„Egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze” – Kosztolányi Dezső 1914 című versében csak néhány használati tárgy kerül egymás mellé, a versben a múlt hétköznapi dolgokon keresztül elvenedik meg, az egyszerű holmik személyes emlékképekkel, gyermekkori élményekkel és egy régi táj felidézésével kapcsolódnak össze és arról (is) mesélnek, hogy a tárgyi kultúra mögött mindig ott lüktetnek, ott vibrálnak a mindennapok, az egyéni sorspillanatok, a privát megélések. A minket körülvevő tárgyak pedig mintha magukba szívnák az árnyékunkat, a sóhajainkat, a mozdulatainkat, hogy fosszíliáinkká váljanak, hogy élettelen élőkként meséljenek rólunk, nekünk, velünk, értünk. Hogy tovább írják a történeteinket.

A Kelet-Mecsek déli lejtőjén, a Zengő és a Hármashegy ölelésében fekvő Hosszúhetény olyan település, ahol a természeti környezet és a helyi kulturális örökség szorosan összefonódik. A hegyek, a völgyek, a kertek és a szőlőhegyek világa nemcsak a falu látképét határozza meg, hanem az itt élők egykori mindennapjait, gazdálkodását, szokásait és közösségi életét is. Hosszúhetény hagyományos kultúrájának különleges értékei közé tartozik a színpompás népviselet, a sajátos népdal- és néptánckincs, a helyi népszokások és a tájszókincs. Ebben a gazdag örökségben kínál eligazodást a Hosszúhetényi Tájház, melynek múzeumpedagógiai tevékenysége arra vállalkozik, hogy a múlt tárgyi és szellemi világát a mai látogatók, különösen a gyermekek számára is megtapasztalhatóvá tegye.
Tárgyak, melyek nem a lezárt múlt relikviái
A Kossuth Lajos utcában álló, az 1860-as években épült ház 2011-ben újult meg. Öt helyiségéből három hagyományos lakóteret mutat be: tisztaszobát, füstös konyhát és vendégváró konyhát. A tisztaszoba egyik meghatározó látványa a hosszúhetényi viselet, melynek színkultúrája és díszítése a helyi közösség öltözködési kultúrájáról is mesél. A kiállítás két további terme a kenderfeldolgozás és a környékbeli fazekasság világába enged betekintést, míg a kocsiszínben mezőgazdasági eszközök és szerszámok sorakoznak. A gyűjtemény különleges darabja a Röck-féle cséplőgép, az első magyar mezőgazdasági gépgyár terméke, mely a tájház ismertetése szerint még ma is üzemképes.
A gazdag tárgyi anyag azonban nem lezárt múltként jelenik meg: a tájház egyik fontos törekvése, hogy a kiállított tárgyakhoz tevékenységeket, mozdulatokat és személyes tapasztalatokat kapcsoljon. A múzeumpedagógiai foglalkozások 2012 óta zajlanak, a helyi óvoda és iskola bevonásával, majd a környező települések intézményeivel és más partnerekkel is folyamatosan bővülő együttműködésben. A foglalkozások a hagyományos népi kultúra témáit játékos, interaktív tanulással és kreatív alkotással kapcsolják össze - a Skanzen Múzeumi Oktatási és Módszertani Központjának korábbi dokumentációja szerint a tájházban évente 30–50 foglalkozást tartottak, elsősorban iskolás csoportok számára, tavasztól késő őszig.
A Bognár Piroska vezette Hosszúhetényi Tájház múzeumpedagógiai munkájának számos olyan szegmense van, melyek okán érdemes ellátogatni családoknak, szülőknek, gyerekeknek, tanulócsoportoknak az épületbe, egy kicsit visszautazni az időben, egy kicsit beleszimatolni egy régen volt pillanatba, egy kicsit átlényegülni a terek szabta miliőben. Egy korábbi mintaprojekt, a Rica, rica, kukorica című óvodásprogram a paraszti gazdálkodásban és a mindennapi életben is meghatározó növény köré építette fel a gyermekek élményszerű ismeretszerzését: a kukorica itt nem egyszerűen egy növény, de alapanyag, játékeszköz, építőelem, mesehős és étel is volt egyben.

