„Vannak (...) házak, melyekben békesség és öröm tanyázik. Ha megpillant az ember valahol egy ilyen házat, egyszerre úgy érzi, mintha hazaérkezett volna. Otthonszaga van a füstnek, mely belőle fölszáll. Nevet az ablaka, s az ajtaja hívogat. Az ember érzi benne a békét és a meleget, mely mint egy láthatatlan napfény, beragyog mindent maga körül.” Wass Albert szavai nyomán könnyű elképzelnünk egy, a füstjét az égbe eregető, hívogató házat, nyárfával az oldalában, padláslyukkal az oromzatán, kis kerítéssel leválasztva az utcáról, lustán doromboló macskával az ajtajában, száradó paprikafürtökkel a tornácán. Az otthon, a mindennapok, az ünnepek falak közé álmodott temploma egy ilyen ház, szent hely, ahol születés és halál éppen úgy az élet része, mint a nyáresti beszélgetések, a ház körüli munka vagy éppen padkánt ücsörögve a tollfosztás és a kosárfonás. Az oromzaton pedig Isten szeme fut ezer ráncba, napsugarakba, rámosolyogva a világra, a vasárnap reggelre, a nyárra, a lusta macskára. Vannak házak, ahová hazaérkezünk.
Szegedről sokaknak a Tisza, a Dóm tér, a paprika és a napfény jut eszébe. A város egyik régebbi, karakteres városrészében, Alsóvároson azonban egy másik jellegzetesség is őrzi a hely szellemét: a napsugaras oromzatú parasztházak sajátos világa, melyek az árvíz után Alsóvároson, Felsővároson, Rókuson és Móravárosban is épültek, de mára Alsóvárosban maradtak fenn legnagyobb számban. A házak háromszögű homlokzatán a középpontból szétfutó sugarak rajzolnak ki jellegzetes mintázatot, melyet a helyi hagyomány az „istenszöm” motívumával is összekapcsol. A napsugaras díszítés nem pusztán építészeti ornamentika: a ház egykori lakóinak hitvilágáról, védelmező szándékáról, ízléséről és önkifejezéséről is mesél.
A Nyíl utca 43. szám alatt álló Alsóvárosi Napsugaras Tájházban ez az örökség nem csupán a homlokzaton és a régi használati tárgyakban érhető tetten. A ház belső tere, a szobák és a háztartás egykori eszközei az életmódot is láthatóvá teszik: hogy hogyan rendezték be az emberek a mindennapjaikat, milyen munkák és szokások mentén szervezték az életüket, miként kapcsolódtak egymáshoz és környezetükhöz. A tájház a két világháború közötti alsóvárosi és dél-alföldi népélet bemutatásával egy olyan világba enged betekintést, melynek számos eleme mára eltűnt a mindennapi tapasztalatból.
De mit kezdhetünk ma ezzel a világgal? Hogyan lehet egy régi ház több, mint egy megőrzött épület, egy tárgy több, mint pusztán kiállítási anyag, a hagyomány pedig messze több, mint meg-vissza és feltanulandó ismeretnél? A Napsugaras Tájház drámapedagógiai foglalkozásai éppen erre a kérdésre kínálnak szakmailag figyelemre méltó választ: a múlt megismerését cselekvéssel, szerepbe lépéssel és történetekkel kapcsolják össze.
A tájház, mint a közös emlékezet helye
A magyarországi tájházmozgalom kialakulása szorosan összefügg a hagyományos falusi életforma átalakulásával. Különösen az 1960-as évektől vált sürgetővé az egykori paraszti világ épületeinek, tárgyainak és szokásainak megőrzése. A mezőgazdaság átalakulása, a kollektivizálás, a falvak építészeti képének változása és az új életmód terjedése olyan folyamatokat indított el, melyek nyomán sok korábban hétköznapi épület és használati tárgy elveszítette eredeti funkcióját. A tájházak ezeknek az eltűnőben lévő életformáknak a dokumentumaivá váltak: a helyi lakosok sok esetben saját tárgyaikkal és emlékeikkel járultak hozzá a gyűjtemények létrehozásához, így a tájházalapítás a közösségi emlékezet megőrzésének egyik korai formája is lett.
