Előző írásomban végigvettük, hogy mi jellemzi leginkább a jó élő történelem programokat, valamint hogy miként érdemes nekilátni a téma, a karakter és felszerelés kiválasztásának. Amikor ezeken túl vagyunk, elvileg minden a kezünkben van egy jó program szerkesztéséhez.
A műsor tervezése
Találjuk ki, milyen helyzet is lehet az, ahol a karakter valamit meg szeretne osztani a látogatókkal! Ez lesz a programunk alapszituációja. Ebből a szituációból érdemes kibontani a tervezett témákat. Szükség lehet egy-két játékra, amely passzol a figurához és egyben demonstrálja a témát is. Pl. „Emeljék csak meg ezt a zsákot! Tízéves koromban már ilyeneket kellett pakolnom.” Gondoljunk ki néhány rövid történetet a gyerekeknek és néhány másikat a felnőttek számára. Ha több előadó áll rendelkezésre, az könnyít a dolgunkon. Ilyenkor érdemes a témát több szubjektív szemszögből megmutatni. Jól működnek a klasszikus ellentétpárok: tapasztalt/újonc, fiatal/öreg, lázadó/konzervatív, szegény/gazdag, művelt/műveletlen, katona/civil stb.
Gyakorlás
Ha nagyon izgulósak vagyunk, előre megírhatunk magunknak szövegblokkokat. Azonban sose próbáljuk memoriterként felfogni a szerepet, különben a program vagy teljesen passzív előadás lesz, vagy az első látogatói kérdés borítja a koncepciót. Érdemes néhány fix mondatot begyakorolni, hogy nagyobb magabiztosságot adjanak, pl. a kezdeti jégtörést, a bevonások felvezetését vagy a legfontosabb tanulságokét. Ne szégyenkezzünk, nyugodtan hangosan járkálva mondjuk fel ezeket magunknak. Legfeljebb furán néznek majd a kollégák. Ha kezd összeállni a dolog, kérjünk meg valakit, hogy legyen a tesztközönségünk. Ezt videóra is érdemes venni, mert így látjuk magunkat kívülről is. Ha nagyon elszántak vagyunk, nagyobb tesztközönséget is szervezhetünk a kollégákból vagy ismerősökből. A próbák végső állomásaként teljes eszközparkkal és viselettel is próbáljuk ki magunkat, mert nagyon kínos meglepetések érhetnek, ha közönség előtt derül ki, hogy egy mozdulatot vagy tevékenységet a rajtunk lévő öltözet miatt nem tudunk bemutatni.
A legfontosabb pedig: sose féljünk változtatni, legyünk rugalmasak. Az első öt-tíz alkalom után derül ki igazán, hogy mi működik és mi nem. A számomra legkedvesebb programokat legalább négy-öt alkalommal dolgoztam már át, és még mostanában is kerülnek beléjük új elemek. Néha ugyanis egy jól improvizált mondat vagy mozdulat nagyobbat üthet, mint valami, amit heteken keresztül terveztünk.
A műsorok fajtái
Gyakorlatilag csak a képzelet szab határt nekik, de álljon itt néhány klasszikus kategória, hogy könnyebb legyen eligazodni a végtelen kreativitás tengerén. A műfajok meghatározását Huth Anna Múzeumi Iránytű 5. kötetében megjelent írása alapján részletezem, saját szavaimmal megfogalmazva.
Első személyű előadásmód (1st person)
Itt egy múltbéli személy szerepét öltjük magunkra. Nem lépünk ki a szerepünkből. Nem említünk az adott korszakon és a karakter tapasztalatain kívüli eseményeket, tényeket sem. Azzal, hogy a látogató miként került oda a történelmi kontextusunkba, elegánsan nem foglalkozunk, inkább csak bemutatjuk a karakter világát.
Második személyű előadásmód (2nd person)
Itt szerepet, funkciót adunk a látogatónak a történelmi valóságban. Pl. konyhafőnököt játszunk, és ők lesznek az új személyzet. A szerepet mindig mi ajánljuk meg. Az egyenrangú vagy alacsonyabb rangú szerep megajánlása a látogató felé (pl. új szolgálók betanítása a kastélyban, új vitézek kiképzése a várban stb.) nagy mozgásteret biztosít nekünk. Itt sincs fix szövegkönyv, a látogató reakciói sokban befolyásolják az események alakulását.
Harmadik személyű előadásmód (3rd person)
Itt az adott, múltbéli korszak ízlésének megfelelően öltözködünk és viselkedünk, de nem bújunk szerepbe. Önmagunk vagyunk, így olyan eseményeket, összefüggéseket is felhozhatunk, amelyekről a karakternek fogalma sem lehet. Kifejezetten könnyen kezelhető műfaj, ha technikai (főzés, vívás, viselet, mesterség stb.) bemutatókat szeretnénk tartani.
Múzeumszínház
Hasonlít az első személyű előadásmódhoz, de meghatározott, írott szöveget használ. A látogatót nem vonja be, a színészeknek pedig kevesebb háttér ismerete is elegendő. Célja események hitelesen és élvezetesen dramatizált bemutatása. Nem azonos a múzeumban előadott, kiállítástól független bármilyen művészi produkcióval.
