A Magyar Nemzeti Múzeum története számos magasztos témát nyújt a vele foglalkozó kutatóknak, jómagam is már számos korszakában elmélyedtem. Hosszú, immár több mint két évszázados múltjának azonban szinte minden időszakában ott volt két égető probléma: a bérkérdés és a helyhiány.
Előbbivel most nem foglalkoznék, hiszen a mostani múzeumi dolgozókat nem vigasztalja, hogy korábban mikor volt már ilyen sanyarú a múzeumi szféra bérhelyzete. Csak annyit jegyzek meg: sokszor! A helyhiánnyal való küzdelem témájában azonban úgy gondolom, hogy most megint eljött az az idő, amikor ebből a szempontból rá kell néznünk a múltra, mielőtt a jövőbe tekintenénk.
A néhány napja írt facebook-posztomban már dióhéjban szóltam a Magyar Nemzeti Múzeum méltó elhelyezéséről, arról a gondolatról, amely nemzeti közgyűjteményünk bővítését saját otthona mögött, a Nemzeti Lovarda telkén, azaz a későbbi ún. Rádió-tömb központi részén tervezte megvalósítani. A következőkben erről a bővítésről bővebben szólnék, arról az elképzelésről, amely (komolyabban) éppen 125 éve vetődött fel.
A Magyar Nemzeti Múzeum ma is megcsodálható palotája a reformkor utolsó évtizedében, 1837–1847 között épült fel és a maga korában egy óriási épületnek számított. Korábbi, ugyancsak a múzeum telkén állt hajlékánál többszörösen nagyobb volt, senki se gondolta, hogy már röpke negyedszázaddal felépülte után a helyhiány problémaként jelentkezik majd benne. Pedig így történt! Ebben valamelyest az is szerepet játszott, hogy a Kelet-Közép Európa első múzeumi célra épület palotáját az 1860-as évektől nem csak múzeumi funkcióra használták, hiszen a múzeum dísztermében ülésezett a magyar országgyűlés főrendi háza (1902-ig), melynek működéséhez még jónéhány helységet igénybe vettek.
Ennél persze sokkal lényegesebb volt az a gyors és látványos gyarapodással járó fejlődés, amely 1869-ben, Pulszky Ferenc igazgatói kinevezésével vette kezdetét. Tulajdonképpen a Nemzeti Múzeumnak a következő sikeres másfél-két évtizede eredményezte azt a helyzetet, hogy a múzeumpalota tulajdonképpen teljesen betelt. Már 1874-ben, a közgyűjtemények állapotát felmérő országgyűlési albizottság az állattár helyszűkét említette jelentésében, 1880-ban pedig egy újabb, Jókai vezette bizottság foglalkozott, immár kimondottan csak a múzeum állapotának vizsgálatával. Az e vizsgálódás nyomán készült jelentés a helyhiányt egyenesen az intézmény azonnal megoldandó problémájának nevezte (és a déli udvar lefedésével kívánt kiállítási/raktározási helyet nyerni a római kőemlékek számára – ez utóbbi elképzelés a 2010-es évek derekán újra megjelent).
1888-tól ismét egy külön bizottság foglalkozott a Nemzeti Múzeum, illetve az Országos Képtár ügyeivel és ennek benyújtott javaslatai között a helyhiányt orvoslandó szerepelt a természetrajzi gyűjtemények számára egy saját, új épület emelése és a múzeumi képtár önálló művészettörténeti múzeummá fejlesztése. A Berzeviczy Albert (1853–1936) elnöklete alatt működő, „a millenium alkalmából a nemzeti múzeum épületének monumentális jellegéhez méltó díszítésére s külső befejezésére, és egy új nemzeti múzeumi természetrajzi épület emelésére” létrehozott grémium már az 1890-es évek elején azt a koncepciót tette le az asztalra, amely a Pollack Mihály tervezte múzeumpalotát csak egy tisztán történelmi múzeum otthonául jelölte meg (ez így teljes mértékben csak majd négy emberöltő után, 2005-ben valósult meg, amikor a Természettudományi Múzeum őslénytára is kiköltözött az épület 2. emeletéről). A bizottság munkájába a korszak legjobb építészeit – Hauszmann Alajost, Lechner Ödönt és Czigler Győzőt – is bevonták, akik 1892 februárjában egy olyan szakmai jelentést készítettek, amelyben az épület további külső és belső díszítése mellett azt javasolták – hogy a helyszűkén segítendő – a múzeumépület két nagy udvarát bazilikaszerű háromhajós oszlopcsarnokkal lássák el. (Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete. Bp., 1927. 53–54.)
