„Nem apáinktól örököltük a világot: gyermekeinktől kaptuk kölcsön.” A gondolat Wendell Berry amerikai írótól való és napjainkban akár mindennapi imádságunk is lehetne. Afféle házi áldásként modern lakások riasztóval felszerelt ajtajain, hogy soha ne feledjük: „A jövő attól függ, mit teszünk ma”, ahogyan a szűk évszázaddal korábban élt és gondolkodott Gandhi mondta ugyanezt. Mai világunkban számos impulzus van. Kihívások, kalandok, fejlődés, egyre több tudás, állandó pezsgés, megállás nélküli lüktetés – és közben mintha elmosódott volna néhány szó kollektív szótárunkban, mint a felelősség, az alázat, a hála, az elköteleződés, a részvétel. Pedig ezek nélkül csak zengő érc és pengő cimbalom a sokféle, soktudású, sokirányú, sokrétegű, sokbólalegtöbb életünk. Mely életet kaptuk. És melyet egyszer éppen úgy vissza kell adnunk, mint sok minden mást. Ami a miénk marad és utánunk marad, az a 21 grammnyi léleksúlyunk, mely olyan tőkék mentén kerül mérlegre, mint éppen az alázat, a részvétel, a szeretet, a hála, a felelősség - összegyúrva mindezeket úgy is fogalmazhatnánk, együttérzés, megóvás, tiszteletben tartás. Mára ez lett a 21 grammunk.
A fenntarthatóság ma már nem egyszerűen egyike a közélet fontos témáinak, mindennapi életünk egyik meghatározó kérdésévé vált. Ott feszül minden mozdulatunkban: hogyan használjuk a vizet és az energiát, mit vásárolunk, mit dobunk ki, hogyan közlekedünk, mit kezdünk a tárgyainkkal, hogyan bánunk egymással – és abban is, milyen világot hagyunk magunk után. Éppen ezért a fenntarthatóság kérdése a múzeumok számára sem kerülhető meg. De mit tud kezdeni egy múzeum egy olyan témával, mely egyszerre környezeti, gazdasági, társadalmi és mentális kérdés? Hogyan beszélhet róla úgy, hogy közben ne váljon se moralizáló, se leegyszerűsítő, se pusztán „zöld” üzeneteket közvetítő intézménnyé? És mindenekelőtt: mit tud hozzátenni ahhoz a gondolkodáshoz, melynek tétje nem kevesebb, mint a jövőnk?
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum erre a kérdésre sajátos helyzetéből adódóan keres választ, válaszokat – vagy ha tetszik, generál kérdéseket. A Skanzen ugyanis nem egyszerűen a múltról őriz tárgyakat és történeteket, hanem olyan életmódok, technikák, anyaghasználati metódusok, közösségi gyakorlatok és mindennapi döntések tudáskincsét is felvigyázza, melyek egykor természetes részei voltak életünknek. A kérdés ma már nem az, vissza tudunk-e térni ezekhez az életformákhoz, sokkal inkább az, hogy mit tudunk belőlük megtanulni, és mit tudunk a saját korunk körülményei között újra értelmezni.
