„Megtorpansz a kert előtt. Nyugalmas sárga fal kolostorcsendje háttered.” Pilinszky János Novemberi elízium című írásában egy hely atmoszférája, hangulata válik különös módon megszemélyesített narratívává, ha tetszik, az otthon szimbólumává. Ahová hazatérhetünk, ahol biztonságban lehetünk, melynek nyugalmas fala megvéd minket a külvilágtól. Ki ne tapasztalta volna meg életében legalább egyszer, hogy a házaknak lelkük van? Ilyen és olyan, hívogató és megőrző, nehezen megnyíló és dacos, sorsokat cipelő, emlékekkel viaskodó, megtört, elfáradt, mindig hízó-befogadó-végtelenbe nyújtózó, húzódó, kötődő, feleselő és lustán lappangó nyáresteket idéző. A házaknak lelkük van, mellyel kapcsolódnak a mi lelkünkhöz, így teremtve életközösséget, írva kollektív történetet, szökkentve szárba elfeledett, visszasírt sorskönyveket, szülve a világra narancs és vörös és kék emlékeket. Ahogyan Kosztolányi írta: „Emlékezet, most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy nem létezett... Emlékezet, ledőlt tanyák, romok és régi sírok mellé vezet.”
Somogyban az emlékezetnek számos őrzője van, melyek a strázsán állnak-ülnek-tanyáznak, hogy el ne tűnjön, el ne vesszen a táj és az ember kapcsolata, mely oly sokféle formában kapaszkodott a világba. A Balaton déli vidékétől Belső-Somogy homokos, erdős tájain át a Zselic lankás dombvidékéig változatos természeti környezet, eltérő építészeti hagyományok és gazdag népi kultúra alakította a települések életét és ezzel együtt kollektív emlékezetünket, életterünket, együtt formált otthonunkat. A megye egyes vidékein a dombokhoz, máshol a vízhez, az erdőkhöz, a földműveléshez vagy az állattartáshoz kapcsolódó tudás vált a helyi identitás meghatározó részévé - a táji különbségek a lakóházak formájában, az udvarok elrendezésében, a gazdasági épületekben és a mindennapok tárgyi világában is megmutatkoznak.
Somogyszob Belső-Somogyban, a Belső-somogyi-homokvidék térségében található, Kaposvár és Gyékényes között, a megye déli részén. A település története a középkorig nyúlik vissza: első írásos említését 1230-ból ismerjük, a török korban többször elpusztult, majd újra benépesült. A 19. század második felében a vasút megjelenése jelentős változásokat hozott a község életében: az 1872-ben megépült Dombóvár–Gyékényes vasútvonal, majd az 1890-es években elkészült szárnyvonal Somogyszobot közlekedési csomóponttá tette. A vasút a település gazdasági és társadalmi fejlődését is felgyorsította, a századfordulóra a falu egy élénk, virális központtá vált.
Ebben a történeti és táji környezetben áll a Luther utca 24. szám alatti Vilma-ház, Somogyszob egyik legrégebbi, épségben fennmaradt lakóépülete. Az 1839-ben épült ház nem csupán a helyi népi építészet értékes emléke, hanem egy olyan közösségi kezdeményezés térbe hajlítása is, mely az elmúlt évtizedekben a falu tárgyi és szellemi örökségének megőrzését, gyűjtését és továbbadását vállalta magára.
A Vilma-ház különlegessége, hogy a látogató nem egyetlen épületbe vagy egy lezárt történelmi korszakba lép be. A porta folyamatosan bővülő gyűjteménye a hagyományos paraszti életmód különböző területeit, a mesterségek eszközeit, a gazdálkodás tárgyi világát, a helyi szokásokat, a népzenét és a közösségi emlékezetet is bemutatja. A tájház így egyszerre műemlék, muzeális kiállítóhely, oktatási és kézműves műhely, valamint a település életének ma is használt közösségi tere, emléktere.
Egy somogyi parasztház története
A Vilma-házat 1839-ben a jómódú református Puskás család építtette. A háromosztatú, füstöskonyhás lakóház Somogyszob első téglából épült parasztháza volt, eredetileg zsúpfedél borította és két, egyenként hat méterszer hat méteres, földes padlójú szobával rendelkezett. A ház szerkezete és alaprajza a hagyományos falusi lakóépítészet egy jellegzetes, ugyanakkor a településen belül is különleges példáját képviseli.