Az említett három építész még az előző év végén, amikor a Nemzeti Múzeum természetrajzi és néprajzi gyűjteményeinek új palotájával kapcsolatos részletes javaslatukat felterjesztették, abban öt budapesti területet, telket is megneveztek, amelyek szerintük „megszerezhetők és térméretük szerint alkalmasaknak” tekinthetők. Ezeket most nem sorolnánk fel, csupán a mai Rádió-tömbre vonatkozó részt idéznénk az 1891. november 17-én kelt szakmai javaslatból: „A múzeum mögötti lovarda is még tekintetbe vehető, noha a telek fekvése nem oly czélszerű, mert hosszoldali udvarokra nyilnának, miáltal a termek világítása nem lenne oly tökéletes, mint teljesen szabadon álló telkeknél.” (Néprajzi Múzeum, Etnológiai Adattár. Irattár: 7/1891.). A Nemzeti Lovarda telke tehát már a bevezetőmben említett 125. évfordulós javaslat előtt tíz évvel megjelent a múzeumi bővítéssel kapcsolatos javaslatokban. Azonban a Millenniumig nem történt semmi ez ügyben, ami nem is csoda, hiszen minden figyelem és erőforrás a városligeti ezredéves nagy kiállításra ment el, valamint az Iparművészeti Múzeum felépítésére, amely 1896-ban, a nagy évfordulós ünnepségek folyamán került átadásra.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtári raktára a nagy századfordulón (A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene. Bp., 1902. 21.)
A Magyar Nemzeti Múzeum helyhiányának problémája egyrészt megoldatlan maradt, másrészt egyre jobban nőtt, főként miután az 1897. évi nyomdai kötelespéldány törvény után óriási gyarapodásnak indult a múzeumi könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár. Ettől fogva már nemcsak a természettudományi gyűjtemények elhelyezése, hanem a könyvtáriaké is napirendre került. Az újabb, ezzel foglalkozó grémium, a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa lett, melynek elnöke a vallás- és közoktatásügyi miniszter volt és 14 tagját 3 évre nevezték ki (ezen tagok közül kettőt-kettőt a főrendiház és a képviselőház adott). Köztük volt Szalay Imre (1846–1917), aki Pulszky Ferenctől 1894 végén átvette a stafétabotot, a múzeum vezetését. Ő eredetileg a kultuszminisztériumban dolgozott, ahol két évtizeden keresztül a múzeumi és művészeti területek ügyeivelfoglalkozott, az utolsó évtizedben már irányítva azokat. Ebben a minőségében vitt vezető szerepet az említett milleniumi múzeumfejlesztési bizottságban is. Szalaynak már egyértelműen igazgatói működése legfontosabb törekvésévé vált a helyszűke megoldása.
Amikor az említett tanács 1901 júniusában megtartotta évi rendes ülését, melyen Wlassics Gyula miniszteren kívül pl. Fraknói Vilmos és Zichy Jenő gróf is részt vett (mint tagok), akkor Szalay Imre a múzeum alapításának századik évfordulójára vonatkozó tervek ismertetése után arra kérte miniszterét, hogy támogassa a helyhiány kérdésének gyökeres megoldását, melyre vonatkozóan azt javasolta, hogy „a Nemzeti Lovardát és a szomszédos Esterházy-palotát sajátítsák ki a múzeum céljaira” és ott építsék fel a múzeum új épületét. Ahogy az Alkotmány című napilap fogalmaz: „A miniszter erre a tervre már nem nyilatkozott oly határozottan[mint a múzeum belső és külső szobrászati dekorálásával kapcsolatosan], de kilátásba helyezte, hogy alkalmas időben gondoskodni fog a múzeum kibővítéséről”.(Alkotmány.6. évf. 1901. jún. 25. 150. sz. 7.) A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának 125 éve tett, immár konkrét, a múzeumpalota mögötti területre mutató javaslata ettől fogva – mint majd látni fogjuk – éveken keresztül napirenden maradt.