Az elmúlt évtizedekben azonban a tájházak szerepe fokozatosan átalakult. A megőrzés továbbra is alapfeladat, ám egyre nagyobb hangsúlyt kap az örökség értelmezése, az élményszerű tudásátadás, a közösségi részvétel és a helyi identitás erősítése – azaz a tartalom, a narratíva tágul és mélyül és többolvasatúvá válik, éppen úgy, ahogyan a múzeumok szerepe is szinte napról napra, percről percre finomodik, kristályosodik. A 2000-es évektől kibontakozó megújulási folyamatban a látogató már nem feltétlenül passzív szemlélő: résztvevővé válhat, kérdezhet, kipróbálhat, alkothat, és saját tapasztalatain keresztül kapcsolódhat a bemutatott világhoz.
Fotó: Alsóvárosi Napsugaras Tájház
Ez a változás azért is lényeges, mert a kulturális örökség nem kizárólag a múlt tárgyainak összessége. Az örökséghez az a tudás is hozzátartozik, ami egy tárgy használatában, egy munkafolyamatban, egy ünnepi szokásban vagy egy közösség történeteiben él tovább. A tájház ezért akkor tud igazán eleven kulturális térré válni, ha nem csupán azt mutatja meg, mi maradt fenn, hanem azt is segít megérteni, hogyan éltek az emberek ezek között a tárgyak és szokások között.
A tájházak jelentősége így túlmutat a helytörténeti ismeretek átadásán. A régi háztartások megismerése például a mai fenntarthatósági kérdésekhez is kapcsolódhat: az újrahasználat, a javítás, az anyagok takarékos felhasználása és a természetes környezethez való alkalmazkodás mind-mind olyan tapasztalatok, melyek a régi életmódban más körülmények között, de fontos szerepet játszottak. A hagyomány ebben az értelemben tehát nem követendő minták változatlan gyűjteménye, hanem olyasféle tudásforrás, amit a jelen kérdései felől is érdemes újraolvasni.
A napsugaras ház - egy városrész történetének őrzője
A szegedi Napsugaras Tájház különleges adottsága, hogy maga az épület is a bemutatott örökség része. A nagy árvíz utáni újjáépítés korából fennmaradt ház az alsóvárosi lakóházak világát idézi: eredeti elrendezése a szoba, a konyha és a kamra egymásra következő tereit kapcsolta össze. A házban megőrzött tárgyak a háztartás és a helyi gazdálkodás hétköznapjairól vallanak, a paprikatermesztéshez kapcsolódó eszközök például arra is emlékeztetnek, mennyire meghatározta ez a növény az alsóvárosi porták életét.
Az építészeti és spirituális jelentéséről híressé vált házak oromzatának közepén (leggyakrabban egy kis padlásablak felett) egy háromszögalakú motívum, az úgynevezett Istenszem látható – ebből indulnak ki sugarasan, a díszesen megmunkált deszkák. A napsugaras oromzat jelentését ugyanakkor nem érdemes egyetlen, biztos eredettörténetre szűkíteni. A kutatásokban több értelmezés is megjelenik: a motívumot egyes magyarázatok a kereszténység előtti napkultuszhoz, mások a keresztény ikonográfiához, különösen az isteni tekintet és a Szentháromság jelképrendszeréhez kapcsolják. A népi hiedelemvilágban a motívumhoz védelmező, bajelhárító jelentés is társult. A ház homlokzata tehát egyszerre hordozhatott vallási, közösségi és személyes jelentéseket.