Az épület leglátványosabb és legértékesebb része a füstöskonyha, melynek mérete mintegy tizenhat négyzetméter, benne két kemencével: egy hatkenyeres padkás kenyérsütővel és egy kacsasütő kemencével. Innen fűtötték a két szobát is, melyekben cserépkályhák álltak - mindhárom helyiség a pitvarból nyílik, kívülről külön bejárattal. Ez az elrendezés jól érzékelteti, miként kapcsolódott össze a háztartásban a főzés, a fűtés, az élelmiszerkészítés és a lakótér mindennapi használata.
A ház történetének egyik különleges vonása, hogy a Puskás család generációkon keresztül megőrizte az épület eredeti állapotát. A 20. században mindössze néhány változtatást végeztek rajta: az 1960-as években a zsúpfedést cserépre cserélték és bevezették a villanyt. A ház így olyan építészeti részleteket őrzött meg, melyek a hagyományos paraszti lakáskultúra kutatói számára is lényeges forrást jelentenek.
Az 1960-as években néprajzkutatók és műemlékvédelmi szakemberek kiemelt figyelmet fordítottak a Luther utcai portára, melyről felmérés is készült. Az egykori porta azonban időközben megritkult: több gazdasági épülete elpusztult, a méhes pedig a szennai tájházba került. Puskás Vilma halála után, 1982-ben a lakóház aztán országos műemléki védettséget kapott, majd községi tulajdonba került, a helyreállítás azonban hosszú időre elakadt. A megmentéshez végül a műemlékvédelem, a Vilma Háza Alapítvány és az önkormányzat együttműködése teremtette meg a szükséges feltételeket.
Az épület felújítása 2001-ben, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékhelyreállítási programjának támogatásával kezdődött meg. A házat 2003. szeptember 6-án adták át a köz javára, a névadó, Puskás Vilma emlékét őrző intézmény így nem pusztán egy értékes épületet mentett meg, hanem egy olyan közösségi vállalásnak is teret adott, melynek középpontjában a helyi múlt megőrzése áll.
A ház emlékezete – egy egész falu adománya
A Vilma-ház a berendezését a somogyszobi lakosoknak köszönheti, mely tény alapvetően meghatározza a gyűjtemény karakterét. A kiállítás nem kívülről összeválogatott, egy tájegység általános tárgyi kultúráját reprezentáló enteriőr, hanem a helyi családok emlékeiből, megőrzött használati tárgyaiból és örökségéből építkező közösségi gyűjtemény.
A tisztaszoba a 19. század végi, a másik lakószoba a 20. század eleji lakáskultúrát idézi. A festett ládák, a kászli – egy 1857-ből való ruhatárolásra használt alkalmatosság, - a bútorok mind, a különleges dísztárgyak és az apró használati eszközök egykori otthonok világát idézik meg. A gyűjteményben olyan ritkaságok is találhatók, mint a zenélő kép, a finoman megmunkált, üvegbe épített kálvária, az üveg mártogatós toll, a türelemüveg, a rátétes, hímzett bunda, az 1806-ból, 1867-ből és 1879-ből származó restaurált könyvek, a történelmi témájú falvédők, a helyi népviseleti darabok, a festett ládák, melyek nem pusztán a múlt egy-egy korszakát képviselik: családok, egykori tulajdonosok, személyes történetek és helyi emlékezet őrzői, mementói, relikviái.
A közösségi gyűjtés különösen értékes, mert a tárgyak megőrzésével együtt sokszor a hozzájuk kapcsolódó tudás is továbbadható. Egy használati eszközről kiderülhet, melyik családé volt, mire használták, hogyan készítették, milyen alkalomhoz kapcsolódott, vagy éppen miért tartották olyan fontosnak, hogy megőrizzék. A helyi adományozás tehát nemcsak gyűjteménygyarapítás, hanem a közösségi emlékezet aktiválása is.
A Vilma-ház történetében ez a folyamat máig tart. Az alapítvány célja a falu tárgyi és szellemi múltjának felkutatása, összegyűjtése, megőrzése és átörökítése későbbi generációk számára. A gyűjtemény 2009-es leltározása óta hivatalosan is muzeális kiállítóhely, közgyűjtemény - az elmúlt években több ezer tárggyal gyarapodott, emellett fényképek, dokumentumok, visszaemlékezések és a helyi szokásokat bemutató leírások is gazdagítják a benne lüktető történetet.
