„A művészetnek nem az a dolga, hogy mint egy hatalmas tükör összegyűjtse a történelem minden viszontagságát, változatát, végtelen ismétléseit. A művészet nem zenekar, amely a menetelő történelem nyomában kullog. Azért van, hogy a maga történetét teremtse meg.” A gondolat Milan Kunderától való, és megszívlelendő. Történetekre vágyunk mindannyian, sőt, történetek vagyunk mi magunk is. Kapcsolódások, hiányok, fájdalmak, csalódások, vágyak, ígéretek, traumák át-meg-újraírt történetei, és a legjobb, amit tehetünk, hogy a saját életünk főszereplői igyekszünk lenni. Többet nem tehetünk, és kevesebbel kár lenne beérni. A művészet pedig szintetizál. Elmesél, kimond, megmutat, leleplez, transzformál, átkeretez, megsirat, elátkoz, feloldoz, az örökkévalóságba útnak ereszt. Gondolatokat, mikrohalálokat, emlékeket, érzéseket, a minket körülvevő világot. A művészet a mi jobbik verziónk a mindennapok személytelen körforgásában. A művészet a maga történetének megteremtése által minket teremt újra, mindig esélyt adva egy jobb válaszra. Egy szebb, bátrabb, őszintébb életre.
Fotó: HAB/Paseczki Lídia
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kérnek tőlünk időt a Magyar Képzőművészeti Egyetem Best of Diploma kiállításán, mely idén először az intézmény falain kívül, az MBH Bank Művészeti Alapítvány támogatásával működő Hungarian Art and Business művészeti központban látható. Az esemény minden tanév végén kiemelt programnak számít a fiatal, tehetséges alkotók iránt érdeklődő, hazai kortárs szcéna számára. A jövő művészei most Uszkay Tekla kurátori támogatásával debütáltak a nagyközönség előtt, szám szerint harmincketten a száztizenhétből, egyfajta erős mezőnyként fémjelezve az egyetemen folyó sokszínű és magas színvonalú képzést. Az esemény egyszerre lezárás és kezdet: a tanulmányok befejezése a képzés megkoronázása, ugyanakkor az első hangsúlyos bemutatkozás is, s mint ilyen, pont és kettőspont egyszerre, pillanat, melyben a mesterek, az iskola elengedi a művészek kezét, akik, ha erős szárnyakat növesztettek a vastag gyökerek mellé, minden bizonnyal sokszor és sokat hallatják majd hangjukat a kortárs magyar művészetben.
Fotó: HAB/Paseczki Lídia
A Best of Diploma 2025 kiállítás egyik különlegessége, hogy a klasszikus művészeti diszciplínák, azaz a festészet, a szobrászat, a képgrafika mellett teret ad progresszív szakirányoknak is, így az intermédia, a tervezőgrafika, a színpadi látványtervezés, a restaurátorképzés, valamint a legújabb, vizuális művészet szak is képviselteti magát az idei legjobbak diplomamunkáin keresztül, mely alkotások a digitális világ, a mesterséges intelligencia, a kortárs identitáskeresés kérdésköreiben szólnak hozzánk. Olyan témák kérnek tőlünk időt, figyelmet, együtt gondolkodást, mint test és identitás viszonya, generációs traumák képi megfogalmazása, a minket körülvevő idealizált, virtuális világ torzító hatása, a művészet felelőssége és lehetőségei, az alkotó és gondolkodó ember autonómiája, egyén és közösség kölcsönhatásának mindennapi élménye vagy éppen hiánya.
Fotó: HAB/Paseczki Lídia
Amint azt Uszkay Tekla, a kiállítás kurátora megfogalmazta: „A válogatás során arra törekedtünk, hogy olyan munkákat mutassunk be, amelyek komplex gondolatisággal, autonóm nyelvezettel és érzékeny társadalmi reflexióval keresik a válaszokat a kortárs világ kihívásaira”. Az Art and Business kiállítótereiben és szoborparkjában szeptember 7-ig megtekinthető, szakmai beszélgetésekkel, tárlatvezetésekkel, társművészeti eseményekkel kiegészülő válogatás alkotói név szerint: Bakos Bettina, Boros Dorina, Burai-Huber Janka, Csermák Tamara, Darvay Botond, Dicső Eszter Nóra, Ecsedi Zsófia, Filus Csilla, Hahn Petra, Horváth Mátyás, Jakabos Júlia, Juristovszky Tamara, Kalmár Anna Flóra, Kasa Blanka Berta, Kicsák Erzsébet, Kincses Gergő, Kozma Lilla, László Tamás, Marosfalvi Marcell, Molnár Ambrus Márton, Orbán Tekla, Pruzinsky-Plótár Péter, Rizmajer Anna, Sarfenstein Ditta, Sipos Eszter, Suplicz Gergely, Széll Tímea, Tarcsa Rebeka, Tárnoki Tamás Péter, Túrós Babett, Tyler Szonja és Városi Gabriella.