A napsugaras házak történetéhez ugyanakkor egy találó, a helyi építkezési kultúrát megvilágító mondat is kapcsolódik, melyet a Szeged.hu Farkas Judit által jegyzett cikke Pulics Julianna idézeteként emleget, aki a napsugaras oromzatokról szóló kultúrsétán a korabeli építtetők szándékát így foglalta össze: „Szöbb lögyön, mint a szomszédé!” A mondat játékos tömörséggel mutatja meg, hogy a népi építészet nem névtelen, egységes hagyomány volt: a ház az otthon védelme mellett a tulajdonos ízlését, törekvéseit és társadalmi helyzetét is kifejezhette. A napsugaras oromzatok így egyéni történeteket is őriznek: olyan emberekét, akik a saját házukat építették, alakították, díszítették, és ezzel a település arculatát is formálták.
A helyi építészeti örökség jelentőségét Bálint Sándor néprajzkutató is érzékletesen fogalmazta meg. A napsugaras házakról szóló, a Honismeret folyóiratban közölt tanulmány Bálintnak tulajdonítja a megállapítást, miszerint a napsugaras díszítés „annyira jellemző a városra, mint az ö-zés.” A hasonlat nem pusztán a napsugaras házak városképi jelentőségére utal, de arra is rámutat, hogy a helyi identitás nem kizárólag nagy történelmi eseményekből vagy emlékművekből épül fel. Egy jellegzetes épületforma, egy nyelvjárási sajátosság, egy étel vagy egy szokás éppúgy része lehet annak, amiként egy közösség önmagára és a környezetére tekint.
Amikor a látogató belép a történetbe
A Napsugaras Tájházban a múzeumpedagógiai munka nem újkeletű kezdeményezés. A Magyar Múzeumok szakmai portálon bemutatott Tájházi TudásTár 4. – Tájházaink megújítása – ismeretadás és múzeumpedagógia című kötet ismertetője szerint az intézmény már korán bekapcsolódott a múzeumpedagógiai munkába, a drámapedagógia módszerét pedig különböző korosztályok foglalkozásain is alkalmazza. Kulik Melinda és Horváth-Kulik Szilvia három, életkorhoz igazított példán keresztül mutatják be a módszer lehetőségeit.
A három példa különösen jól érzékelteti, hogy a drámapedagógia nem egyszerűen játékos kiegészítése a hagyományos ismeretátadásnak. A módszer a történetet, a cselekvést és a résztvevők képzeletét használja fel arra, hogy azok a múlt világát ne csupán kívülről szemléljék, hanem annak összefüggéseit is megértsék.
A legkisebbek számára a Márton-naphoz kötődő szokások jelentik a kiindulópontot. Az ünnephez kapcsolódó cselekvések, a közös játék és a szerepek kipróbálása testközelbe hozhatja azokat a hagyományokat, melyek a mai gyerekek hétköznapjaiból már többnyire hiányoznak. A foglalkozás így nem pusztán egy népszokásról szóló ismeretátadás, hanem az ünnepi kultúrával való találkozás lehetősége is.
Az alsótagozatosok számára az Aranyszőrű bárány című népmese az inspiráció, mely által észrevétlenül nyílik lehetőség a pásztorkultúra megismerésére: a történet szereplői, fordulatai és helyzetei által a gyerekek a mese cselekményén keresztül találkozhatnak egy régebbi életforma elemeivel. A narratíva így nem pusztán illusztrálja a tananyagot, de keretet ad a képzeletnek, és összekapcsolja a kulturális ismereteket a személyes részvétellel.
A középiskolás korosztály foglalkozásának alapját egy Tömörkény-novella adja. Az irodalmi szöveg az egykori életmód és a korabeli szokások megértésének eszközévé válik, a szépirodalom így közvetítővé válik a történeti-néprajzi tudás és az emberi tapasztalat között: segíthet felismerni a szereplők döntéseinek, viselkedésének és környezetének összefüggéseit.