És bár a minisztériumi támogatás ebben az ügyben váratott magára, elég hamar sikerült Szalaynak eredményt elérnie a másik érintett félnél, amennyiben a Nemzeti Lovarda Egylet 1902. április 10-én tartott közgyűlésen elvi határozatot hozott arról, hogy „a telket a Nemzeti Múzeumnak, mint közművelődési intézetnek, hajlandó annyiért eladni, a mennyiért valamely alkalmas helyen a mostaninál jóval nagyobb helyet vehet, arra megfelelő épületet emelhet és még ezen felül az egyesületnek törzstőkéjéhez csatolandó összeg marad.” Az említett terület az Esterházy Palotaépületével, illetve telkével együtt 3059 □-öl volt. (Szalay Imre: A Magyar Nemzeti Muzeum gyűjteményeinek méltó elhelyezése. Bp., 1907. 20.)
A Nemzeti Lovarda épülete 1890 körül (Fortepan BFL/Klösz György felvétele)
Szalay Imre a múzeum 1902-es bicentenáriumi évfordulójának ünnepségsorozatában is minden alkalmat megragadott, hogy felhívja a múzeum legégetőbb problémájára a figyelmet. Még az évfordulóra megjelent vaskos és reprezentatív, a múzeum gyűjteményeit bemutató kötetben is jelezte ezt, többek között így fogalmazva: „Nagy és fontos ügy: a hely kérdése, vár még a jövőben megoldásra. A múzeumi gyűjtemények ma már annyira össze vannak zsúfolva, hogy megfelelően fel nem állíthatók s jó részük ládákba csomagolva őriztetik, három kitelepített osztálya közül pedig a történelmi képcsarnok ideiglenesen az orsz. képtárban az ottani igazgató vezetésére bízatott, míg a növénytárt és a néprajzi osztályt bérhelyiségekben kellett elhelyezni.” Majd később ekképpen fejezte be ezzel kapcsolatos javaslatát: „… a Nemzeti Múzeum helykérdését csakis a mostanihoz hasonló nagyságú új épület segélyével lehet alaposan megoldani. Múzeumi épületnek vagyon s tűzbiztonság, továbbá világosság szempontjából előfeltétele, hogy minden oldalról szabadon álljon, másrészt pedig a tudományos világnak és a nagyközönség érdeke egyaránt követelik, hogy a nemzeti múzeumi gyűjtemények lehetőleg együtt, s a főváros tudományos életének központjában, a belváros közvetlen közelében legyenek; egy ilyen alkalmas és mindenképpen megfelelő és mindennek megfelelő helynek megszerzése s a rajta való építkezés habár nagy anyagi áldozatokat igényel is, a mai pénzügyi viszonyok között nem tartozik a lehetetlenségek sorába s ha az elődeink a csirájában létezett kezdő intézetre az akkori nehéz pénzügyi viszonyok és valóban sanyarú állapotok között tudtak annyit áldozni, a mennyiből ez a Magyar Nemzeti Múzeum és palotája létesült, akkor a mai kor sem zárkózhatik el amaz erkölcsi kötelesség elől, hogy a százéves adakozás és szorgalmas gyűjtés gyümölcseinek megfelelő otthont teremtsen.” (Szalay Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum alapítása és fejlődése a mai napig. In: A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene. Budapest, 1902. XXXIX–XL.)
Szalay Imre, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója irodájában (MNM Történeti Fényképtár)
Szalay a jubileumi ünnepségek után is folytatta a lobbizást a Nemzeti Múzeum mögötti terület megszerzéséért, mert ahogy azt az 1902. évi működéséről szóló hivatalos múzeumi jelentésben határozottan megfogalmazta: „az oly rég vajúdó kérdést gyökeres megoldásra vinni, … ideiglenes és azért mégis sok pénzbe kerülő pótlásokkal az ügyet ma már megoldani nem lehet, végleges megoldást pedig csakis a Nemzeti Lovarda telkének és az abba beleékelt gróf Eszterházy palotának megszerzése nyújt”. (Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1902. évi állapotáról. Bp., 1903. 7–8.)
