„Lent a völgyben pincesor van Nádfedéllel takarosan Vastag padló az ajtója Vasrácsos az ablaka.” Az újhegyi tájleírás Szép József tollát dicséri, és 1981-ben, Oszkón született. Szinte látjuk magunk előtt az idilli képet, a szőlődombokat, az aranyló fürtöket, a napsütötte tájat, ahol a föld és az ég úgy simul egymásba, mint egy szerelmespár, és ahol a Jóisten minden bizonnyal közelebb lakik az emberekhez. Ahol minden pillanat áldottnak tetszik és ahol a természet úgy veszi körül a benne élőt, akár anyaméh a fejlődő magzatot.
Vannak tájak, melyek történetét nem a település központjában, a templom vagy a főtér körül érdemes keresni, hanem a falu határában. A domboldalakon, a keskeny földparcellák között, a szőlősorok mentén, az apró pincék között. A Vasi-Hegyháton, Oszkó környékén ilyen világ tárul fel: egy sajátos gazdálkodási és építészeti kultúra, melynek emlékei nem csupán a hajdani szőlőművelésről, hanem a helyi közösségek életéről is mesélnek.
Oszkó Vas vármegye déli részén, a Vasi-Hegyháton fekvő kistelepülés. Határának jellegzetessége az apró parcellás szőlőhegy, ahol a Hegypásztor Kör régi pincéi is állnak. Zsúpfedeles, boronafalú présházak, szőlők és a gyümölcsfák pettyezik a nyújtózó tájat, melyben egykor a gazdálkodás, a bor készítése és a hegyközségi élet mindennapjai zajlottak.
A szőlőhegy nem egyszerűen mezőgazdasági terület: sajátos rendje, építészete és közösségi hagyománya van. A parcellákhoz pincék és pincék tartoznak, a gazdálkodáshoz tudás és munkamegosztás, az év körforgásához pedig ismétlődő feladatok, találkozások és ünnepi alkalmak simulnak. Ez a világ ma már sokak számára távoli tapasztalás, ám éppen ezért különösen fontosak azok a helyek, ahol az örökség nem pusztán tárgyakban, hanem egy táj egészében válik megismerhetővé.
Az oszkói Pincetájház és a Hegypásztor Kör tevékenysége erre kínál példát. Történetük arról szól, hogyan lehet egy pusztulásnak indult épület megmentéséből olyan közösségi kezdeményezést létrehozni, melynek hatása ma már messze túlmutat egyetlen pince falain.
Tájház a szőlőhegyen
A magyarországi tájházak a helyi építészeti és tárgyi örökség megőrzésének fontos intézményei. Sokuk egykori lakóházként, gazdasági épületként vagy berendezett paraszti portaként segít megérteni a hagyományos életmódot, az oszkói Pincetájház azonban sajátos nézőpontot kínál: a szőlőhegyi gazdálkodás és a hozzá kapcsolódó építészeti kultúra világába vezeti be a látogatót.
A pince nem egyszerűen a bor tárolására szolgáló épület volt, a benne lévő préstérben a szőlő feldolgozásának munkafolyamatai zajlottak, a pihenőhelyiség pedig a hegyen töltött időnek adott keretet. A pinceépület elrendezése, a felhasznált anyagok és a berendezés egyaránt arról árulkodnak, miként alkalmazkodtak az emberek a helyi adottságokhoz, milyen eszközökkel dolgoztak, és hogyan szervezték meg a szőlőhegyi munkát.
Pihenőszoba
Az Oszkói Pincetájház alapját az Öregpince adja, mely 1846-ban épült, boronafalú, zsúpfedeles, háromosztatú, és a falutól mintegy két kilométerre fekvő Újhegyen, mai helyén maradt fenn. A Vasi-Hegyhátra jellemző népi építészeti vonásokat megőrzött épület, melynek három fő része a préstér, a borospince és a pihenőszoba, 2020. október 17-én nyílt meg, a Hegypásztor Kör alapításának harmincötödik évfordulóján. A megnyitó egy hosszabb folyamat eredménye volt: az egyesület korábban megvásárolta és helyreállította a pincét, majd a gyűjtemény összeállításával és az épület eredeti jellegének visszaállításával tette lehetővé, hogy a présház tájházi funkciót kapjon.
A ház történetéhez a pusztulás és az újrakezdés is hozzátartozik. Az épület helyreállítása után, 1990-ben, majd 1999-ben tűz pusztított benne, mindkét alkalommal újjáépítették, bár az eredeti nagy prést már nem tudták ugyanúgy pótolni. A megmentett pince így nem változatlan állapotában fennmaradt emlék, hanem egy közösség kitartásának megkapó szimbóluma is.