A három korosztály példái egyúttal a módszer rugalmasságát is tükrözik. Az óvodásoknál a közös cselekvés és az ünnepi szokás, az alsó tagozatosoknál a mese, a középiskolásoknál pedig az irodalmi szöveg kerül előtérbe - a kiindulópontok tehát különböznek, a cél azonban közös. A foglalkozások abba az egyre inkább jellemző múzeumpedagógiai gyakorlatba simulnak bele, mely szerint a kulturális örökség megismerése nem jelenti elszigetelt adatok megtanulását, ahogyan nem jelenti a természetes közegről történő lefejtését sem, éppen ellenkezőleg, kollektív kincseink csakis élményszerű, proaktív aktusokban adhatók át és nemesíthetők közös, generációkon, korszakokon átívelő történetekké.
Fotó: Alsóvárosi Napsugaras Tájház
A drámapedagógiai megközelítésben a résztvevők nem csupán azt tudhatják meg, hogyan éltek egykor az emberek, hanem képzeletben beléphetnek a helyzetükbe is. Mit jelentett egy ünnep a közösség számára? Milyen tudásra volt szüksége annak, aki a háztartást vezette vagy a földeken dolgozott? Milyen szabályok irányították a mindennapi érintkezést, és hogyan változhattak ezek az idők során? Ezek a kérdések szükségszerűen a tájház tárgyait is más megvilágításba helyezik: egy munkaeszköz nem csupán egy hajdani tevékenység bizonyítéka, hanem egy munkafolyamat része; egy konyhai tárgy mögött feladatok, szokások és családi szerepek rajzolódnak ki. Így kínál lehetőséget a drámapedagógia arra, hogy a látogató a tárgyat összefüggéseiben érzékelje, és a mögötte álló emberi tapasztalatról, kollektív tudásról és élményről is képet alkosson.
Mit tanulhatunk egy régi háztól?
A tájházak oktatási szerepe azért különösen fontos, mert olyan ismereteket kapcsolhatnak össze, melyek az iskolai tantárgyakban gyakran szeparáltan jelennek meg, de ezeken az érintett, in situ környezetben az építészet, a néprajz, a történelem, az irodalom és a környezeti kultúra egyetlen helyszínen találkozhat. A Napsugaras Tájház foglalkozásainak példái ezt a lehetőséget a gyakorlatban is érzékeltetik: a népszokás, a népmese vagy az irodalmi szöveg nem önmagában áll, hanem egy tágabb kulturális világ részeként válik értelmezhetővé – arról nem is beszélve, milyen hozzáadott múzeumpedagógiai és azon is túlmutató érték az irodalom, a szokástörténet, a népmesei világ személyes alkotói térré nemesítése, ezáltal kultúrkincseink e gyöngyszemeinek a hétköznapokba simítása, természetes visszatanítása.
A tapasztalati tanulás ugyanakkor nem jelenti a múlt idealizálását. A régi életmód megismerése nem pusztán a hagyományok szépségéről, hanem a mindennapok kötöttségeiről, a munkamegosztásról és a korabeli társadalmi viszonyokról is szólhat. A hiteles örökségközvetítésnek éppen az adja a jelentőségét, hogy a múltat nem változatlan mintaként állítja a jelen elé, hanem segít megérteni, milyen körülmények között alakultak ki az egyes szokások és életformák. Ez a szemlélet a mai gyerekek és fiatalok számára különösen hasznos lehet. A drámapedagógiai helyzetekben megjelenő szerepek és döntések lehetőséget teremtenek az empátia, a nézőpontváltás és az összefüggésekben való gondolkodás gyakorlására, a történeti távolság pedig biztonságos keretet adhat ahhoz, hogy a résztvevők saját kérdéseiket is megfogalmazzák, miközben megtanulják elkülöníteni a mai értelmezéseket az egykori emberek lehetőségeitől.
A tájház ebben az értelemben nemcsak a helyi múlt megismerésének helyszíne, hanem a jelen megértéséhez is hozzájárulhat, arra emlékeztetve, hogy az otthon, a közösség, a munka és az ünnep jelentései az időben bár változnak, de az emberi élet számos alapkérdése újra és újra felmerül – ugyanúgy, másként, ugyanolyan vagy más hangsúllyal.