A tárgyak mögött mozdulatok
Ez a tapasztalati megközelítés a tájház más foglalkozásaiban is érvényesül. A kézműves programok során a látogatók többek között a fazekassággal és az agyagozással ismerkedhetnek. Az agyag alakításának folyamata olyan tudást közvetít, melyet nehéz pusztán kiállítási tárgyak szemlélésével megszerezni, a gyermekek számára ezért a mesterségek megismerése egyben a kézügyesség, a figyelem, a türelem és az alkotás örömének megtapasztalása is.
A kiállítóterekben elhelyezett múzeumpedagógiai foglalkoztató sarkok és interaktív feladatlapok szintén ezt a célt szolgálják. A látogató nem csupán végighalad a tárgyak között, hanem kérdéseket tehet fel, összefüggéseket kereshet, és saját felfedezésein keresztül kapcsolódhat a bemutatott anyaghoz. A kenderfeldolgozás eszközei például egy olyan munkafolyamatra irányítják a figyelmet, melynek egyes lépései ma már kevésbé ismerősek a fiatalabb generációk számára. A tárgyak megértéséhez így a használatuk, a hozzájuk kapcsolódó mozdulatok és a mögöttük álló emberi munka megismerése is hozzátartozik - a Mecsek lábánál fekvő tájház egyik legnagyobb erőssége és talán leglényegretörőbb állítása, hogy a népi kultúra nemcsak látható érték, hanem átélhető, megtapasztalható életérzés is egyben.
A tájház udvara ugyancsak a múzeumpedagógiai tér része. Az itt álló kemencében előzetes bejelentkezéssel frissen sült lepény készítésére is lehetőség nyílik. A sütés közös folyamata, az alapanyagok előkészítése és az elkészült étel megkóstolása olyan érzékszervi tapasztalatot ad, melyben a múlt mindennapi kultúrája szinte közvetlenül válik hozzáférhetővé. A népi játékok – többek között a gólyaláb, a mocsárjáró, a sítalpak, a kukoricacsutka-dobás vagy a patkóhajítás – pedig a mozgás és a közös játék felől nyitnak utat a hagyományos szabadidő eltöltésének világa felé.

A táj, mint tanulási környezet
Hosszúhetényben a tájház múzeumpedagógiai munkája nem választható el attól a természeti és kulturális környezettől, melyben működik. A Zengő és a Hármashegy közelsége, a Kelet-Mecsek változatos tája, a környék falvainak gazdálkodási és kézműves hagyományai mind olyan összefüggésrendszert alkotnak, mely segít közegbe, történetbe helyezni a gyűjtemény tárgyait. A népi kultúra ugyanis nem a ház falai között született: a földművelés, az állattartás, a növények feldolgozása, az ételkészítés és a viselet mind a helyi környezethez, az évszakok ritmusához és a közösség életmódjához kötődött.
A tájház ezért különösen alkalmas arra, hogy a hon- és népismeret tananyagát a közvetlen tapasztalatszerzés felől egészítse ki: egy mezőgazdasági eszköz, egy viselet nem pusztán kulturális emlék, hanem egy tájhoz és életformához kapcsolódó történet egyik fejezete, a háztartás és a munkamegosztás világának megidézője, a helyi közösség önkifejezésének és identitásának hírmondója.
A Hosszúhetényi Tájházban 15 éve folynak múzeumpedagógiai foglalkozások, a helyi iskolával és óvodával történő együttműködés keretén belül a környező településekről, valamint az ország távolabbi pontjáról is érkeznek csoportok. A legnépszerűbb program a nyári, napközis tájház tábor, mely minden évben más-más tematika szerint várja a helyi alsó tagozatos gyerekeket, a másik állandó eseménysorozat az öt alkalmat tartalmazó múzeumpedagógiai foglalkozás, minden tanév tavaszán, a negyedik évfolyamos tanulóknak meghirdetve. Ezeken a foglalkozásokon a tájház egy-egy termét megismerve szereznek ismereteket a tanulók a helyi lakosság száz évvel ezelőtti mindennapjairól, használati tárgyairól, életviteléről - az elméleti tudáson túl minden alkalommal gyakorlati feladatokkal színesedik az együttlét: bútorfestéssel, körmönfonással, agyagozással, sütéssel. A legkisebbektől az érettségire készülő diákig mindenki számára minőségi időt és identifikációs lehetőséget kínál a tájház, erre mi sem lehet jobb bizonyíték, mint hogy a pedagógusok évről évre újabb osztályokkal térnek vissza.

