, ahol kincseinket őrizzük, a különleges élményeket, hogy alkalomadtán elővegyük majd őket, ha nagyon egyedül leszünk.
A pásztorélet ciklusokban zajlik: kihajtás tavasszal, behajtás ősszel, közte a természet ritmusához igazodó mindennapok. Ez a lassú, a felgyorsult ritmusnak magát soha meg nem adó életforma az alkalmazkodás hatékony rítusa: a pásztor nem gyorsítani akarja a világot, hanem együtt mozog vele. Nem uralni akarja a világot, hanem részt venni benne. Nem megváltoztatni akarja a világot, hanem hálás szívvel rácsodálkozni hatalmasságára, sokszínűségére, évszázadokban mért tudására. A mai felgyorsult társadalomban ez szinte radikális gondolat – még akkor is, ha a klímaváltozás korában egyre világosabb számunkra: nem minden gyorsítható, változtatható, uralható következmények nélkül.
A pásztorkultúra alapja az extenzív, tájhoz alkalmazkodó állattartás. Ez a gazdálkodási forma nem kizsákmányolja a környezetet, hanem fenntartja azt, és ma, amikor a klímaváltozás egyre sürgetőbb kérdés, különösen fontossá válik ez a kompetencia. A pásztorok évszázadok alatt kialakult gyakorlata – a legeltetés rendje, a vízhasználat, a táj olvasása – olyan fenntartható mintákat kínál, melyek újraértékelődnek, ha tetszik, a jövő készségtárát adhatják kezünkbe. A Pásztormúzeum egyik fontos üzenete éppen ez, hogy a pásztorélet nem a múlt része, hanem a jövő egyik lehetséges kulcsa. A hortobágyi pusztán az ember nem különül el a természettől, nem „kint” él benne, hanem része annak. Ez a kapcsolat nem romantikus, sokkal inkább gyakorlatias: együttműködésen, megszentelt kölcsönhatáson alapul. A pásztor tudja, hogy a táj nem végtelen erőforrás, a túllegeltetés, a rossz időzítés, a figyelmetlenség következményekkel jár, ezért hát a felelősség és az alázat, melyek ma már talán idegennek tűnnek, mint a fenntarthatóság alapvetése jelennek meg a legelők világában.
"Gazdagabb embert láttam, de boldogabbat nem"
A Hortobágyi Pásztormúzeum tükröt tart. Megmutatja, milyen az, amikor az ember jelen van a saját életében. Modern korunk „retro mindfulness”, azaz egyfajta ősi érzést idéző jelenlétélményét adhatja pár óra a pusztában, pár óra csakis állatok között, pár óra a szabad ég alatt, a végtelen horizont szélesvászna előtt. A „pusztaélmény” – melyet a kiállítás egyik tere is megidéz – nem más, mint a jelenlét tapasztalata: a szél csiklandása, a fűszálak súgása, az idő tágassága. És talán ez az, amit a látogató magával vihet: egy kérdést, hogyan élünk mi. Rohanva vagy figyelemmel? Szétszórtan vagy jelenléttel? A természettől elszakadva – vagy vele együtt? A hortobágyi puszta nem ad kész válaszokat, de segít feltenni a jó kérdéseket. Tőlünk pedig nem vár mást – milyen kevés is ez luxus mindennapjaink nyüzsgésében! -, csupán egy pillanatot. Egy minutumnyi csendet, lassítást, néhány mély levegőt.
"Én vagyok a jó pásztor”. Figyelem, szeretet, egylényegűség, alázat, igyekezet, hála, felelősség, szorgalom. És az, hogy nincs kérdés. Nem kérdés, hogy ezt csinálni kell, és hogy csak szeretettel lehet csinálni. Amiként a Teremtő is csak szeretetében nézheti el nekünk, ha eltévelygünk, ha elkallódunk, ha csak a saját fejünk után megyünk. Pásztor és jószága: különleges kölcsönhatás, egymásra utalt életképesség, szavak nélküli szimbiózis. Ritkán, kivételes pillanatokban mi is megtapasztalhatjuk. Mikor az élet halálba fordul át, vagy mikor úgy megtépáz minket a sors, hogy könny szökik szemünkbe egy bimbózó virág vagy a lemenő Nap milliomod búcsúja láttán. Pedig így élni kicsit: jót tenne nekünk. Jobbá tenne minket. Mi pedig jobbá tennénk általa a körülvevőt. És arra a kis időre gazdagabb ember nálunk létezne, de boldogabb biztosan nem.