Fotó: HAB/Paseczki Lídia
„A Best of Diploma kiállítás minden évben tükre annak, hogy merre tart a kortárs művészet fiatal nemzedéke – egyszerre közvetít személyes élményeket és reflektál a társadalmi valóságra” - vallja Olajos Anna, az intézmény szakmai vezetője. És valóban, a merítés érdekes, megkapó és rendkívül inspiráló. Sarfenstein Ditta Leltár című alkotása jelenkori lenyomata a művész emlékeinek, a nyomtatott műanyagból készült impozáns, figyelemfelkeltő installáció akár a múlt és jelen egymásba olvadásának is lehetne áttetsző kontextusa. Molnár Ambrus Márton játékos, humoros festmény-együttese Tic-Tac címmel személyes traumafeldolgozás a tömegfóbia súlyos terhét illetően, Orbán Tekla kerámia csillagai és grafikái a Föld mélyéről bányásznak elő varázslatot és kimozdulást, Kalmár Anna Flóra a német-római császári korona másolatának restaurálását választotta diplomamunkájának, míg Jakabos Júlia a kaputelefon kódokat: agyagtáblái, szám szerint 125, az emlékezés konceptuális repetícióját teremtik meg. Suplicz Gergely A védés című 4x2 méteres önreflektív, tükörkép hatású fametszete egyetlen farostlemezre készült, rajta az alkotó saját élményeit előlegezte meg, Dicső Eszter Nóra szitalenyomatai és gipszöntvényei, melyek egészen egyedi módon háromféle- és színű csokoládéból készültek, a test emlékezetről és az érintésről mesélnek. Hahn Petra videojátéka a felgyorsult világban kínál lelassult szemlélődést, Marosfalvi Marcell festménysorozata Tíz kísérlet egy lehetetlen kézfogásra címmel a digitális otthontalanság kérdését köti össze a vendégszeretet témájával. Kincses Gergő nem konvencionális értelemben megteremtett felhasználói élményt alkotott meg egy újra gondolt virtuális környezetet alkalmazó munkaasztalon, Burai-Huber Janka, Kicsák Erzsébet és Túrós Babett Katalin egy ismeretlen 16. századi festő munkáját restaurálták, Horváth Mátyás Gyökerestül kitépni címmel pedig több alkotó kutatását és személyes tapasztalatát egyesíti az ipari mezőgazdaság környezetre gyakorolt hatásait illetően. Tarcsa Rebeka egy képzeletbeli gasztro gallery látványtervét alkotta meg a futurizmus jegyében, Ecsedi Zsófia egy téli olimpia fiktív tervével lép a nagyközönség elé, mely a népművészet és a globális nemzetközi kultúrtörténeti kontextusok összetalálkája mentén épül, Sipos Eszter Tűrés-határ címmel az Ukrajnában dúló háborúra reflektált benzines kannákkal és katonai vezényszavakra végzett tornagyakorlatokat megörökítő videófelvételekkel tűzdelt installációjával, mely egyszerre reflexió a környezetünkben zajló pusztításra, és felhívás közös gondolkodásra, akcióra, reakcióra.
Fotó: HAB/Paseczki Lídia
A földszinti nagyterem korábbi művekre reagáló, bizarr és abszurd alkotások színpada, itt kapott helyet Molnár Ferenc Liliom című színművének makett terve Darvay Botond, az időnek egy pillanatra megálljt parancsoló munkájában, Ligeti György: Le Grand Macabre című operájának díszletterve Széll Tímea ötlete nyomán, valamint a Jógyerekek képeskönyve című zenés előadás Pruzinsky-Plótár Péter nyomasztó és elidegenítő orvosi várótermébe álmodva. Városi Gabriella Rebeka installációja széteső emberi társadalmunk víziója, egy bioinspirált robottal, mint a poszthumán esztétika és a kortárs művészet különleges és rendkívül mai szimbiózisa, a központi festmény kompozíció pedig Kozma Lilla alkotása, Michelangelo Utolsó ítélete és Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje nyomán, megint csak egy gyermekkori traumafeldolgozás művészi megoldásaként. Az alsó kabin térben látványtervek fogadnak minket: Kasa Blanka Berta és Tyler Szonja a korábban már mást is megihletett Jógyerekek képeskönyvéhez tervezett díszletet, Tárnoki Tamás Péter pedig Szent Iván éji rave címmel egy elképzelt zenei fesztivál tervét tette le a diplomamunkák illusztris nagyasztalára.
Fotó: HAB/Paseczki Lídia
A harminckét diplomamunka mindegyike tapsot érdemel. Olyan érzékeny sodorban, olyan intellektuális gondolatisággal hívnak minket okos, finomhangolt és fájóan aktuális párbeszédre, hogy szinte nem akaródzik otthagyni egy-egy képet, installációt, vágynánk meg- és felfejteni a többi réteget, a mélyebb és mélyebb tartalmakat, kívánnánk személyesen megismerni a színek, formák, ötletek mögött alkotó gondolkodókat, és szeretnénk beszédbe elegyedni velük: vajon hogyan látják a világot, mi foglalkoztatja őket, milyen elakadásaik vannak, és hogyan tudnak ennyire bátrak lenni, ennyire önreflektívek? Mégis tovább megyünk, mert minden méteren más beavatás vár minket, és közben arra gondolunk, van-e ilyen erős a lelkünk, elbírunk-e ennyi emléket, víziót, fájdalmat, hiányt, követelést? De aztán rögtön meg is válaszoljuk: ez a minimum - ennyi inspirációért, ennyi őszinte gondolatért, hogy átmossuk magunkon, amit csak lehet, hogy megőrizzük a pillanatot, és tovább vigyük, átadjuk másoknak, újra gomboljuk, átkeretezzük, és visszanyúljunk hozzá, ha ínséges idők jönnek. Mert csak így érdemes. Mert a művészet, Kundera után szabadon, a maga történetét teremti meg. Ennek részesévé válni: jogunk, szerencsénk, kiváltságunk, kötelességünk, kollektív varázslatunk. Egy szebb, bátrabb, őszintébb élet reményében.