A következő évben ez ügyben reményt hozhatott az, hogy a múzeum helyzetét jól ismerő Berzeviczy Albert került a fenntartó minisztérium (VKM) élére, akinek lányát – hogy egy személyes szálat is említsek érdekességképpen – miniszteri kinevezése után két héttel feleségül vette Szalay múzeumigazgató fia. A Magyar Szó 1904 áprilisában azt írta Berzeviczyről, hogy a miniszter kinevezése óta aktívan foglalkozik a bővítés kérdésével. Kézelfogható eredményről azonban az erről az évről szóló jelentés sem számolhatott be ebben az ügyben, csak rögzítették a szomorú helyzetet: „Habár az anyaintézet épületéből kitelepített osztályok elhelyezésének ideiglenes megjavítása a közel jövőben kilátásban van, magában a Magyar Nemzeti Múzeum épületében levő osztályok helyzete, minden talpalatnyi hely felhasználása daczára, ez évben sem javult, sőt az örvendetes gyarapodás folytán a helyszűke valósággal bénítólag hat a tisztviselők hivatalos munkásságára. A mint ezt e helyütt is már évek óta hangoztattuk, ismételnünk kell megint egy új múzeumi épület emelésének égető szükséges voltát, ha csak nem akarjuk a Magyar Nemzeti Múzeum eddigi oly szép fejlődését megakasztani s a múzeum tisztviselőit a helyiségek elégtelenségével való- meddő küzdelemre kényszeríteni. Reméljük azonban, hogy súlyos közállapotaink daczára az új, illetőleg második muzeális épület felépítése után esdő szavunk, nem lesz kiáltó szó a pusztában.” (Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1904. évi állapotáról. Bp., 1905. 4.)
Berzeviczynek végül hamarabb távoznia kellett (mert Tisza István kormánya megbukott), minthogy megnyugtató megoldás született volna, de elindultak azok a folyamatok, amelyek (1906-ra) némileg csökkentették a helyhiány problémáját. Ez azt jelentette, hogy a Képtárat a Szépművészeti Múzeumba sorolták (helyére az Állattár költözhetett be) és külső helyszínen, de ideiglenesen megoldódott a Növénytár és a Néprajzi Osztály gyűjteményének elhelyezése is.
A múzeum bővítése – vagy ahogy a legtöbbször szerepel: egy új Nemzeti Múzeum építése az 1900-as évek elején a sajtóban is állandó témává vált, amelyet részletesen nem ismertethetünk ebben az írásban, de példaként megemlítjük Kézdi-Kovács László (1864-1942) festő véleménycikkét, amelyben ő egy újnemzeti múzeumi épületet az Országház és a Margit-híd közé képzelt el román vagy magyaros stílusban. Utóbbi kapcsán még javasolta is Lechner Ödönt, mint a magyar építészeti stílus nagy úttörőjét. (Kézdi-Kovács László: A Lotz-képek és nemzeti gyűjteményeink. Pesti Hírlap. 1905. márc. 1. 61. sz. 8.)
Egy idő után azonban Szalay Imre úgy láthatta, hogy kezd a kezdeményezése elhalni, ezért 1907 nyarán egy részletesebb tanulmánnyal próbálta felhívni a figyelmet az általa vezetett intézmény legfőbb problémájára, a helyhiányra. Miután a múzeum minden osztályának helyszűkéről képet adott és bemutatta, hogy a Pollack-féle palota toldaléképületekkel való bővítése az épület és a Múzeumkert miatt is miért rossz és elégtelen választ jelent, a kérdés egyedüli megoldásaként újra egy második nemzeti múzeumi palota felépítését javasolta. Lehetőségképpen – mint olcsóbb, de nem ideális megoldást – megemlítette a természetrajzi múzeumnak az Állatkertben való elhelyezését egy új, saját épülettel, amelynek költségeit kb. 3millió koronára becsülte.Végül mint legtökéletesebb helyszínt a Nemzeti Lovarda telkét ajánlotta (hozzászámítva az Esterházy Palota területét is), amelyért már 1901 óta lobbizott, úgy fogalmazva, hogy ezzel „a Magyar Nemzeti Múzeum a tudományos élet középpontjában olyan területet nyerne, melyen nemcsak a természetrajzi osztályok volnának elhelyezhetők, hanem már most történnék gondoskodás arról is, hogy a néprajzi tár végleges kifejlődése után megfelelő helyhez jusson.” Szalay Imre a legsürgetőbb teendőként tehát a Nemzeti Lovarda telkének a Magyar Nemzeti Múzeum számára való megvételét jelölte meg, melynek anyagi vonatkozásával sem maradt adós: „Hozzávetőleges számitás szerint a költségek olyformán állanak, hogy a Lovarda telkének s az Eszterházy palotának, – a mely részben felhasználható is lenne – megszerzése, továbbá az egész telek kétharmadát elfoglaló új múzeumi palota emelése, mintegy tíz millió koronát fogna igényelni.” (Szalay 1907.21.)
A Nemzeti Lovarda telkének és környezetének helyszínrajza (Szalay Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum méltó elhelyezése. Bp., 1907.)