Erre a gondolatra épül a Zöld Skanzen program egyik fontos állomása, az Együtt a fenntarthatóságért! című kiállítás, mely a Magtár épületében vár minket – nem a múlt idealizálására, hanem egyfajta ősi, régi, fontos tudás újraolvasására. A kiállítás kiindulópontja a 2015-ben elfogadott ENSZ-program, mely 17 Fenntartható Fejlődési Célban foglalja össze az élhetőbb jövőhöz vezető legfontosabb társadalmi, gazdasági és környezeti kihívásokat. A Skanzen kurátori csapata azonban nem egyszerűen átgombolta ezeket a fontos és forró narratívákat a paraszti kultúra gyakorlatai mentén, hanem ennél sokkal tovább ment. A 17 célhoz olyan mindennapi megoldásokat keresett néprajzi gyűjteményében és a múzeum tudásában, melyek megmutathatják, hogy aktuális kérdéseinkre a korábbi életformákban milyen válaszok születtek. https://mediaklikk.hu/ismeretterjeszto/video/2026/07/05/ismeretterjeszto/etnokultura-2026-07-05-i-adas/ (a kiállítás kapcsán az EtnoKultúrában szerepelt anyag megtekinthető 9.20-tól)
„Amikor arról volt szó, hogy milyen kiállítással lehet komplexen közelíteni ehhez a témához, adódott az ötlet, hogy a fenntartható fejlődési célokból induljunk ki” – mesélte dr. Nagyné Batári Zsuzsanna, a kiállítás vezető kurátora, a Skanzen főigazgató-helyettese. A válogatás vállalt aspektusa tehát, hogy a jelen és a jövő felől visszatekint a múltra, de nem azért, hogy azt követendő mintaként állítsa elénk, hanem azzal a vággyal, hogy választásainkat a régi tapasztalatokból szerzett ismeretek is árnyalják. A múlt romantikus újrafelfedezése könnyen vezethet ahhoz az idealizált képhez, mely szerint eleink valamiféle természetközeli, pazarlásmentes, harmonikus világban éltek. A valóság azonban ennél jóval összetettebb: az emberek annak idején sok esetben nem azért használtak kevesebb vizet, javítottak meg egy-egy tárgyat, termesztettek helyben vagy használták fel többször ugyanazt az anyagot, mert ismerték a mai értelemben vett fenntarthatóság fogalmát, hanem leginkább azért, mert más körülmények között éltek. A szűkösebb erőforrások, a helyi gazdaság, a kézimunka, az anyagokhoz és a természethez való közvetlenebb viszony és a közösségi együttműködés azonban olyan gyakorlatokat alakított ki, melyek közül néhány ma is érvényes lehet.
A múzeum feladata ezért nem a visszatérés, hanem a visszafejtés. A megmutatás, az észrevétetés, a nézzétek csak, gondoltátok volna, hogy .... kezdetű, kíváncsiságra apelláló, apróbetűs érdekességek középpontba állítása, elmesélése annak, hogy egy régi tárgy, technika vagy szokás mögött milyen tudás húzódik meg, majd feltenni a kérdést: ebből vajon mi az, ami ma is működhet.
Ez a szemlélet a néprajzi múzeumok számára különösen izgalmas lehetőséget teremt. Egy etnográfiai gyűjtemény tárgyai ugyanis nem pusztán egy letűnt életforma dokumentumai, sokkal inkább jövőbe mutató tudáshordozók. Hiszen egy-egy eszköz, épület, használati tárgy vagy technika mögött ott húzódik a döntés is: miből készítsük el, hogyan használjuk és meddig, meg lehet-e javítani, mire használható még, hogyan lehet az adott körülmények között takarékosan gazdálkodni vele. A tárgy ilyen értelemben nem csupán arról mesél, hogyan éltek elődeink, hanem arról is: miként gondolkodtak az anyagról, a környezetről, a szükségletről, a közösségről, kötődésekről, tulajdonról, ember és tárgy, ember és környezet szinergiájáról.
A Skanzen számos témavezető kurátorának közös gondolkodásából született sokszínű kiállítás egyik fontos felismerése éppen ezért az, hogy a gyűjteményi tárgyak jelentése nem lezárt. Egy néprajzi tárgynak számos olvasata lehet, és ezek az olvasatok új társadalmi kérdések felől is megnyithatók – voltaképpen attól függően, hogy éppen milyen tartalomhoz keresnek a kurátorok történetet, újabb árnylatot, proaktív első vagy bárhányadik mondatot. Ehhez azonban nem elegendő magát a tárgyat megőrizni – ismerni kell hozzá a curriculum vitae-jét is: a használati módot, a személyes tapasztalatot, a helyi tudást, a környezeti adottságokat, a lokális rétegzettségeket.
Ha a film nyelvén akarnánk megfogalmazni, akkor mondhatnánk, hogy ez az attitűd a storytelling műfaja, a mesélés, a közegbe helyezés, az értelmezés, a keretbe rendezés már-már lírai aktusa, mely esetünkben nem pusztán kommunikációs eszköz, hanem a dokumentáció része is. Hiszen, ha egy tárgyhoz hozzá rendelődik, hogy ki használta azt, mire használta, hogyan javította, mit gondolt róla, milyen helyzetben volt fontos számára, mely más tárgyakkal együtt használta, akkor ezáltal egy olyan tudásréteg is megőrződik, mely egy későbbi generáció számára akár egészen más kérdésekre is választ adhat. A múzeumi raktár így nem csupán a múlt archívuma, de lehetséges jövőbeli megoldások tudásbázisa is.
