A Tari László Múzeum nemrég nyitotta meg új állandó kiállítását Csongrád, a Feketevár virága címmel, amely a Tisza parti város tárgyi és szellemi örökségét mutatja be, sok-sok egyedi, interaktív megoldással. A múzeum igazgatójával, a 2022-ben Jankó János-díjjal kitüntetett dr. Gyöngyössy Orsolya néprajzkutatóval beszélgettünk.
Csongrádon születtél, Szegeden tanultál, dolgoztál Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeumban. Hogyan kerültél vissza a városba, és kezdtél el dolgozni csongrádi Tari László Múzeumban?
Az egyetem elvégzése óta Szegeden éltem, de mindig visszavágytam Csongrádra. Minden kutatási témám ide fűzött, itt él a családom, éreztem, hogy nekem itt a helyem. 2017-ben, miután megszületett a harmadik kislányom, belefogtunk egy házépítésbe egy „egyforintos” önkormányzati telken, majd hazaköltöztünk. A múzeumba akkor kerültem, amikor az akkori igazgatóhelyettes-asszony szülési szabadságra ment. Valamennyire ismertem a terepet, hiszen már egyetemistaként két éven keresztül itt dolgoztam segédmuzeológusként.
Szegeden és Veszprémben milyen területeken dolgoztál? Csongrádon mióta vezeted a Tari Múzeumot?
A szegedi időszakban Barna Gábor, a néprajz tanszék vezetője volt a munkaadóm mind a Bálint Sándor Valláskutató Intézetben, mind az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoportban. Már akkor tudtam, hogy ez a szakmai életem egyik legszebb, leginkább testhezálló szakasza: konferenciákra jártam, kutattam, írtam és írtam, ledoktoráltam. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban tudományos titkárként programokat és konferenciákat szerveztem, kiadványokat szerkesztettem, segítettem a kiállítások építésében. Csongrádra visszatérve elölről kezdtem a ranglétra bejárását: először egy közösségfejlesztő pályázatban alkalmaztak, ahol ismeretterjesztő előadásokat tartottam, de árvácskát is ültettünk, házat meszeltünk, szemetet szedtünk. Pár hónappal később helyettesként felvettek a múzeumba, de vittem a megörökölt pályázatot is. 2024 márciusa óta igazgatóként vezetem az immáron önálló intézményt. Mindezt úgy, hogy félelmetesen kevés volt a múzeumi tapasztalatom, fogalmazhatunk úgy, hogy „a színpadon tanultam meg hegedülni”. Mondjuk mindig is szerettem a kihívásokat.
Jankó János-díj átvétele, 2022
Milyen örökséget hagytak rád igazgató és néprajzos elődjeid? Kik befolyásolták a szakmai látásmódodat?
Végtelenül szerencsés vagyok, hogy a mestereim mind Isten adta tehetségek voltak. Legelső főnököm Szűcs Judit például a Tari László Múzeum igazgatójaként bámulatos kutatói pályát is befutott. Jószemű pedagógusként még azelőtt felmérte, hogy az adattárban a helyem, mielőtt összetörtem volna valamit. A tárgyaknál jobban vonzanak az iratok, az olvasnivaló, a papírillat. Egy műkereskedő egyszer felrótta nekem, hogy olyen néprajzost még nem is látott, aki nem gyűjt semmit. Mégis, hogy gondolom ezt. Becsületemre váljon, gyűjtök én, csak a gyűjteményem elfér egy cipősdobozban. Van például olyan szenteltvíztartóm, mely egy protestáns családnál szolgált az udvari latrinában hamutartóként. Egy katolikus vendégük meglátta, elkönyörögte, hozzám már ajándékként került. Vagy van egy sublót-darabkám, rajta Szűz Mária ragasztott képével. Amikor a bútort szétverték és elégették, csak ez a rész maradt épen. A tárgyak iránti szenvedélyem a hozzájuk fűződő történetekből táplálkozik.