Szalay részletes memoranduma, melyben bemutatta a múzeum épületének túlzsúfoltságát és sürgette a helyiségkérdés megoldását, közérdeklődést váltott ki. Az építész szakma először is kinyilvánította – egyetértve a múzeumigazgatóval –, hogy a múzeumpalota szárnyakkal való kibővítése káros lenne: ez ellen egyrészt fővárosi szinten 1907. december 7-én a középítő bizottság ülésén, másrészt a Mérnök. és Építész-Egylet későbbi mérnöki szakosztályülésén állásfoglalást tett. (Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1907. évi állapotáról. Bp., 1908. 4.)
Az építészegylet körében már a következő év januárjában konkrét javaslat, sőt terv is született. Ennek tervezője és előadója egy fiatal építész, Kertész K. Róbert (1876–1951) volt, akinek később fő műve (Sváb Gyulával) a gödöllői premontrei gimnázium (a gödöllői agráregyetem mai) épülete lett. Kertész a régi múzeumpalotában csak a természettudományi gyűjteményekkel számolt és két új épületben is gondolkodott. Külön könyvtárépületet javasolt, mégpedig – ahogy írja – e „jellegnek és rendeltetésnek megfelelően lehetőleg csendes városrészben volna elhelyezendő. Erre a czélra a Múzeum mögötti lovarda és Eszterházy-palota helye igen alkalmasnak mutatkozik, esetleg ez épületek egyike is elegendő volna.” A történeti, régészeti és néprajzi gyűjteményeknek pedigegy másik, monumentális múzeumépületet szándékozott emelni a Károly körút–Dohány utca–Rákóczi út határolta telken. (Kertész K. Róbert: A Nemzeti Múzeum új épületének elhelyezéséről. Magyar Mérnök és Építész-Egylet Heti Értesítője. 1908. febr. 2. 5. sz. 38.)
A részletekbe itt sem mennék bele, csak szűkebb tárgyunkhoz, a Nemzeti Múzeum mögötti telekre vonatkozó elképzelésekhez ragaszkodva folytatnám a Kertész-féle terv ismertetését, melyet azért tudok megtenni, mert maga az ifjú építész is folytatta a tervezést és a mérnökegyleti lap 1908. április 19-i számában konkrét javaslattal és tervvel reflektált Szalay Imrének, illetve a Magyar Nemzeti Múzeumnak a Nemzeti Lovarda telkére vonatkozó elképzelésére. Kertész először is kiindulópontként rögzítette, hogy a múzeumi igazgatóság programja szerint az említett telekre építendő új múzeumépületbe a három természetrajzi osztály kerülne (9300 m2 helyigénnyel).
És bár számításokkal megállapította, hogy földszint és két emelettel az új épület bőven elegendő lenne e célra, mégis elvetette azt, mert ragaszkodott ahhoz a központi elhelyezéshez, amit már a mérnökegylet január 20-i ülésén javasolt. Viszont a lovardatelekre megtervezte a múzeumi könyvtár, a Széchényi Országos Könyvtár különálló épületét a régi múzeumpalota tengelyében (publikálta is annak alaprajzát). Tervének ismertetésében még ezeket olvashatjuk: „A múzeumkert magasabb nívója pedig, a könyvtár-épület teljes szélességében létesítendő monumentális és szobrászati díszszel ellátott lépcső által kapcsolandó a könyvtár nívójával össze. Ily odaállítás mellett is még kívánatos volna, hogy a telek a Festetich-kert beszökellő részének szélességében egész mélységében kisajátíttassék.” (Magyar Mérnök és Építész-Egylet Heti Értesítője. 1908. ápr. 19. 15. sz. 149-151.)
Kertész K. Róbert terve a Nemzeti Lovarda telkére, 1908 (Magyar Mérnök és Építész-Egylet Heti Értesítője, 1908. ápr. 19. 150.)
A Magyar Mérnök és Építész-Egylet egyébként 1908 márciusában külön szakosztályi ülésen megtárgyalta a Szalay-féle javaslatot, de ahogy szakfolyóiratukban fogalmaztak: „A szakosztályok sympatiáját nem bírta megnyerni”. Nagyon érdekes ez a vita, ajánlom mindenki figyelmébe, már csak azért is, mert teljesen nem ismertethetem. Néhány észrevételre mutatok csak rá, pl. Sándy Gyula (1868-1953) – aki ma a Széll Kálmán tér melletti és a Magyar Pénzmúzeum otthonául is szolgáló egykori Postapalota tervezőjeként ismert leginkább – alaposan kimutatta, hogy a Lovarda telke nem megfelelő egy új nagy múzeumpalota felépítésére, a többség pedig azért is más helyszínt javasolt, hogy központibb helyszínre kerülhessen az új épület.
