Király György, Barcsay-díjas festőművész alkotásaiból Különös csendek címmel nyílt kiállítás a Damjanich János Múzeumban. A tárlat darabjai a csend témáját áthatva egyedi hangulatot jelenítenek meg és az elgondolkodtató misztikusság érzetét keltik. A művész megfigyelések alapján alkot, az olajfestményein megjelenő teljesség képes magasságokba repíteni a befogadót. A Szolnoki Művésztelepen élő alkotóval a 2021. július 25-ig látogatható kiállítás kapcsán beszélgetett a Damjanich János Múzeum munkatársa.
Mi alapján állította össze a Különös csendek című tárlat anyagát?
A tárlat anyagának az volt a koncepciója, hogy az egytermes időszaki kiállítótérben mind a négy technika megjelenjen, amelyekkel foglalkozom; az olajfestészet, az akvarell, a rézkarc és a szénrajz. Ezek a műfajok egyaránt a csend témáját jelenítik meg.A sorozat hatalmas anyagot ölel fel, egy-egy termet meg lehetne tölteni ezekkel a különböző technikai műfajokkal és itt az az izgalmas, hogy egy adott térbe kellett elhelyezni őket. Számomra is kihívás volt és kíváncsian vártam, milyen lesz az összhatása. Megnyugtató látni, hogy a művek összeértek és nem egymást kioltják, hanem érezhetően egy szellemiség alá rendelődtek és erősítik a kifejezést.
Óriási összhang árad a festményeiből és nagyon meghatározó a színválasztás. Mi alapján választja meg a színeket és miért pont a kék érvényesül?
Mivel mindent gyakorlat közben érek el, így alkotásban gondolkodom, és utólag inkább összegzek, tehát mindig a képeken keresztül alakul ki a végső eredmény. A kék végeredményben egy redukciós élmény, az évek során észrevettem, hogy egyre kevesebb a szín, és hagyom, hogy a kék domináljon benne. Itt egyszerűen egy mennyiségi kontrasztról van szó és azt a szellemiséget, ami számomra fontos a világban, a kék különböző pigmentjeiben találtam meg. Egész életemet egy nagyon felfokozott szellemi minőségben éltem eddig, olyan állapotban, amelyhez a kék szín rendelődött a legtisztábban.
Beenged ebbe az állapotba, megosztja, hogy mi ez a szellemiség?
Egy olyan egység ez, amikor nem részeire darabolódik a világ. Létélmény, ahol univerzumunk minden szegmense összefügg, és az ember belehelyeződik ebbe. Alapvetően szeretem a kéknek a mélységét, számomra van egy szellemi mélysége, az összes többi szín ettől hangosabb.
Például a sötétedési fázist mindig is kéknek érzékeltem, nekem az éjszaka sem fekete, sokkal inkább mélykék. Nagyon szeretek amúgy főleg nyáron külterületeken lenni, ahol az egész égbolt belátható és ilyenkor látja az ember még a csillagok színeit is. Úgy gondolom, ez a tér és a kék dimenzió nagyon izgalmas tud lenni.
Honnan meríti az ötletet az alkotásaihoz?
A tárgyak, mint a csendéletiség témája elsősorban egy felismerésélmény. Ezek a tárgyaim egyszerű mesterséges formák, a valósághoz köthetőek, így adnak egy olyan kaput, amelybe belemélyedhetek, és ezáltal a szemlélésükben feloldódok én magam is. Elkezdtem megérteni, hogy valójában a belső töltést szeretném vizuálisan megjeleníteni, amikor csak bizonyos ősérzetek jelennek meg. Ez kezdett egyre nagyobb kihívás lenni, és ahogy a valóságos tárgyi felületeket figyelem, miközben gyakorlatilag újrateremtődnek a képen belül vizuálisan.Különösen kedvelem a Tao Te King gondolatait, például, hogy az edény azért használható, mert üres és épp ebben a “haszontalanságában” rejlik az értéke. Ezek az egyetemes fogalmak a mindennapjaim részei.
Hogyan áll össze az alkotás folyamata és hogy kezd hozzá egy képhez?