Nagytemplom - fotózásra előkészítés
Csíkmenaság, 2006
Később Barna Gábor vezetői habitusa, a munkához való hozzáállása adott sokat nekem, meghatározó és mintaértékű volt. Bárth János tanár úr egy örökké kíváncsi, türelmes, és a szó legnemesebb értelmében megszállott kutató; nagyon kedves, és ugyancsak meghatározó karakter. Neki köszönhetem a legfontosabb gyűjtői tapasztalatokat. Bárkányi Ildikó már második évtizede segít, támogat, még a banális kérdéseimet is türelmes szeretettel válaszolja meg. Csak hálával tudok gondolni rájuk. Az örökség amit rám hagytak az egy szemlélet, egy kutatói és emberi magatartás, mely teljesen beépült a személyiségembe.
A Fábry-showban
Hány kollega vesz körül Csongrádon most? Egyáltalán hogyan épül fel a Tari László Múzeum intézménye?
A múzeum munkatársi közössége az elmúlt öt évben teljesen kicserélődött, csak én és Farkas Andrea takarító-teremőr maradtunk „régebbről”. Egy ilyen maximalista, saját magával szemben is szigorú főnököt – még akkor is, ha kedves és törekszik a békére - csak az bír hosszútávon elviselni, aki hasonlóan „van huzalozva”. Jelenleg egy nagyon elhivatott, magas emberi és szakmai kvalitású közösség dolgozik a városért, és őszintén boldoggá tesz, hogy semmiért nem kell aggódnom, ha kiteszem innen a lábam. És ez nálam nagy szó. Borsódi Martin régész az igazgatóhelyettes, Kékegyi Dorottya kulturális antropológus a néprajzi gyűjteménykezelő és régészeti asszisztens, a helytörténészünk Kovács Sándor. A múzeumpedagógiai foglalkozásokat dr. Tóth Marianna vezeti, a látogatószolgálat elsősorban Farkas Andrea és Víghné Dávid Éva vállán nyugszik. A gazdasági ügyeinket Tóth Tímea Tamara intézi. A tájházban és a Babamúzeumban is olyan munkatársak dolgoznak, hogy a kezeik alatt valósággal kivirágoztak a filiák.
Úgy tudom, nem olyan régóta van ismét régész munkatársatok. Milyen eredményei vannak ennek az új munkakörnek?
Borsódi Martin bajai születésű, Szegeden élő régész, egy évvel utánam érkezett ide. 2020-ban még felületesen ismerte a várost, minden és mindenki új volt a számára. Mára Martin szervesen beépült Csongrád életébe, nagyon sok önzetlen múzeumpártolót vont az intézmény bűvkörébe. Az ő titka - amellett, hogy őszintén kedves, udvarias természet - az, hogy a szakmai munkát kíméletlenül komolyan veszi, és ennek a nyilvánvaló minőségnek vonzereje van. Megerősödött a kapcsolat az önkéntes fémkeresősökkel, új lelőhelyeket fedezett fel, a szegedi régész tanszékről már hazajárnak hozzánk a hallgatók. A csongrádi híres „fekete vár” felkutatásáért tett erőfeszítéseiért idén közművelődési díjat kapott. Martin neve már önmagában egy brand.
A napokban olvastam, hogy nemrég egy helytörténeti szempontból unikális festmény került a múzeumba. Hogyan gyarapodik a múzeum gyűjteménye?
90%-ban önkéntes felajánlások, megkeresések, ajándékozások vannak, és szerencsére nem panaszkodhatunk. Ez azóta van így, hogy a helyi média rendszeresen bemutatja a múzeumi háttérmunkákat, ennek eredményeként nőtt a múzeum iránti bizalom. A csongrádi emberek is nagyon jól ráéreztek már, hogy milyen tárgyak illenek ide: festmények, bútordarabok, dokumentumok és fényképek is érkeznek, heti rendszerességgel. Hálás vagyok azért, hogy a fenntartó Csongrád városi önkormányzat komolyan veszi a műtárgyvásárlásokra vonatkozó javaslatainkat. Legutóbb így került hozzánk egy neoszecessziós stílusú, helyben készült, 120 esztendős kelengyebútor. A város áldozott rá, és tudom, hogy ez nem mindenhol evidencia.