Egy porta, ahol a mesterségek is otthonra találnak
A Vilma-ház esetében nem csak a lakóház újult meg: a hátsó udvar is fokozatosan olyan gyűjteményi és foglalkoztató térré alakult, mely a hagyományos paraszti gazdaság és a falusi mesterségek különböző területeit mutatja be. 2014-ben új melléképület készült, benne nagy konyhával, kemencével és foglalkoztatóval, itt kapott helyet a kovácsműhely is. A kovácsmesterség bemutatása a falusi gazdaság egyik alapvető tevékenységét idézi fel: a vas megmunkálása, a szerszámok javítása, a mezőgazdasági eszközök elkészítése és karbantartása nélkülözhetetlen volt a hagyományos gazdálkodásban.
A 2018-ban elkészült fészer a mezőgazdasági eszközöknek ad otthont. Ugyanebben az időszakban épült fel a kisebb fedeles épület is, melynek zárt részében az asztalos- és kádárműhely kapott helyet, mellette pedig nyitott foglalkoztató működik. A tetőtérben látványraktárat alakítottak ki, a gyűjtemény további darabjaival.
A porta különlegessége, hogy több építmény nem eredeti helyén maradt fenn, hanem műemlékvédelmi engedéllyel került áttelepítésre. A kinti kemence a Hosszú portáról, a zsaluszerkezetes melléképület a parókiáról, a fonott góré – másnéven a csöves takarmányok tárolására szolgáló épület - Háromfáról, a kút a szobi postától, a méhes pedig a Szalai család portájáról érkezett. Ezek az építmények együtt olyan gazdasági környezetet idéznek meg, mely a hagyományos falusi porta működéséhez tartozott.
2006-ban a parókiáról áttelepített fekete házban kamrát alakítottak ki, ugyanebben az évben nyílt meg a Vilma-ház egyik legkülönösebb, mindössze két négyzetméteres kiállítása, a Budi-múzeum. Ez a szokatlan gyűjteményi egység játékos, ugyanakkor fontos muzeológiai gesztus: ráirányítja a figyelmet arra a narratívára, hogy a mindennapi élet apró, gyakran elhallgatott vagy kiállításra méltatlannak gondolt részletei éppen úgy hozzátartoznak a kultúrtörténethez, mint a díszes bútorok vagy a mesterségek reprezentatív eszközei, a története pedig az, hogy a gyűjtő, Spanics Katalin a kapott szoba WC-t a lakószobában akarta elhelyezni, amit az asszonyok nem engedtek, ezért a fekete-ház eredeti mellékhelyisége helyén létrehozta ezt a nem mindennapi múzeumot.
A porta 2021-ben megint egy újabb épülettel bővült: a segesdi szőlőkből áttelepített, adományba kapott talpas présház a szőlőművelés és a borkészítés tárgyi emlékeit hozta el Somogyszobra. A favázas épület a hozzá tartozó szőlészeti-borászati eszközökkel együtt a somogyi szőlőhegyi kultúra egy szeletét is megőrzi. A ház a portát átszelő ároktól az utca felé szigorúan védett, az országút felé már a présház kivételével új tervezésű, építésű épületek vannak - a porta végén pedig Somogyszob legnagyobb patakja csörgedezik, a Kácsmóna. A portán öt műemléképület várja a látogatókat: az öregház, a fekete-ház, a góré, a kút és a présház.
A Vilma-ház így egyre inkább olyan szabadtéri gyűjteménnyé vált, melyben a lakóház, a gazdasági épületek és a mesterségek bemutatása egymást kiegészítve rajzolják meg a hagyományos falusi élet működését – és külön megható a tudat, hogy ennyi helyről, ilyen különböző életterekből simulnak egymás mellé épületek, tárgyak, mesterségek és mindennapok.
Somogyszob hangja - Vikár Béla fonográfjától a mai gyűjtésekig
A Spanics Ágnes szakmai vezetésével működő Vilma-ház értéke nem kizárólag az épített és tárgyi örökségben rejlik. Különösen fontos része a gyűjteménynek az a szellemi örökség, mely a somogyszobi népdalokat, egyházi énekeket, imákat, katonadalokat, helyi szokásokat és személyes visszaemlékezéseket őrzi.