Együttműködésből születő tudás
A Rica, rica, kukorica program kidolgozásában és megvalósításában a tájház munkatársai mellett óvodapedagógusok, felsőoktatási hallgatók és más intézmények képviselői is részt vettek. A mintaprojekt négy óvodai csoportot, összesen 95 gyermeket vont be, a megvalósításban pedig húsz egyetemi hallgató is közreműködött. A partnerek között a Zengővárkonyi Gyöngyösbokréta Óvoda, az Erdősmecskei Óvoda, a Pécsváradi Szivárvány Német Nemzetiségi Óvoda és Bölcsőde, valamint a Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Kara szerepelt.
A projekt tapasztalatairól szóló szakmai beszámoló a közös tervezést és a különböző intézmények együttműködését is kiemeli. A program eredményességét nem csupán az jelentette, hogy a gyermekek új ismereteket szereztek, de a hallgatók is közelebb kerültek a tájházak világához, megismerték a múzeumpedagógia változatos módszereit, és maguk is javaslatokat fogalmaztak meg a későbbi fejlesztésekhez. A projekt egyik fontos tanulsága tehát az volt, hogy a tájház nem elszigetelt oktatási helyszín, hanem olyan közösségi tér, melyben a pedagógiai, a néprajzi és a helyi tudás egymást erősítheti.
A Hosszúhetényi Tájház 2014-ben elnyerte a Magyarországi Tájházak Szövetségének Év Tájháza kitüntetését, mely elismerés a gyűjtemény értékén túl annak a munkának is szólt, mely a helyi örökség megőrzését és továbbadását összekapcsolja a közösségi részvétellel és az élményszerű tanulással. A tájház múzeumpedagógiai szemléletének egyik legfontosabb erénye, hogy nem választja szét a megőrzést és a használatot, a tudást és a játékot, a tárgyi emléket és az emberi tapasztalatot. A gyermek a kukoricaszemet a tenyerében tartva, a csuhét hajtogatva, az agyagot formázva vagy a kemence mellett sürgölődve nemcsak egy régi tevékenységet próbál ki, de megérzi azt is, hogy a hagyomány valaha a mindennapi élet természetes része volt. A tájház pedig éppen ebben segít: közelebb hozza egymáshoz a múlt világát és a jelen tapasztalatát, hogy az örökség ne csupán megtekinthető, hanem tovább gondolható és továbbadható tudás is legyen.

„A régi udvar, otthonunk borostyán csöndje” – Pilinszky János Egy szép napon című versében a hazavágyódás melankolikus narratívája lírai akkordok mentén keveredik régi emlékek és elhagyott tárgyak képeivel. Kosztolányi szőnyege, kilincse, régi csészéje szinte helyet kér magának a Pilinszky-féle könnyes-súlyos látomásban, amiként helyet kér megannyi pillanat a kemence mellett, a kukoricamorzsolás, a csuhéjáték-készítés, a közös étkezések, a természetnek kiszolgáltatott sors kudarcai, az évfordulók és az évszakfordulók ünnepei. A tárgyi kultúra mögött mindig ott lüktetnek, ott vibrálnak a mindennapok, az egyéni sorspillanatok, a privát megélések. A minket körülvevő tárgyak pedig mintha magukba szívnák az árnyékunkat, a sóhajainkat, a mozdulatainkat, hogy fosszíliáinkká váljanak, hogy élettelen élőkként meséljenek rólunk, nekünk, velünk, értünk. Hogy tovább írják a történeteinket.
A sorozatot a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Hagyomány- és Ismeretátadás Kollégiuma támogatja.