Mi történik akkor, amikor 2026-ban a mai gyerekek egy olyan történettel találkoznak, amelyben a maihoz képest egészen más gyerekkor jelenik meg?
Janikovszky Éva születésének 100. évfordulója, a Janikovszky 100 emlékév alkalmából a Damjanich János Múzeum nyári táborában a gyerekek a Kire ütött ez a gyerek? című művén keresztül találkozhattak egy másik generáció gyerekvilágával, és azzal a sokszor humoros, máskor konfliktusokkal teli világgal, amelyben a gyerekek és a felnőttek egészen másképp látják ugyanazt a helyzetet. Vajon mi az, ami évtizedek múltán is ismerős lehet egy Janikovszky-történetből? És mi az, ami már egészen másképp néz ki?
A tábor programjáról, a múzeumi kiállítások szerepéről, a generációk közötti párbeszédről és arról, hogyan találtak kapcsolódási pontokat a mai gyerekek Janikovszky Éva történeteihez, Barláné Kulánda Krisztina múzeumpedagógust, a tábor vezetőjét kérdeztük.
Miért éppen a Kire ütött ez a gyerek? című könyvre esett a választás? Mi volt az a gondolat vagy téma a könyvben, amelyről úgy gondoltad, hogy a mai gyerekekhez is közel állhat?
Olyan könyvet szerettünk volna választani, amely a táborban részt vevő vegyes korosztály – a 7-től 13 évesek – számára egyaránt élvezhető, és amelyet a kisebbek és a nagyobbak is a magukénak érezhetnek. Szerintem a könyv egyik legfontosabb témája, amely ugyanúgy közel áll a mai gyerekekhez, mint az előző generációkhoz, a változás: hogyan alakulunk át kisgyerekből naggyá, mit érzünk eközben, és hogyan viszonyulnak ehhez a felnőttek. A kisebbek rácsodálkozhattak arra, mi minden áll még előttük, a kiskamaszoknak pedig már sok ismerős helyzetük lehetett.
Mit tapasztaltatok, hogyan viszonyulnak a mai gyerekek egy korábbi generáció gyerekkorához, és mennyire ismernek magukra Janikovszky Éva gyerekhőseiben?
Sok hasonlóságot fedeztek fel. Az egyik táborozó úgy fogalmazott: szerinte a gyerekkor ugyanolyan ma is, mint régen, csak más eszközökkel. A technológia változása volt az egyik legérdekesebb számukra. Nagyon érdekelte őket, hogyan változtak az idők folyamán az íróeszközök, a szalagos magnó, a walkman, a rádió- és televíziókészülékek vagy az írógépek. Talán megértőbbek is lettek az idősebb generáció technikai „csetlés-botlásaival” kapcsolatban.
Hogyan kapcsolódtak a tábor programjába a múzeum kiállításai?
A tábor egyik fő célja az írás és az olvasás fontosságának kiemelése, valamint a generációk közötti megértés és elfogadás erősítése volt. Ehhez a múzeum több kiállítása is természetes kapcsolódási lehetőséget kínált.
A SCRIPTA MANENT – AZ ÍRÁS MEGMARAD című időszaki kiállítás az írás kultúrájának és eszköztárának változatos történetét mutatta be a gyerekeknek. Ehhez kapcsolódóan hagyományos és fémhegyű mártogatós tollakkal is kipróbálhatták az írást egy kalligráfiai műhelymunka keretében. Ebben Tóth Etelka kalligráfus volt a segítségünkre. Volt egy kiskamasz fiú, aki azt mondta, hogy így sokkal szebben ír, és nem bánná, ha az iskolában is mártogatós tollat használhatna.