Somogyszob neve a magyar népzenekutatás történetében is jelentős helyet foglal el. Vikár Béla 1898. augusztus 14-én érkezett a faluba, ahol fonográffal rögzítette a helyiek énekeit, mely gyűjtés fontos mérföldkővé vált: Somogy megye földjén ekkor készült az első fonográffelvétel. Vikár egyetlen nap alatt hat fonográfhengeren huszonhárom dalt örökített meg, köztük balladákat, betyárdalokat és lírai dallamokat.
A felvételek nemcsak a dalok szövegét és dallamát őrizték meg, hanem az egykori énekesek személyét is. A somogyszobi asszony, Horváth Illésné Pap Zsuzsanna volt az első, aki Somogy megye földjén Vikár fonográfjába énekelt, de a felvételeken megszólaltak még zsellérek, kisgazdák, ácsok és takácsok is – a sokféle társadalmi helyzet és életút a századforduló somogyi falujának sokszínűségét mutatja.
A somogyszobi gyűjtés története a Vilma-ház honlapján is olvasható, a felvételek és a régi szobiak által megőrzött dallamok pedig a digitális gyűjteményben meghallgathatók. A helyiek emlékezetében fennmaradt dalok egy része a szülőktől, nagyszülőktől öröklődött tovább, lakodalmakban, pinceszereken, összejöveteleken és templomi alkalmakon hangzott el - a gyűjtés így nemcsak a népzene történetének fontos dokumentuma, hanem egy közösség hangzó emlékezete is.
A Vilma-ház honlapján közölt, Vikár somogyszobi gyűjtéséről szóló írásban Vally István találóan fogalmazza meg a kutató személyes kötődését a tájhoz: „A gyermekkor gyöngyöző örömeivel és a férfikor fájó emlékeivel ismerős, otthonias a táj.” A mondat egyszerre szól a helyhez való kötődésről és arról, hogy a táj nem csupán földrajzi környezet: személyes emlékek, családi történetek és közösségi tapasztalatok hordozója.
A gyűjteményben helyet kapott dr. Jankovits Tihamér Somogyszob története című munkájának első kiadása, a háziszőttesek használatáról szóló tanulmány, Somogyszob monográfiája, valamint a helyi szokásokat és a református közösség hagyományait megörökítő leírások. A menyasszonygyász, a karácsonyi asztal terítése, a nagypénteki fehér gyász, a húsvéti rét és a csordakihajtás szokásai mind olyan örökségelemek, melyek a tárgyakon túl a közösség gondolkodását, hitét, ünnepi rendjét, a természethez és a közösséghez fűződő szent kötődését is őrzik – ezen eseményeken néha másfélszázan is részt vesznek.
Különösen jelentős anyag a 2022-ben a Vilma-házhoz került, közel 1500 digitalizált fénykép, melyek az 1950-es és 1960-as évek Somogyszobját és lakóinak életét idézik fel. A fotók révén arcok, családok, utcák, események és egykori mindennapok válnak ismét láthatóvá. A képek a helytörténeti kutatás számára is értékes források, a helyiek számára pedig a személyes emlékezés lehetőségét teremtik meg.
Az élő tájház: tudás, találkozás, közös munka
A Vilma-ház egyik legfontosabb sajátossága, hogy a gyűjtemény nem válik el a közösségi élettől. A ház és a porta nem kizárólag látogatható kiállítóhely, hanem olyan tér, ahol a hagyományos tudás gyakorlati formában is továbbadható. A kemencés konyha, a foglalkoztatók és a műhelyek lehetőséget teremtenek kézműves foglalkozásokra, sütésre-főzésre, népi gyermekjátékokra, viseletbemutatókra és a jeles napokhoz kapcsolódó programokra.
A Vilma-ház programjai között szerepel a húsvéti tojáspingálás, a nagypénteki fehér gyász felelevenítése, a Húsvéti-rét program, a májusfa-kitáncolás, az augusztus 20-i kenyéráldás, a szüreti rendezvény, a disznóölés és a karácsonyi szokásokat bemutató alkalmak. Az őszi-téli fonóban készült kézimunkákból rendszeresen időszaki kiállításokat rendeznek, mely programok nem pusztán a hagyományok bemutatását szolgálják, hanem lehetőséget teremtenek arra is, hogy a résztvevők maguk is bekapcsolódjanak a régi tevékenységekbe – ezáltal közösséget formáljanak, szokásokat írjanak újra, kapcsolódások mentén emlékezzenek.