Ebből az aspektusból különösen fontos kurátori döntés az Együtt a fenntarthatóságért! kiállításban, hogy a 17 ENSZ-cél mellett megjelenik egy 18. cél is: a kultúra fenntarthatósága, aminek jelentősége túlmutat a kiállítás keretein. A kultúra ugyanis nem egyszerűen egy újabb terület, melyet hozzá lehet adni a környezeti vagy társadalmi fenntarthatóság témáihoz. A kulturális tudás, a közösségi emlékezet, az identitás és a kulturális örökség közvetítése sok esetben éppen azt a társadalmi és szemléleti alapot teremtheti meg, mely nélkül a többi fenntarthatósági cél nem lenne értelmezhető. Ebből következik egy fontos múzeumi kérdés: vajon a fenntarthatóságot kizárólag témaként kell-e megjeleníteni, vagy a múzeum saját működésének, társadalmi szerepének és tudásközvetítésének is részévé válhat-e.
A Skanzen példája az utóbbi irányba mutat. A kiállítás nem áll meg a környezetvédelemnél. A társadalmi fenntarthatóságot saját múzeumi példákon keresztül teszi láthatóvá: a Demencia Programtól a Közösségi kerten át az integrált táborokig olyan kezdeményezéseket is bemutat, melyek azt jelzik, hogy a fenntarthatóság az emberek közötti kapcsolatok minőségéről és a közösségek megtartó erejéről is szól. Ez a megközelítés szép összhangban áll a nemzetközi múzeumszakmai gondolkodással is, különös tekintetettel arra, hogy az ICOM 2022-ben elfogadott múzeumdefiníciója már kifejezetten rögzíti, hogy a múzeumoknak a sokféleséget és a fenntarthatóságot is elő kell mozdítaniuk. A fenntarthatóság pedig nemcsak a bolygóról, hanem rólunk is szól.
A fenntarthatósági edukáció egyik nehézsége, hogy miközben a problémák globálisak, az egyén számára gyakran bénítóan nagynak tűnnek – nem véletlen a fiatal generáció ez irányú szorongása: a feladat, a szükség hihetetlen terhet tesz az érzékenyen, empatikusan gondolkodók vállára. Klímaváltozás, erőforrásválság, biodiverzitás-csökkenés, társadalmi egyenlőtlenségek – mit kezdjen ezekkel egy látogató, aki másnap reggel ugyanúgy elindul dolgozni, bevásárolni, gyereket vinni az iskolába? Mert az élet megy tovább, a felelősség a mikroközegben kezdődik, és a nagy rohanásban az kötelez minket első körben. Aztán a további köröket meg könnyen elnyeli az idő, az újra induló nap, az egyre több megugrandó probléma. A Skanzen kurátori megközelítése itt is fontos váltást kínál. Nem azt mondja, hogy nekünk kell megmentenünk a világot, hanem a témát onnan világítja meg, hogy vajon milyen kis lépéseket tudunk mi megtenni.
Ez nemcsak edukációs, hanem mentális szempontból is lényeges. A fenntarthatóság kommunikációja ugyanis könnyen a félelem, a bűntudat vagy a tehetetlenség érzését erősítheti – támogató tudat, hogy a múzeum ezzel szemben olyan információközvetítő tér lehet, ahol a globális kérdések személyes léptékűvé válhatnak, anélkül, hogy felesleges nyomást helyeznének ránk. (Mely nyomás így, az utolsó pillanatokban tagadhatatlanul szükségszerű, mégis célravezetőségét tekintve, érdemes más lehetőségeket is figyelembe venni.)
Egy javítható tárgy. Egy takarékos háztartási gyakorlat. Egy helyi alapanyag. Egy közösségi kezdeményezés. Egy régi technika új alkalmazása. Nem világmegváltó gesztusok. Hanem cselekvési lehetőségek. Proaktív példák. Cselekvésorientált opciók, melyekre csak bólintanunk kell, és ha mindenki csak egyet megvalósít közülük, már valamennyit visszaadtunk ennek a kék bolygónak, mely apró gesztusunk a David Attenborough-i gondolkodás szentjánosbogárnyi kis világossága lehet (jó tudni: ha kifeszített vászonként nézzük a világító rajzást, minden egyes újabb kicsiny fénypont kigyulladását látni véljük).