Boronafal, zsúp és a tájban rejlő tudás
A szőlőhegyi építészet egyik legfontosabb tanulsága, hogy a hagyományos épületek szorosan kapcsolódnak a környezetükhöz. Az Öregpince falai az egykori Farkas-erdő idős tölgyeiből készültek, tapasztásához helyben kitermelt agyagos sarat használtak, a zsúptető alapanyagát pedig a környéken termesztett rozs szalmája adta. Az épület anyagai így a táj történetét is magukban hordozzák. A fa az egykori erdők emléke, a sár a helyi földé, a rozsszalma pedig egy olyan mezőgazdasági kultúráé, melyben a termesztett növényeknek az élelmiszer-előállításon túl az építkezésben is szerepük volt. Az épület megértéséhez ezért nem elegendő a falak szerkezetét vagy a tető formáját szemlélni: azt is látni kell, milyen tudás és környezeti ismeret tette lehetővé a létrehozását.
A boronafalas építkezés, a tapasztás és a zsúpolás olyan technikák, melyek nem pusztán egy-egy mesterség hírmondói. A helyben elérhető anyagok ismeretéről, a munkafolyamatok összehangolásáról és a tudás generációk közötti továbbadásáról is mesélnek. A régi présházak ezért a népi építészet emlékei mellett a környezethez alkalmazkodó életmód dokumentumai is. A tájházban bemutatott tárgyak ezt a tudást teszik kézzelfoghatóvá. A préstér, a hordók és a kádak, valamint a munkához és a pihenéshez kapcsolódó berendezési tárgyak egy olyan gazdálkodási rendszer részei, melyben az épület, az eszköz és az emberi munka nem választható el egymástól.
Hordósor
A pihenőszoba egyik különlegessége például a dikó: a fakeretre készült, rozsszalmával font fekvőhely. A préstérben tűzpadka és szikrafogó is található, a berendezés további sajátos darabja pedig a kölkes fazár. Ezek az elemek olyan részleteket őriznek meg, melyek egy általános, borászatról szóló bemutatásból könnyen kimaradnának, itt azonban az egykori szőlőhegyi mindennapok sajátosságait mutatják meg.
Egy civil közösség története
A Hegypásztor Kör története 1985-ben kezdődött, amikor helyi fiatalok összefogtak az oszkói szőlőhegy régi présházainak megmentésére. Céljuk az volt, hogy dokumentálják a népi építészet értékes emlékeit, megóvják a pusztulástól a régi épületeket, és kulturális programokkal élénkítsék a település életét. A kezdeményezés középpontjában tehát kezdettől fogva két, egymástól elválaszthatatlan feladat állt: az épített örökség megőrzése és a közösség megszólítása. A régi pince megmentése egy tágabb, helyi értékekre épülő munka első lépése volt.
Pincetájház
A Zágorhidi -Czigány Csaba alapította egyesület tevékenysége az évtizedek során jelentősen kibővült. A népi építészeti értékvédelem mellett a vidék- és térségfejlesztés, a turizmus, a szőlészet-borászat, a helyi termékek támogatása, a közösségfejlesztés és az ifjúsági programok is a munkájuk részévé váltak, amiként a hagyományos mesterségek megmentése és használata, az aratás, a cséplés, a zsúpolás, a sározás gyakorlati elsajátítása és ezáltal egy korszak, egy kultúra életben tartása.
Az egyesület saját meghatározása szerint tevékenységük középpontjában mindvégig a közösségek állnak, mely szemlélet a Pincetájház létrehozásában is megmutatkozott. A berendezés nem kizárólag intézményi gyűjtés eredménye: számos tárgy a Hegypásztor Kör korábbi munkái során megmentett pincékből került elő, más darabokat magánszemélyek és egyesületi tagok ajánlottak fel. A helyi közösséget fényképek gyűjtésére is felhívták, a beérkezett archív felvételeket digitalizálták, és digitális képkeretben mutatják be a látogatóknak.
A gyűjtemény egyik fontos története Szép Józsefhez, az egyesület munkáját hosszú időn át támogató oszkói borászhoz kötődik, aki még életében felajánlotta a pincéjében használt hordókat és kádakat; halála után pedig örökösei teljesítették kívánságát, miszerint ezek a tárgyak a Pincetájházban leltek otthonra. A berendezés így nem csupán a hajdani borkészítés eszközeit őrzi, de egy helyi ember életének és közösségi kötődésének emlékét is, egy művésznek, aki számára a táj, a zsúpfedeles pincesor egyszerre volt múzsa, alkotói közeg és visszatanítandó életérzés.