A Mesélő dobozok című állandó tárlatunk rádió- és televíziógyűjteményének segítségével megidéztük azt a világot is, amelyben a könyv főszereplője élhetett. Méri Tibor segítségével a gyerekek megismerhették, milyen szalagos magnón hallgathatta kedvenc slágereit a főhős, azt is megnéztük, milyen televízió lehetett a szobájában. Beszélgettünk az adott időszak zenei stílusairól, zenekarairól, műsorairól és meséiről, valamint a korabeli divatról is.
A Történeti Osztály munkatársainak köszönhetően a táborozók azt is kipróbálhatták, milyen egy olyan korú írógépen írni, amilyen Janikovszky Éváé is lehetett. Olvastunk arról is, hogy az írónő számára a Mercédesz névre keresztelt írógép sokkal több volt, mint egyszerű munkaeszköz.
A Néprajzi állandó kiállításban Labancz Borbála néprajzos muzeológus régi népi játékokkal ismertette meg a gyerekeket. A Szolnoki Képtárban olyan festményeket játszottunk újra, amelyeken több generáció is szerepel, a múzeum Díszudvarán pedig együtt rajzoltuk meg azt a játszóteret, ahol mindenki jól érezné magát. A Tabáni Tájházban különböző kézműves technikákat tanulhattak meg, például tárcsafonást és üvegékszer-készítést.
Kecskemétre is ellátogattunk a táborozókkal, a Szórakaténusz Játékmúzeumba, ahol régi idők játékait idéztük fel, és az ottani múzeumpedagógus kollégákkal egyedi papírsárkányokat készítettek a gyerekek.
A gyerekek amellett, hogy kalligráfiával ismerkedtek, többek között füzetet is kötöttek, történeteket szőttek és a hét végén előadást is készítettek. Miért fontos az alkotó, cselekvő feldolgozás?
A saját készítésű füzet valójában egy napló lett, amelyben minden nap írtak a táborozók. A naplóíráshoz segítségül hívtuk Horváth Ria Az első ÉnTérKÉPem című kiadványának néhány fejezetét is. A fő irányvonal a belső képük, jó és rossz tulajdonságaik, kedvenc dolgaik, valamint a családjuk szerepének feltérképezése volt a személyiségük alakulásában.
Ez segítette az elmélyülést és önmaguk megismerését. A tábor zárásaként előadást is készítettünk a szülők és hozzátartozók számára. Kiválasztottunk egy jelenetet a könyvből, majd megbeszéltük, ki melyik részt szeretné mondani. Azt is tiszteletben tartottuk, hogy volt, aki nem akart szerepelni. Ő például szívesen segített a jelenethez szükséges eszközök elkészítésében.
Az előadás előkészítése és a próbafolyamat során meghallgattuk egymás véleményét, és közösen formáltuk a jeleneteket. Mindez az együttműködést, az egymásra figyelést, a kommunikációt és a koncentrációt is erősítette.
Janikovszky Éva művében gyakran a gyerek szemszögéből válik láthatóvá, mennyire másképp értelmezi ugyanazt a helyzetet egy gyerek és egy felnőtt. A tábor során tapasztaltak alapján változott-e valamiben a saját képük arról, hogyan látják a gyerekek a felnőttek világát?
Talán az vált világosabbá, hogy a felnőttek világát túlságosan kritikusnak és „túlbonyolítónak” látják. A gyerekek nem olyan kritikusak egymással, mint amilyenek a felnőttek velük.
Te mit gondolsz, mi az, ami miatt Janikovszky Éva humorral és érzékenységgel megírt történetei több évtizeddel később is működnek?
Amellett, hogy nagyon szórakoztatóak, könnyű azonosulni a történetekben ábrázolt helyzetekkel. Nagyon jól össze tudja kötni a különböző generációkat: mindenki azt érezheti, hogy „nahát, ez már velem is előfordult”.
A történetek szereplőiben a kicsik és a nagyok is egyaránt magukra ismerhetnek. Ez pedig segíti egymás megértését és elfogadását – talán éppen ezért tudnak Janikovszky Éva történetei ma is megszólítani bennünket.
