A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) kiállítóhelyén, a modernista Walter Rózsi-villában 2026. március 12-én nyílt a Breuer, Goldfinger és más magyarok – Brutalista építészetünk itthon és odaát című időszaki kiállítás, amely a brutalizmus magyarországi emlékeit mutatja be Breuer Marcell és Goldfinger Ernő munkásságával együtt. A tárlat létrejöttéről a kurátorral, Kovács Dániel muzeológus-művészettörténésszel beszélgettünk.
Kovács Dániel, a kiállítás kurátora. Fotó: Nyirkos Zsófia, 2026
Honnan jött az ötlet, hogy ezt a kissé vitatott, késő modern építészeti irányzatot egy kiállításon mutassátok be?
A brutalizmus az utóbbi másfél-két évtizedben újra népszerűvé vált, elsősorban a vizuális alapú élményt közvetítő közösségi médiafelületeknek köszönhetően. Ennek az irányzatnak az épületei nagyon jól fotózhatóak, egyértelműen mediális fogyasztásra készültek, így ez a népszerűség nem meglepő. A kutatásra vonatkozó felvetés is ebből az irányból érkezett: F. Tóth Gábor fotós kollégám vetette fel, hogy foglalkozzunk a hazai épületanyaggal.
Ebből aztán egy – a magunk lehetőségeihez képest – átfogó kutatási programot sikerült kerekítenünk, amelyben közel kétszáz épülettel foglalkoztunk részletesen, és több mint százhúsznak a fényképes dokumentációja is elkészült. Ezeket az eredményeket a kiállítás mellett a Brutalista építészet Magyarországon című kiadványunk mutatja be, amelyet a megnyitóval párhuzamosan adott ki a MÉM MDK.
A 2026-ban megjelent, Brutalista építészet Magyarországon című kötet. Fotó: F. Tóth Gábor, 2026
A kiállítás létrehozásához természetesen nagy lendületet adott A brutalista című film. Az ennek kapcsán megerősödött közönségérdeklődést is szeretnénk kiszolgálni. A film fiktív magyar emigráns építészét köztudottan Breuer Marcell figurája inspirálta, ami nekünk is nagyon jól jött, hiszen segített abban, hogy a brutalista kutatással együtt tudjuk bemutatni az elmúlt éveink legjelentősebb múzeumi gyűjteménygyarapodását, a Breuer Marcell-gyűjteményünket, amelyből a Walter Rózsi-villa földszintjén kapnak ízelítőt a látogatók.
Cesca csővázas székek a Breuer-gyűjteményből. Fotó: F. Tóth Gábor, 2026
A tárlaton magyar alkotók munkásságán keresztül számos nemzetközi példa reprezentálja a brutalizmust. Milyen hatást gyakorolt a nemzetközi közeg a hazai tervezőkre az érintett politikai korszakban?
Bár a korszak épületeit az ember gyakran asszociálja a politikai berendezkedéssel, a brutalizmus egy ízig-vérig „nyugati” trend. Az ezt megidéző formajegyek használata – a nyers felületek, a szerkezetek megmutatása, a szobrászi, geometrikus tömegformálás – egyfajta lázadásnak számított a szocialista állam építőiparának elvárásaival szemben, amely az egyediség helyett a tipizálásra, az előregyártásra, az olcsóságra helyezte a hangsúlyt. A kutatás során egyértelművé vált, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar építészei magától értetődően követték a nyugati építészet példáit, részben folyóiratokon, részben személyes élményeiken keresztül.
A magyar építészet helyzete annyiban még a régióban is egyedülálló, hogy közvetlen kapcsolat alakult ki a brutalizmus egyik globális központjával, Nagy-Britanniával. Az itt élő és dolgozó magyar származású Goldfinger Ernő kezdeményezésére 1961-ben indult egy munkaprogram, amelynek keretében hat év alatt összesen 19 fiatal magyar építész utazhatott ki egy-másfél évre. Ők olyan irodákban szerezhettek tapasztalatot, mint Goldfinger saját műhelye, vagy épp a Barbicant tervező Chamberlin, Powell and Bon. Hazatértük után ezek a fiatalok – köztük a szakma olyan meghatározó nevei, mint Gulyás Zoltán, Callmeyer Ferenc, Jurcsik Károly vagy Borvendég Béla – tovább használták a Nagy-Britanniában látott formajegyeket, így közvetítve a szigetország építészeti kultúráját.
Kiállítási enteriőr előtérben a Balfron-torony makettjével. Fotó: F. Tóth Gábor, 2026
A nemzetközi közönség számára mennyire ismertek a hazai brutalista épületek? Az emlékanyagból látható, hogy legnevezetesebb képviselői jellemzően nem a fővárosban valósultak meg.
Sajnos ebből a szempontból nem állunk túl jól. A kiállítás kapcsán sikerült 12 magyar épületet felvetetnünk a frankfurti Német Építészeti Múzeum által fenntartott SOS Brutalism nemzetközi adatbázisába, így behoztuk a korábbi csúfos lemaradásunkat. De nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy tervezzük a kiállításhoz kapcsolódó kiadványunk angol változatának megjelentetését, ezzel is felzárkózva hasonló nemzetközi kiadványokhoz.