A tájház működésének hátterében jelentős önkéntes munka áll. Az épület és a rajta lévő ingatlanok az önkormányzat tulajdonában vannak, a gyűjtemény, a berendezés és az ingóságok a Vilma Háza Alapítványhoz tartoznak. A ház működtetését az alapítvány tagjai és önkéntesei végzik: a gondnoki feladatokon túl könyvelő, pénztáros, pályázatíró, kertgondozó, textilápoló, kézművesek, sütők és főzők is részt vállalnak a munkából - a fenntartás tehát nem egyetlen intézmény vagy alkalmazotti közösség érdeme, hanem sok ember összehangolt, önkéntes tevékenysége.
A ház közösségi szerepe a mindennapi használatban is megmutatkozik. Családi és közösségi eseményeknek, osztálytalálkozóknak, baráti összejöveteleknek, születésnapoknak, esküvőknek is helyet ad - a gyűjtemény mellett tehát maga a porta is a falu életének részévé vált. Nemcsak a múltról beszél, hanem a jelen közösségének is otthont kínál.
Egy somogyi tájház helye a magyar örökségvédelemben
A magyarországi tájházak között a Vilma-ház sajátos helyet foglal el. Értékét nem kizárólag a 19. századi lakóépület építészeti hitelessége vagy a gazdag néprajzi gyűjtemény adja, hanem az a komplex működés, melyben a műemlékvédelem, a közösségi gyűjtés, a mesterségek bemutatása, a hagyományátadás és a közösségi élet egymást erősíti.
A Vilma-ház 2019-ben elnyerte a Somogyország Kincse kitüntető címet, 2022-ben pedig a Magyarországi Tájházak Szövetsége az Év Tájháza elismerésben részesítette: a díj indoklása a közel húsz éve tartó gyűjtő, értékmegőrző, bemutató, örökség-éltető és közösségteremtő tevékenységet emelte ki. Az elismerés tehát jogosan nem pusztán az épületnek vagy a gyűjteménynek szólt, hanem annak a közösségi munkának is, mely a házat az évek során folyamatosan fejlesztette.
A Vilma-ház a magyar tájházlánc részeként a világörökségi várományosi helyszínek között is szerepel, mely státusz a tájházak mint épített és tárgyi örökségi együttesek jelentőségére irányítja rá a figyelmet. A somogyszobi porta azonban nemcsak megőrzött múltként értelmezhető: a gyűjtemény gyarapítása, a programok, a műhelyek és a közösségi események révén az örökség folyamatosan új jelentésekkel gazdagodik.
A Vilma-ház története arról mesél, hogy egy tájház akkor válik igazán élővé, ha a helyi közösség nem csupán látogatója, hanem alakítója is. Amikor a lakóházat a falu polgárai rendezik be, amikor a gyűjtemény a helyi családok adományaiból gyarapodik, amikor a mesterségek és gazdálkodási formák bemutatása a közösség önkéntes munkájával valósul meg. Amikor a ház falai között a falu saját maga meséli el a történetét.
„Vén limlomok vannak szívünkbe zárva, mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék. Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék, holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva” – ismét Kosztolányi és ismét megszemélyesített dolgaink, tárgyaink, élettelen-élő kísérőink életünk során, limlomok, szekrénybe fájó, otthagyott sorspillanatok. A házaink, otthonaink, a nekünk szabott és álmodott terek lelke, mely hol hívogató és megőrző, hol nehezen megnyíló és dacos, máskor sorsokat cipelő, emlékekkel viaskodó, megtört, elfáradt, mindig hízó-befogadó-végtelenbe nyújtózó, húzódó, kötődő, feleselő, lustán lappangó, nyáresteket idéző. Együtt teremtünk életközösséget, írunk kollektív történetet, szökkentünk szárba elfeledett, visszasírt sorskönyveket, szobrálunk a világra narancs és vörös és kék emlékeket. Házainkkal. Nyugalmas sárga falaik kolostorcsendjében.
A sorozatot a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Hagyomány- és Ismeretátadás Kollégiuma támogatja.
Felhasznált háttérforrások:
Az Év Tájháza 2022-ben a somogyszobi Vilma-ház – Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága
Vikár Béla somogyszobi fonográfgyűjtése – Vilma-ház
Somogyszob története – Somogy Vármegye