Negyedik fal
Itt a történelmi korok hétköznapjait jelenetekkel, korhű tevékenységekkel idézzük fel a közönség tudomásulvétele nélkül, mintha egy láthatatlan vitrin vagy fal lenne az előadók előtt. A „negyedik fal” célja a lehető legtermészetesebb stílusú előadásmód létrehozása, de kevéssé változatos műfaj.
Gyakori hibák: mit NE csináljunk?
Látogató hiányos tájékoztatása
Az élő történelem egyetlen válfaja sem túl elterjedt Magyarországon, így a közönség sincs felkészülve rá. Nem tudják, mit csinálhatnak, mit nem csinálhatnak. Gondoljunk bele, milyen pocsék élmény lenne úgy leülni kártyázni valakivel, hogy csak ő ismeri a szabályokat! Itt is ez a helyzet. Mindegy, hogy egy egyetlen szereplő által vezetett első személyű előadásra vagy egy egész múzeumot átívelő, élő szereplős kalandjátékra invitáljuk a látogatót, legkésőbb a program első perceiben pontosan tájékoztatnunk kell, hogy mire számíthat, mi történhet vele, mit van és mit nincs joga tenni! Enélkül a bátortalan látogató feszengeni fog és lemarad rengeteg mindenről, a merészebb pedig egy csomó galibát okoz az animátoroknak.
Hiteltelen felszerelések
Aki ismeri a történelmi hagyományőrzés világát, az tudja, hogy ez a téma Pandora szelencéje. Évekig lehet vitatkozni róla, hogy ki mit tekint hitelesnek. Az én álláspontom, hogy maradjunk a realitások talaján. Ha megtehetjük, akkor a saját gyűjteményünk anyagaiból készíttessünk hiteles másolatokat. Ha erre nincs lehetőségünk, kezdjük el, amivel tudjuk, és fejlesszünk folyamatosan. A probléma az, ha nem fejlesztünk, nem pedig az, ha elsőre nem tudunk tökéleteset alkotni. Természetesen ez nem vonatkozik az olyan dolgokra, melyek kis odafigyeléssel is megoldhatók. Ilyenek pl. a modern szemüveg, smink, ékszer, óra, szleng használata stb.
Túl- vagy aluljátszás
Ez a két veszélyforrás akkor fordul elő leggyakrabban, ha az animátorban nincsenek ideális arányban a szórakoztatói és oktatói kompetenciák. Ha túl sok előadói vágy van benne, akár egy szenvedélyes Shakespeare-monológot is lezavarhat a látogató orra előtt, akinek ez azonban már túl sok, és somfordálna odébb, ha hagynák. A másik véglet, amikor valaki szavaiban megpróbál egy állapotot kifejezni, de érzéseiben, mimikájában ezt képtelen megmutatni. Jobb esetben ez csak unalmassá teszi az előadását, rosszabb esetben kínossá. A legegyszerűbb védekezés a gondos válogatás – vagy az őszinteség önmagunkhoz, ha mi magunk bújnánk karakterbe.
A látogató, mint kellék
Ez az egyik legrombolóbb hiba. Az interaktivitás ugyanis nem azt jelenti, hogy utasítjuk az egyik látogatót, hogy a többiek szeme láttára csináljon meg valamit, hanem azt, hogy megajánlunk egy helyzetet, melyben vagy aktívan részt kíván venni, vagy nem. A látogató nem eszköze a demonstrációnak, hanem célközönsége. Soha ne teremtsünk olyan helyzetet, amire a többi látogató azt érezheti: „Istenem, de jó, hogy nem engem szúrt ki!”! Emellett a demonstrációk mindig adjanak többletértelmet a programnak, ne csak azért legyenek benne, hogy elmondhassuk, hogy csináltunk valamit a látogatóval.
Információdarálás:
Az élő történelem nem „jelmezes tárlatvezetés”. Sajnos előfordul, hogy ezt egy animátor nem érzi vagy nem érti. Még rosszabb esetben a program tervezője sem érzi. Sajnos a látogató nagyon is érezni fogja, hogy valami nem passzol a programban. Ha csak alibiből veszünk fel történelmi ruhát, ha nem érzelmekkel, szubjektivitással vagy éppen folyamatok demonstrációjával építjük a látogatói élményt, azonnal ki fog lógni a lóláb. Akkor inkább ne vágjunk bele a műfajba, mert számtalan izgalmas eszköz áll még a rendelkezésünkre. Az élő történelem egy érzelmi utazás, egy felfedezés. Ez adja az erejét, nem szabad ezt elvenni tőle.
A műsorszerkesztést természetesen hosszan lehetne még elemezni, boncolni. A fent leírtak mind-mind szubjektív, a saját élményeimből és tapasztalataimból táplálkozó állítások. Ezzel az írásommal nem is egy szakkönyvet szerettem volna helyettesíteni, hanem kezdő lökést/segítséget nyújtani azoknak, akik érdeklődnek a műfaj iránt, de valami még visszatartja őket a próbálkozástól. Tudom, hogy nehéznek tűnik ez a műfaj, de megéri felfedezni a benne rejlő lehetőségeket.