Így lehet egy tájház több, mint tárgyak gyűjteménye. A helyiek által megőrzött eszközök egykor természetes részei voltak a mindennapoknak, később azonban olyan emlékekké váltak, melyeket már külön figyelemmel kellett megmenteni – és amikor a közösség viszontlátja őket a tájházban, felismerheti saját múltjának egy darabját, újraértékelve mindazt, amit korábban talán használhatatlannak vagy értéktelennek hitt.
Faorsós prés
A szőlőhegy, mint élő örökség
Az oszkói Pincetájház jelentősége nem ér véget az épület falainál. A Hegypásztor Kör a környező szőlőhegyet is bemutatja, és a pincetájházi látogatás mellett gyermek- és felnőttcsoportokat, erdei iskolai programokat, közösségi rendezvényeket is fogad. A birtok a szőlőművelés és a borászat hagyományainak megismerésére, tapasztalati tanulásra is lehetőséget kínál. A látogató nem csupán egy kiállítási enteriőrben találkozik a múlt tárgyaival, hanem bejárhatja azt a tájat, melyben ezek az eszközök egykor működtek. A parcellák, a pincék, a gyümölcsfák és a domborzat így együtt teszik érthetővé a gazdálkodás térbeli összefüggéseit.
A Hegypásztor Kör programkínálatában szerepel a szőlőhegyi hagyományok bemutatása, a borkóstolás, az erdei iskola és a különböző közösségi alkalmak megszervezése. A helyszínen kézműves foglalkozásokra is lehetőség van, a táj és a hagyományos életmód megismerését pedig túrák és más szabadtéri programok egészítik ki, valamint rendszeresen jelentkező épi építészeti táborok, képzések a zsúp feldolgozásához és felkötözéséhez kapcsolódóan.
A szőlőhegyi kultúra továbbadásának fontos eleme az évszakokhoz és a munkafolyamatokhoz kapcsolódó közösségi élet. Az egyesület programjai között szerepel a közösségi aratónap, a zsúpkészítéshez kapcsolódó munka, a közös szüret és a Márton-napi újbor kóstolása. Ezek az alkalmak nemcsak bemutatják a hagyományt, hanem lehetőséget teremtenek arra is, hogy az emberek közösen végezzenek el egy-egy munkát, és személyesen tapasztalják meg a hozzá kapcsolódó tudást. A szőlőhegy így nem csupán egy korábbi gazdasági rendszer emléke, de olyan tér, ahol az épített örökség, a tájhasználat, a kézműves tudás és a közösségi élet ma is összekapcsolható, olyan tér, mely identifikációra, önreflexióra, tanulásra és elmélyülésre ad alkalmat – minden generáció számára.
Mit őriz egy szőlőhegyi tájház?
A magyarországi tájházak egyik fontos sajátossága, hogy a helyi örökséget annak eredeti vagy ahhoz szorosan kötődő környezetében mutatják be. Egy hagyományos lakóház a családi élet és a háztartás világáról mesél; egy gazdasági épület a munkáról és az anyaghasználatról; egy szőlőhegyi présház pedig a gazdálkodás, a borászat és a tájhoz való alkalmazkodás összefüggéseit tárja fel.
Az oszkói Pincetájház ebből a szempontból különösen fontos példája annak, hogy a tájházak világa nem korlátozódik a lakóházakra és a háztartási tárgyakra. A gazdasági épületek is önálló történeti és néprajzi értéket képviselnek, hiszen a munkakultúra, a technikai tudás és a helyi közösségek szerveződése éppúgy hozzátartozik az örökséghez, amiként az otthonok berendezése vagy éppen a rítusok, az évszakfordulók, az ünnepi szokások.
A pince megőrzése ugyanakkor a jelen számára is tanulságokat kínál. A helyi anyagokra építő népi építészet, az épületek javításának és újrahasznosításának gyakorlata, valamint a közösségi összefogás mind olyan témák, melyek a mai fenntarthatósági gondolkodáshoz szervesen kapcsolódnak. Ez nem jelenti azt, hogy a hajdani életmód minden elemét változatlanul követendőnek kellene tekintenünk, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a régi megoldások mögött felhalmozódott tudást érdemes megismerni, és a jelen kérdései felől újraértelmezni.
A Hegypásztor Kör munkájában a megőrzés és a használat nem egymás ellentétei. A régi épületek fennmaradása mellett a szőlőhegyi élet újjáélesztése, a programok szervezése, a kézműves és gazdálkodási ismeretek továbbadása is szerepet kap -a Pincetájház ennek a tágabb munkának a része: olyan helyszín, ahol a tárgyi örökség megismerése összekapcsolódik a táj bejárásával, a közösségi tapasztalattal és az élő hagyományokkal.