A megőrzéstől a továbbadásig
A magyarországi tájházak fejlődésének egyik legfontosabb tanulsága, hogy a kulturális örökség megőrzése önmagában nem biztosítja annak továbbélését. Az épület fennmaradhat, a tárgy sértetlenül őrizhető, a kiállítás azonban csak akkor válik igazán elevenné, ha a látogató számára is értelmezhetővé lesz. A tájházak közösségi és pedagógiai szerepének erősödése éppen ezt a kiterjesztett örökségfogalmat jelzi: a tárgyi emlékek mellé a tudásátadás, a részvétel és a személyes kapcsolódás kerül.
A Napsugaras Tájház drámapedagógiai gyakorlata ennek a folyamatnak konkrét és szép példája. A különböző korosztályokhoz igazított foglalkozások azt mutatják, hogy a hagyomány közvetítésének nincs egyetlen kizárólagos útja. Egy ünnepi szokás, egy népmese vagy egy irodalmi alkotás egyaránt alkalmas lehet arra, hogy a résztvevők közelebb kerüljenek a régi életformákhoz, amennyiben a megismeréshez személyes cselekvés és értelmezés is társul.
A napsugaras házak ma már csak töredékesen idézik fel azt az építészeti környezetet, mely egykor Alsóváros arculatát meghatározta, éppen ezért különösen fontosak azok a helyek, ahol az épület és a benne őrzött tárgyi világ nem csupán emlék marad, hanem újabb és újabb találkozások kiindulópontjává válik. A Napsugaras Tájházban a múlt megismerése nem ér véget a ház bejárásával: a falak, a használati tárgyak, a népszokások és az irodalmi történetek szólnak hozzánk, elgondolkodtatnak minket, újabb és újabb nézőpontokat kínálnak és végül kérdéseket indítanak el, akár a jelenről is. Mit őrzünk meg abból, amit örököltünk? Mi az, amit újra kell értelmeznünk? És hogyan adható tovább egy olyan kulturális tudás, melynek jelentős része már nem a mindennapi élet természetes részeként, hanem különleges alkalmakon válik hozzáférhetővé?
Fotó: Alsóvárosi Napsugaras Tájház
Egy tájház akkor tudja beteljesíteni sorsát, ha bejárva tereit, gondolatban közelebb kerüljünk azokhoz, akik valaha otthonuknak nevezték. A napsugaras oromzat így nemcsak egy letűnt építészeti hagyomány emléke lehet, hanem kiindulópont egy ma is folytatható párbeszédhez emberről, közösségről és az örökség jelentéséről. A ház pedig megmaradhat otthonnak, közös otthonunknak ebben a zajos, egyetlen pillanatra sem nyugvó világban.
Pődör György költő szavait segítségül hívva: „A hullámzó nyárest aranyhídja alatt, felhők szűrte napsugárban hallgat a múlt”, lépjünk hát be ebbe a különleges templomba, múltunk, jelenünk és jövőnk templomába, szokásaink és ünnepeink templomába, néptörténetünk dalokkal, szokásokkal, rítusokkal szőtt templomába. Ahol a zsolozsma: fohász eleinkhez. Hogy nem feledjük őket. Hogy emlékszünk rájuk. A napsugarak díszes-színes oromzata alatt. Isten szeme alatt. Hazatalálva.
A sorozatot a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Hagyomány- és Ismeretátadás Kollégiuma támogatja.
Felhasznált háttérforrások
Magyarmuzeumok.hu: Prikler Szilvia Beatrix: Tájházak funkcióváltása a 20–21. század során
Magyarmuzeumok.hu: Tájházi TudásTár 4. – Tájházaink megújítása – ismeretadás és múzeumpedagógia
Kulturális Örökség Napjai: Napsugaras Tájház – az épület és a gyűjtemény ismertetése.
Szeged Tourinform: Alsóvárosi Napsugaras Tájház