Ennek jegyében többen a Dunaparton szerették volna látni az új múzeumépületet, Leitersdorfer(Lajta) Béla (1873–1920) pedig az Állatkert helyét, illetve a Városligetet találta alkalmasnak erre, azzal a javaslattal, hogy ott egy külön múzeumszigetet alakítsanak ki („à la Berlin”). Végül csak Pártos Gyula (1845–1916) szólt a Lovarda-telke, azaz a Szalay-féle elképzelés mellett. E gyűlésen konkrét döntés, javaslat nem született, csak azt a véleményt szavazták meg, ami arról szólt, hogy a „Múzeum kérdését pótépítlkezésekkel nem lehet megoldani, hanem külön-külön önálló épületekkel.” (P. A.: Az új Nemzeti Múzeum elhelyezése. Építő Ipar. 1908. márc. 29. 13. sz. 133–134.)
A kérdés hamarosan szóba került a Parlamentben is, ahol a május 21-i ülésen Nagy Ferenc képviselő szólt a Lovarda-telken való építkezés mellett, majd a nagy tekintélyű Ugron Gábor (Szalay apóstársa) felszólalásában a Gellérthegy tetejére javasolta az új múzeumpalota felépítését. (Pesti Hírlap. 1908. máj. 22. 123. sz. 3.)
Miközben tehát felpezsdült az élet a Nemzeti Múzeum bővítésének kérdése körül egy nagyon lényeges előrelépés a kormányzat részéről is történt, amennyiben a múzeumi új építkezésre előirányzott 2 milliónyi kölcsön első részletéül az 1908. évi költségvetési előirányzatba 500 ezer koronás tételt vettek fel.(Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1907. évi állapotáról. Bp., 1908. 3-4. Innen tudjuk meg, hogy a múzeumi programba miért a természetrajzi osztályok kerültek a lovardatelekre tervezett új épületbe: „A memorandumunkban felvetett az a kérdés, váljon a természetrajzi osztályok az állatkertbe volnának kitelepíthetők, minthogy a főváros az állatkertből a czirkusz és Ős-Budavár fentartásával tisztán csak mulatóhelyet szándékozik létesíteni, eltekintve a hely távolságával járó nagy hátrányoktól, tudományos czélokra alkalmasnak többé nem látszik.” (Uo. 3.)
Az Esterházy Palota épülete a Magyar Nemzeti Múzeumból felvéve, 1890 körül (Fortepan BFL/Klösz György felvétele)
Az említett kormányzati döntés után 1908-ban a Nemzeti Lovarda közgyűlése is úgy döntött, hogy november 30-ig elővételi jogot biztosít az államnak, illetve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak. (Pesti Hírlap.1908. nov. 25. 282. sz. 14.) A vételár 1 millió 800 ezer korona lett volna és ehhez járult volna még az Esterházy Palota megvételének összege. Ezt azonban nem történt meg, mert a palota nem vált eladóvá és így gróf Apponyi Albert kultuszminiszter is úgy döntött, hogy az állam a Lovarda telkét sem veszi meg a Nemzeti Múzeum számára. Erről néhány sorban Apponyi is megemlékezett az 1908. évi kormányjelentésben: „A Magyar Nemzeti Múzeum legégetőbb kérdésének, a helyiségkérdésnek megoldása, – noha az e czélból felvett 2,000.000 K-ás rendkívüli javadalom első részlete 500.000 K rendelkezésemre állott – ebben az évben nem sikerült, miután a múzeum igazgatója által az emelendő második múzeumi épület telkéül javaslatba hozott Nemzeti Lovarda-telek megvételének tervét hosszabb tárgyalások után el kellett ejtenem.” (A m. kir. kormány 1908. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és statisztikai évkönyv. Bp., 1909. 190.)
Ez a döntés nem jelentette azt, hogy ezek után az Apponyi vezette minisztérium teljesen ejtette volna a Nemzeti Múzeum új palotájának eszméjét, sőt egy műszaki terv is készült, de immár az Országház közelében fekvő kultuszminisztériumi telekre. E tervet viszont – állítólag – a múzeumi könyvtár ellenezte és így ebből sem lett semmi (Pesti Napló. 1911. nov. 12. 269. sz. 35.).