Különleges épülete van a múzeumnak. A látogató nemcsak egy múzeumba léphet be, hanem megnézhet egy polgárházat is. Mit tudhatunk az épület történetéről?
A múzeum remek helyen van, a főtértől néhány lépésre, egy eklektikus polgárházban. A házat Moletz Lajos evangélikus ügyvéd építtette, később szintén egy ügyvéd, Vida Sándor vette meg. Ebben a házban gyerekeskedett a Nagy Imre miniszterelnököt halálra ítélő Vida Ferenc bíró, ezért az épületet a „vérbíró házának” is nevezik. Az 1960-as évektől a házat kisebb lakásokra szabdalták, minden zeg-zugban lakott egy család. Az egyik jelenlegi képviselő is ide született, a mai udvari raktárba. 1956-ban a főépület egy részét múzeum részére átalakították, de még két évtized kellett ahhoz, hogy a hátsó traktusból teljesen kiszoruljon a „lakóövezet”. 1988 óta dr. Tari László fogorvos, amatőr régész nevét viseli a múzeum. Tari nem csak elhivatott régész, de jeles folklorista is volt. Úgy tudom, hogy egy időben a mai igazgatói irodában volt a fogorvosi rendelője.
A Magyar Géniusz Programnak köszönhetően áprilisban nyílt meg a múzeum új állandó kiállítása, Csongrád, a Fekete vár virága címmel. Hogy épül fel a kiállítás, mi volt a fókuszotok, legfontosabb célotok?
Ez a „Fekete vár virága” egy teljesen intuitív vízió volt. Az első percben megrajzoltam a végleges alaprajzot, benne a témák lebontásával. Pont a múzeumi életben és kortárs trendekben való viszonylagos járatlanságom miatt nem volt mintaképem. De ha lett volna is, bizonyosan engedem, hogy a végeredmény időtálló és letisztult legyen. Hogy koroktól függetlenül keltsen egy benyomást, egy hangulatot; hogy legyen benne valami kortalan esztétikum, ami kedvet ébreszt a város történetének megismeréséhez. És nézd, szerintem sikerült: olyan lett, mint egy elegáns képeskönyv. Ehhez kellett Kálmán Áron grafikus-látványtervező tehetsége. Áron az ősi városrészéből származik, érzi a csongrádikum lényegét, megértette a kéréseimet. Ő a múzeum igazi szerencsecsillaga, jóformán minden vázlattervét elfogadtam.
A szakmai tartalmat tekintve a régészet teljes egészében Martin feladata volt, ő egyetemi tanszékektől, múzeumi szakemberektől kért segítséget. Ugyanezt tettem én is, Mód László és Bárkányi Ildikó lektorálta a szövegeimet. Egy őskor óta lakott város múltját megidézni 170 négyzetméteren, öt teremben önmagában történelmi feladat, és ezt mi az utolsó idegszálunkig átéreztük, akartuk hogy jó legyen. Hogy a csongrádiak is azt érezzék, hogy erre a kalandra nem elég egy alkalom, ide vissza kell jönni, mert még mindig van amit nem tudtam megnézni, meghallgatni. Ez a visszajelzések alapján teljes mértékben sikerült. Lassan szoknak be az emberek a múzeumba, új szemüvegen át látják a településük múltját, ezáltal saját helyüket, szerepüket ebben a történetben.
A kiállításban rengeteg interaktív megoldás található. Többek között a fiókokból olyan öltözékek, tárgyak kerülnek elő, amit akár fel is próbálhat a látogató. Hogyan terveztétek meg ezeket a megoldásokat?