A műfajok összefüggnek. A grafikánál van egy kis csendéleti beállítás, amely alig változik. Azért is örülök nagyon, amikor hozzámkerülnek új tárgyak, mert egy-egy darabbal sokáig tudok foglalkozni, miközben pici helymódosulásokat teszek. Összességében a beállítás már maga egy történés. Majd amikor bizonyos vizuális összefüggések elkezdenek megjelenni és izgalmassá válni, rézkarcokat kezdek készíteni. Amikor készen vannak a grafikák, belőlük használok fel az olajképek megfestéséhez. Így már adott egy leszűrt vizuális élmény és ebből rakom fel azt, ami összeadódik a bennem levővel lenvászonra. Így a kettő együtt látványalapú absztrakció és engem ez érdekel igazán. Sokáig azt tapasztaltam, hogy mindig dönteni kellett a látványfestészet és a nonfiguratív absztrakció között és itt nálam ez a dolog lassan, de összeért. Végre egységes ez a vizuális világnézet: nem az van, hogy látvány nélküli, de nem is a látvány konkrét leképzése.
A színsávok képelemszerű használata szintén nagyon fontos, mindig a tárgyak arányait fűzöm össze, de előzetesen nem mérek vagy rajzolok, hanem egyenesen belekezdek a rézlemez karcolásába. Az olajképnél is “csak” elkezdek bizonyos kékeket kikeverni, amik általában az eltűnés, egyfajta légies feloldódás atmoszféra jelensége felé tendálnak. A lenvásznat többnyire magam alapozom, önmagában már ez egy hosszabb folyamat és része a későbbi kép fejlődésének.
A létnek része a dimenziónélküliség is, amikor például csak egy horizont marad, és ezzel válik időtlenebbé a dolog. Van az az állapot, amikor minden érvényét veszti, ez is a lét része és talán mindezek öntudatlanul megjelennek a képeimen. Az utóbbi időben készült képeim egyike, a Miraculum-csend festése közben sokat gondolkodtam azon, hogy mennyivel többre lehetünk képesek. Számomra ez a képem arról szól, hogy hiszem, hogy van csoda és hiszem azt is, hogy ez átölel. Az én életemben már önmagában az, hogy ezek az alkotások létrejöttek, egy csoda.
Erről a csodáról még mesélne nekem? Hol érzi, hogy igen ez most az a pillanat, amelyben megéli a csodát?
Ezt most inkább egy személyes történeten keresztül tudom elmondani. Ráébredtem arra, hogy a Paradicsomban éltem eddig, miközben azt hittem, hogy ez még nem az. Amint ez picit veszélyeztetve lett, akkor ismertem fel, hogy senki nem fog segíteni abban, aminek nem magyarázhatóak az okai, így jutottam el a felismerésig, hogy csak egy csoda segíthet. Rájöttem, mennyire hiszek a csodában és hiszem, hogy visszakapom a Mennyországom.
Visszatérve az alkotásra, mi az, ami lejátszódik Önben egy festmény megfestése közben?
Nagyon szeretem a képek centralitását. Amikor Olaszországban voltam ösztöndíjjal, teljesen lenyűgözött a középre komponálás, mert ez egyfajta vizuális ősállapot, amelyben például egy Madonna van a gyermekkel, természetes hatású jelenség. Egységes szellemi hitben és hitvilágban éltek, ezek a megnyilvánulásai egy olyan világnak, ahol egységben léteztek. Közben egy belső mikrokozmosza is van a trecento képeknek, amitől megfejthetetlenek. Pontosan ettől működnek igazán, mert amiben benne van a megfejthetetlen, az működik, minden, ami elkezd emberi vagy matematikai lenni, az már nem misztikus. Végülis így vissza is érünk a csodához, hiszen pont az a baj, hogy a csoda nem logikus, tehát ezek az erők nem leírható erők és nem egy várt időpontban történnek. Az ember csak felismeri, hogy megtörtént és maximum hálát adhat, hogy képes volt beengedni a csodát…
A Damjanich János Múzeum Kortárs Szolnok című új képzőművészeti kiadványsorozatának első része Király György elmúlt 15 éves egyéni munkásságát összegzi.
Fotók: Simon Ferenc