A Borsszem Jankó című élclap egyik karikatúrája sajátos módon mutatta be a Lovarda-telekre vonatkozó koncepciót (Borsszem Jankó. 1909. jan. 3. 1. sz. 11.)
Ezután jött az I.világháború és a 20-as évek gazdasági nehézségei, s így a múzeum vezetése új épület emelésére nem is gondolhatott, ezért aztán a meglévő régi bővítése jött szóba és a padlástér beépítésével, a Kismarty-Lechner Jenő (1878–1962) által tervezett és vezetett nagy rekonstrukcióval sikerült a helyhiányon is valamelyest enyhíteni. Hóman Bálint főigazgatósága alatt történt mindez, aki később, vallás- és közoktatásügyi miniszterként az 1930-as években szép sorban megszerezte a Magyar Nemzeti Múzeum (annak szervezete, Tanácsa) számára a Festetics- és az Esterházy Palotát és a Nemzeti Lovardát is.
Egy új épület építésére lehetőség viszont már nem adódott, hiszen közbeszólta II. világháború. Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter ezzel – elődjének, Hóman Bálintnak törekvéseivel – kapcsolatosan többek közt ezt mondta az 1944. évi költségvetés vitájában: „Sajnos, az általa céltudatosan megkezdett program továbbvitelét a háború megakadályozta. Hiszem azonban, hogy ha a Magyar Nemzeti Múzeum helyhiánya megszűnik”, akkor Hóman lesz az, aki javasolja majd a tervbe vett népvándorláskori múzeum létrehozását (Képviselőházi napló, XVII. köt. 1939. nov. 17-i ülés, 397.). Tulajdonképpen a második esély ezen a területen elszállt a múzeum bővítésre és úgy tűnt, hogy a Magyar Rádió térnyerésével, 1960-as évekbeli bővülésével, építkezésével végérvényesen is.
A 2010-es években azonban kapott a Magyar Nemzeti Múzeum egy harmadik esélyt is ezen a területen, hogy a helyhiánya megoldódjon. A Rádió kiköltözése idején, illetve azt követően, még Csorba László főigazgatósága idején a Károlyi Alajos-féle palota a Nemzeti Múzeumnak lett ígérve, még fel is merült, hogy abban egy „élő palota”-koncepcióval a dualizmus korának főúri életét bemutató kiállítás kapjon helyet. Ezt követően pedig – miután az Országos Széchényi Könyvtár várból való ideköltöztetésének terve gyorsan elhalt – a Rádió-tömb északi és nyugati, azaz Bródy Sándor utca és a Pollack Mihály tér felé eső részét (a Károlyi és Esterházy Palotát és az ún. Stúdiópalotát (a Pagodával és a híres 6-os Stúdióval együtt) a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta a kormányzat (egy kormányhatározattal) 2016 nyarán.
Sajnos ez nem jelentette azt, hogy a meglévő épületeket a múzeum tulajdonba kapta, hanem egyelőre csak a koncepció elkészítésére vonatkozott, amely Varga Benedek főigazgatósága alatt el is készült. Jelen írásomban már nem mehetek bele, hogy mindez miért hiúsult meg, csak annyit jegyzek meg, hogy először a Bródy u. 5–7. sz. alatti épületet vették el a múzeumtól és adták át a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek, majd 2019 őszén arról is döntöttek, hogy az egész Rádió-tömböt az egyetemnek adják, tehát a Nemzeti Múzeumnak ígért épületeket is. Megszületett a Pázmány-Campus terve, majd a magyar rádiózás századik évében le is bontották az összes, korábban a Magyar Rádió számára emelt épületet, stúdiót.
Az egykori Rádió-telek 2026-ban, a bontások után
2019-ben azt hittem, hogy ez a régi múzeumi álom – melynek megvalósulására háromszor is nyílt esély - a „Nemzet Múzeuma” számára örökre szertefoszlott. Most viszont mégis támadt egy halvány reménysugár, hogy mégsem veszett el ez a lehetőség véglegesen! Ahogy a nagy századfordulón és később is, magától értetődőnek tűnik, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum bővülése saját telke mögött lehetne a legideálisabb.