Egy vers, melyben tovább él a hegy
A Pincetájházhoz kapcsolódó emlékezet egyik személyes dokumentuma Szép József Újhegyi tájleírás című verse, melynek részlete a bevezetőben is olvasható, és mely a tájház megnyitóján is elhangzott. Az 1981. február 22-én Oszkón keltezett költemény a szőlőhegy reggeli életéből indul ki, madarakkal, öreg tölgyekkel, a hegyre igyekvő emberrel és a tarisznyában vitt borral, hogy aztán a táj fokozatosan közösségi emlékezetté alakuljon, a mindennapi mozdulatokhoz pedig a fiatalság, a katonaság és a történelmi tapasztalat emlékei társuljanak.
A vers egyik záró képe a bor köré szerveződő találkozás: a poharak, a koccintás és az együtt elmondott jókívánságok a szőlőhegy közösségi szerepét idézik fel, mely pillanatban a bor egy közös életforma szervező elemévé nemesedik, melyhez munkák, találkozások, emlékek és emberi kapcsolatok kötődnek. Szép József verse azért is fontos a Pincetájház történetében, mert a tárgyak mellett egy helyi ember saját hangját is megőrzi. A présházak, hordók és eszközök a gazdálkodás tárgyi emlékei; a vers pedig azt mutatja meg, hogyan élt tovább ugyanez a világ a személyes emlékezetben – így kerekítve teljes képpé, hogy mit jelenthetett a szőlőhegy az ott élők számára.
A tájházak gyakran éppen ilyen találkozási pontok: az épület és a tárgyak mellé történetek, nevek, versek és családi emlékeket kapcsolnak, kollektív kulturális örökségünket ezáltal nem pusztán láthatóvá, hanem személyessé is téve.
A múlt értékei a jövő szolgálatában
Az oszkói Pincetájház és a Hegypásztor Kör története azt mutatja meg, hogyan nőhet ki egyetlen épület megmentéséből egy egész térségre ható közösségi kezdeményezés. Az Öregpince helyreállításától a népi építészet védelmén keresztül, a szőlőhegyi hagyományok továbbadásán át a vidékfejlesztésig nyújtózik ennek a véget nem érő missziónak az útja, a szőlőhegy örökségének térbe hajlított lírája. Ebben ott él a helyi anyagok használatának tudása, a gazdálkodás ritmusa, a munkához kapcsolódó közösségi tapasztalat, az eszközök története és azoknak az embereknek az emlékezete, akik a hegyet művelték - mely értékek csak akkor adhatók tovább, ha megismerhetővé válnak, és ha a közösség számára ma is jelentenek valamit.
A Pincetájház ezért nem pusztán a hajdani szőlőhegyi élet bemutatóhelye, hanem egy olyan örökségközvetítő tér része, ahol az épület, a táj és a közösség egymást értelmezi, egymásra visszahatva egymásból rétegződik. A hegy története nem zárul le azzal, hogy megmentették a régi pincét – a folytatás a szőlősorok között, a közösen végzett munkában, a programokon részt vevő gyerekek élményeiben és azokban a történetekben szökken szárba és fejlődik tovább, melyeket a helyiek és a látogatók egymásnak továbbadnak.
„A sárga lomb közt kék nefelejcs-ég mosolyog, S a présházak falán vörös vadszőlő ég. A prések mélyén must csobog és bor kering, S a dombgerincen kék ködökben áll a szép vidék.” A kép idilli: a szőlődombok, az aranyló fürtök, a napsütötte táj, ahol a föld és az ég úgy simul egymásba, mint egy szerelmespár, és ahol a Jóisten minden bizonnyal közelebb lakik az emberekhez – szinte azt gondolnánk, a képzelet szüleménye. Minden bizonnyal az is, a Teremtő képzelete ihlette. Csakis isteni alkotás lehet egy ilyen hely. Ahol minden pillanat áldottnak tetszik és ahol a természet úgy veszi körül a benne élőt, akár anyaméh a fejlődő magzatot. Vadszőlővel borítva, nefelejcséggel vigyázva, arany dombokkal bélelve.
A sorozatot a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Hagyomány- és Ismeretátadás Kollégiuma támogatja.
Felhasznált háttérforrások:
Zágorhidi-Czigány Csaba: Az oszkói szőlőhegy pincéi
Hegypásztor Kör – hivatalos honlap
Oszkói Pincetájház – történet, épület és gyűjtemény
A Hegypásztor szőlőhegy bemutatása
Az oszkói szőlőhegyi pincék hagyományvilága – Illés Péter néprajzi munkájához kapcsolódó anyag.
Magyarországi Tájházak Szövetsége – Hegypásztor pincék, Oszkó