Itt is a szerepek felvállalásán, a történetbe való belehelyezkedésen van a hangsúly. Hogy egy kicsit belebújjunk a nagyszüleink, ükszüleink – ha nem is bőrébe, de az öltözékébe legalább. Ez a szemlélet, vagyis az, hogy az intellektuson túl az érzelmekre és a képzeletre is hasson a kiállítás, az egész koncepciót meghatározza. Akár egy kubikos feleség apró-cseprő gondjait hallgatjuk meg, akár egy családapa levelét a frontról, vagy egy elfeledett csongrádi szellemlény legendáját, ez kicsit felborzolja a lelkünket, stimulálja a fantáziát, ami erősíti az ismeretek rögzülését is.
Hogyan tudtok a helyi közösségekkel élő kapcsolatot kialakítani?
Ehhez a múzeumnak jóformán „üvegből kell lennie”. Ha az emberek az újságban, televízióban vagy ami a legjobb, hogy személyesen szembesülnek a hiteles munkával; ha hagyjuk, hogy megismerjenek bennünket, minden megy magától. Akkor lesznek kapcsolatok, ha szívesen lépnek kapcsolatba velünk. A Faludy Ferenc Irodalmi Műhellyel, a Kertbarát körrel, a Pedagógus Nyugdíjasok Klubjával, a Fogyatékosok Nappali Intézményével már évek óta építjük a kapcsolatot, szeretünk egymást segítve dolgozni.
Miként alakul a személyes kutatói pályád? Milyen témák foglalkoztatnak? Marad-e egyáltalán ilyesmire időd, kapacitásod?
Mióta múzeumi vizekbe merültem, a sok új kihívás elvitte az időmet attól, amit szerintem a legjobban csinálok. Alig írok, elvétve publikálok. Egyik napról a másikra eltűntem a „megszokott körökből”, és amikor azt gondoltam, hogy már a szakma is elfelejtett, akkor kaptam meg a Néprajzi Társaság Jankó János-díját. Nyilván még a kutatói időszak terméseinek elismeréseként. Ez a visszajelzés nagyon kellett és meg is erősített. Ennek hatására most, hogy a kiállítás elkészült, újra jelentkeztem konferenciákra, csinálom az interjúkat. Úgy érzem, hogy még a szünet is hasznomra volt, kicsit „megolajozta” az írói képességeimet. A fő profilom a vallási néprajz, azon belül is inkább a társadalomtörténeti vonal, az alsópapság társadalmi szerepének kutatása. De négy-öt éveként szükségem van valami merően másra, így született például írás a virtuális temetők szimbólumhasználatáról. Most megint ilyen időszakba értem, éppen a legendás csongrádi Feketevár áruház aranykorának antropológiai vizsgálata van terítéken.
Három gyereket nevelsz, énekesként is fellépsz. Hogyan tudod mindezt összehangolni? Milyen kölcsönhatást gyakorolnak az életed különböző területei egymásra?
Ezek a területek mára szép szimbiózisba kerültek. A hétköznapok a múzeumé, hétvégente próbák vagy fellépések vannak a Nightwish Tribute együttessel. Az etno-szoknyához jól megy a gót fűző, a családunkhoz pedig ez a zenei stílus.
Az apukám hozta be, korábban mindkét testvérem velünk zenélt, párom itt basszusgitározik. Már a kislányok is szeretik ezt az izgalmas, intellektuális muzsikát, sőt voltak már szabadtéri koncertünkön. Ahogy ott sorakoztak több másik gyerekkel a színpad előtt, egy leányka megkérdezte a nagylányomat, hogy a te anyukád merre van? Ő könnyed eleganciával mutatott felfelé, hogy nézd csak, itt énekel előttünk. Ez számomra nem sok, nem teher, hanem a megtalált teljesség.