Már legutóbb is ez lett volna a legjobb megoldás, de ez egy rossz döntésnek köszönhetően meghiúsult. Pedig a politika művészete, a felelős kormányzati döntés szerintem az lett volna, hogy ha a Magyar Nemzeti Múzeum és a Pázmány Egyetem helyszűkén egyszerre segítünk (és nem csak az egyikén, a másikat tulajdonképpen semmibe véve). A katolikus egyetemnek egyébként is a Palotanegyedben van még annyi újonnan megszerzett és fejlesztés alatt álló épülete, hogy mondjuk a Szentkirályi utca felé lévő telekrésszel együtt biztosan elférne.
Megjegyzem – ha ez már a múlt is –, hogy a Nemzeti Múzeum a Rádió régi épületeit, stúdióit szépen integrálhatta volna, sajnos ezek lebontása mindezt már nem teszi lehetővé. Viszont az emblematikussá váló ún. Pagodát vissza lehetne hozni és újra felépíteni, szép mementója lehetne a Magyar Rádiónak! A Pagoda immár Gyulán van (darabokban), de úgy gondolom, hogy eredeti helyén lenne a helyén…Emellett azt is javaslom, hogy akár a volt Nemzeti Lovarda telkének elejére, akár annak szép füves, parkos közepére hozzuk vissza a lovardaépület egykori oromzati díszét, azt a lószobrot, amely 1871-ben készült - ezzel is emléket állítva az itteni élénk lovas életnek. A szobor megvan, egy ideje már a Bábolna Nemzeti Ménesbirtoktelephelyén, Tata-Dióspusztán áll és szerintem szép lenne, ha szintén „hazatérne”. Mindemellett nagyon fontos lenne, hogy a Rádió egykori telkén sokkal több zöldterület jöjjön létre és ennek során megtörténne majd a Károlyi Palota hátsó kertjének teljes műemléki rekonstrukciója.
A facebook-bejegyzésemben írtakat megismételve tisztelettel kérem a döntéshozókat, egyúttal minden szakmai és civil érintett támogatását, hogy Budapest, benne a Palotanegyed e csodálatos történelmi épített környezetében, ahol olyan magától értetődő volna a Magyar Nemzeti Múzeum bővülése, adjuk meg ezt a lehetőséget mindannyiunk közös kincsesházának! Az 1832-36-as országgyűlés a múzeum régi, ma is álló otthonának anno megadta ezt a lehetőséget, az új országgyűlés pedig most megadhatná a „Nemzet Múzeumának” a méltó fejlődést és egy régi álom megvalósulását– remélem teljes egyetértéssel. – Három a magyar igazság és egy a ráadás! A ráadásnál tartunk és remélem, hogy immár helyes és méltó döntés születik majd!
A címet tehettem volna idézőjelbe is, de nem tettem, mert a Magyar Nemzeti Múzeum méltó elhelyezése, bővítése – immár Rádió-tömbként megjelölve az ideális területet – még mindig aktuális, megoldásra váró kérdés. Szalay Imre javaslatának zárógondolatát idézném (megerősítve fenti javaslatomat, kérésemet): „Nemzeti Múzeumunk mai élete a helyszükévelvaló örökös küzdelmében inkább csak tengődéshez hasonlít; ennek az állapotnak állandósulnia nem szabad; kötelességszerűen, őszintén feltártam a helyzetet felvetettem néhány eszmét, a melyekkel ezen helyszűkén segíteni lehetne, talán alkalmat ad jelen emlékiratom arra, hogy az építészeti szakkörök ezekben nyilatkozzanak és a kivitelre esetleg az itt felhozottaknál jobb, alkalmasabb tervekkel lépjenek a nyilvánosság elé; de meggyőződésem, hogy rövid időn belül el kell következnie a magas kormány amaz elhatározó lépésének, hogy javaslatot terjesszen törvényhozásunk elé, melylyel a Magyar Nemzeti Múzeum helykérdését culturánk érdekében gyökeres megoldásra viszi és ez úton megadja a Múzeum összes osztályainak kellő elhelyezésére és felvirágoztatására a nélkülözhetetlen helyet és módot. Siessünk, nehogy a hazai tudományosságot helyrehoztatatlan kár érje s a ma mulasztását, holnap még aránytalanul nagyobb áldozatok árán kelljen megváltanunk.”
A hazai tudományosságot és benne a Nemzet Múzeumát már nagy kár érte, de még ennyi év után is helyrehozható – immár jóval több mint száz év mulasztása!
Borítókép:
Nádler Róbert: Magyar Nemzeti Múzeum (MNM Történelmi Képcsarnok)