A kiállítás másik fontos szemléleti eleme, hogy a közönséget nem pusztán a múzeumi tudás befogadójaként kezeli. Batári Zsuzsanna szerint a látogatói tudásra partneri tudásként is érdemes tekinteni: minden tapasztalat, ötlet, jó gyakorlat értéket képvisel, melyre érdemes odafigyelni. A klasszikus tudásátadás modelljében a múzeum tud, a látogató pedig tanul. A részvételi múzeumi gondolkodásban azonban a tudás többirányúvá válik: a közönség nemcsak címzett, hanem hozzájáruló is. A fenntarthatóság témája pedig különösen alkalmas erre, hiszen egyetlen múzeum sem rendelkezhet az összes válasszal. Egy család, egy kertész, egy pedagógus, egy idős ember, egy fiatal aktivista vagy egy helyi gazdálkodó mind hozhat olyan tapasztalatot, mely kiegészíti a kollektív szakmai tudást. És e pillanatban a múzeum új szerepkört vállal fel: a tudások találkozási helyévé válik. A részvételi tudás megosztásához a Skanzen fenntarthatóság kiállításában több ponton is vannak olyan felületek, melyekre leírhatjuk a javaslatainkat, amolyan ezt hozom én és adom neked sorokat, a részvételiség egyik szép szimbóluma pedig egy installált fácska, melynek leveleire saját megéléseinket skiccelhetjük fel, mit viszünk magunkkal, mit adott az élmény, az ágasbogas szó-fa egyben életfa is, de családfa is, a Föld fája, a szeretet fája, a gondoskodás fája is.
A Skanzen projektje nem egy az egyben átvehető recept, hiszen más gyűjteményeknek más tárgyaik, történeteik és közösségeik vannak, így minden intézmény másként tud kapcsolódni a forró társadalmi kérdésekhez. A fenntarthatóság múzeumi feldolgozása azonban végső soron túlmutat a „zöld” programokon, mert társadalmi intézményként a múzeumok gyűjteményei arról mesélnek, hogy egy közösség mit tartott fontosnak megőrizni, milyen történeteket adott tovább, hogyan élt, mitől félt, miben hitt, hogyan alkalmazkodott a változó körülményekhez. Ezért amikor egy múzeum a fenntarthatóságról beszél, valójában a saját lényegéről is beszél: arról, hogy mit őrzünk meg a jövő számára, és mit kezdünk azzal, amit örökül kaptunk. Ahogyan Suay Aksoy, az ICOM korábbi elnöke fogalmazott: „A múzeumok nem semlegesek. Soha nem is voltak azok, és soha nem is lesznek.”
A Skanzen Együtt a fenntarthatóságért! című kétszintes, méhkaptár elrendezésű, élményszerű, interaktív kiállításán a 17 fenntarthatósági célhoz kapcsolódó állomások nem önálló információs egységek, hanem a múzeum 80 hektáros területének más kiállításaihoz és tájegységeihez is tovább vezetik a látogatót, így a Magtárban bemutatott tudás nem zárt kiállítási tartalom. Kapcsolatot teremt a teljes múzeummal, közben pedig nézőponttá válik. Attitűddé. Magatartássá. Hitvallássá. Küldetéssé. Küldetéssé egy olyan világban, ahol egyre sürgetőbb kérdés, miként bánunk az erőforrásainkkal, mit kezdünk a tárgyainkkal, hogyan alkalmazkodunk a változásokhoz, és hogyan maradunk közösség. És nézőponttá, mely szerint különös értékkel bír az a tudás, mely megtanította az embereket arra, hogy amit lehet, használjunk fel, amit lehet, javítsunk meg, amit lehet, adjunk tovább – és amit nem tudunk egyedül megoldani, azt oldjuk meg együtt. És a múlt ebben nem recept, inkább erőforrás. Közös erőforrásunk. Gandhi után szabadon: a jövő attól függ, mint teszünk ma a múlt példáján keresztül. Mivé tesszük azt a bizonyos 21 grammot. Mi mindent pakolunk bele és mit engedünk útjára. Nagy felelősség. Ideje felnőnünk hozzá.
fotók: Jámbor Emese, forrás: Szabadtéri Néprajzi Múzeum