A nemzetközi ismeretség szempontjából egyébként kevéssé lényeges a földrajzi elhelyezkedés, bár a farkasréti Mindenszentek-templom plébánosától nemrég megtudtam, hogy egyre több az építészeti érték iránt érdeklődő, emiatt érkező külföldi látogató – ők nyilván könnyebben ki tudnak villamosozni Szabó István templomához, mint eljutni Zalotay Elemér szombathelyi szputnyikmegfigyelőjéhez vagy a pécsi felszabadulási emlékműhöz. A kiadványunkkal viszont kétségtelenül volt egy olyan célunk, hogy a kevéssé ismert, feldolgozott vidéki épületanyagot is népszerűsítsük.
A tárlaton a mai fényképanyag mellett számos épületmaketten keresztül szemléltetitek a brutalista épületek sajátosságait. Hogyan indult el a múzeumi gyűjtés a témában? Milyen tárgyakkal, dokumentumokkal, esetleg hagyatékokkal gyarapodott az Építészeti Múzeum gyűjteménye a kutatómunkának köszönhetően?
A múzeumi munka alapvetően topografikus jelleggel indult, ehhez az elérhető archív források, irodalom, képanyag összegyűjtése mellett helyszínbejárások és dokumentációs célú fotózás kapcsolódott. Az így készült több mint hétezer képfájl természetesen a múzeum gyűjteményét gyarapítja; remélem, előbb-utóbb a nagyközönség számára is hozzáférhető, elérhető módon.
A kiállításra készített, összesen húsz új makett mellett fontos pont, hogy számos alkotóval, illetve leszármazottal sikerült felvennünk a kapcsolatot. Többek között Szauer Tibor építésszel, akivel többször is tudtam beszélgetni a kiállításon és a kötetben is szereplő épületei kapcsán. Sajnos ő tavaly nyáron elhunyt, az építészeti hagyatéka viszont ennek a kapcsolatfelvételnek köszönhetően mára ugyancsak a múzeum gyűjteményét gazdagítja.
A kiállítás workshop terme. Fotó: Nyirkos Zsófia, 2026
Nemcsak a kiállításon, hanem a kapcsolódó kiadványban is szerepet kaptak mára lebontott épületek. Miért tartottátok fontosnak, hogy ezekről is megemlékezzetek archív fényképek segítségével?
Kimondott szándékunk volt, hogy reprezentatív kiadványt hozzunk létre az irányzat magyarországi jelenlétéről – ennek pedig azok a házak is részei, amelyek mára átalakultak vagy eltűntek. Ez egyszersmind pillanatkép is arról, mennyire vigyázunk erre a korszakra. A kiadványban szereplő 185 épületnek körülbelül az egyharmada archív képen látható, mivel a mai fénykép már nem adta volna vissza az eredeti építészeti szándékot.
A képanyag emiatt eléggé változatos minőségű, de ezen a ponton a történész felülkerekedett bennem az esztétán. Megjegyzem, nagyon izgalmas folyamat volt ezeknek az archív fotóknak az előkerítése is, sok-sok támogatást kaptunk intézményektől és magánemberektől, és még így is maradt ház jócskán, ami kép hiányában nem tudott bekerülni a válogatásba.
A kiállítás a fogyatékossággal élő látogatók múzeumi élményszerzését is szem előtt tartja az audiovizuális látványelemek és a Braille-írással ellátott tárgyfeliratok alkalmazásával. Készültök olyan kísérőprogrammal, amely hangsúlyt fektet a társadalmi felelősségvállalásra?
Fontos volt, hogy amennyire tudjuk, hozzáférhetővé tegyük a kiállítást mindenki számára. A kiállítás szervezésekor kapcsolatba kerültünk a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével, akik a feliratok elkészítésében is közreműködtek. A látássérültek számára a brutalizmust jellemző szobrászi, geometrikus tömegformálás megismerését a tapintható makettek is elősegítik, az interjúkhoz pedig kétnyelvű, magyar és angol felirat készült a hallássérültek múzeumi élményszerzését támogatva. De ezen a téren biztosan van hova fejlődnünk.
A Narmer Építészeti Stúdió által készített tapintható épületmakettek a központi térben. Fotó: F. Tóth Gábor, 2026
Véleményed szerint hogyan formálja a brutalizmusa kortárs építészetet?
A brutalizmus újra trendivé válása egyértelműen hat a kortárs építészetre is. Terveztünk is ennek egy külön szekciót a kiállításon, de helyszűke miatt nem került be. Elegendő a 4-es metró állomásainak látszóbeton felületeire gondolni, vagy a kiállítás installációját tervező Narmer Építésziroda rudabányai látogatóközpontjának épületére, annak igen látványos színezett nyersbeton anyagválasztásával.
A mai építészeknek szerencsére már sokkal szélesebb anyagválaszték és minőségibb kivitelezési technológia áll a rendelkezésére. De ez a kapcsolat is azt mutatja, hogy a brutalizmus nem halott és nem a múlté – nagyon is él és hat, érdemes mélyebben megismerkedni az eredményeivel.
A kiállítás megtekinthető 2026. december 20-ig a Walter Rózsi-villában.
Cím: 1071 Budapest, Bajza utca 10.
Nyitvatartás: szerda–vasárnap 10:00-18:00
Borítókép: Magyar brutalista épületek tablói. Fotó: F. Tóth Gábor, 2026
