Ezt az írást kis útmutatónak szánom azok számára, akik élő történelem programok tervezésébe szeretnének belekezdeni. Kifejezetten alapozó írás, így néhány helyen megemlítek majd egyértelműnek tűnő dolgokat is.
A fenti idézet egyébként rólam szól, és egy kedves, tizenöt éves lány száját hagyta el még 2013 őszén, amikor az MKVM élő történelem programjaival először kísérleteztem. Akkoriban jószerével alig volt valami fogalmam arról, hogy is kéne kinéznie egy ilyen programnak. Mint látszik, szerencsétlen lánynak meg arról sem szólt senki előre, hogy a bácsi tudja, hogy nem 1932-t írunk, csak úgy tesz, mintha nem tudná. Pedig ha megszerveztem volna egy rövid bevezetőt vagy gondoskodtam volna bármi más módon egy értelmes előkészítésről, biztos sikeresebb lettem volna már elsőre is.
Mitől jó egy élő történelem műsor?
Szokták mondani, hogy a jó élő történelem hiteles és provokál. Mit is jelent ez?
Hitelesség:
Az emberi hitelességről egyszer már írtam az előadókról szóló cikkemben, így most csak annyit mondanék, hogy annyira kockázatos témákba szabad csak belemennünk, amit biztonsággal meg is tudunk jeleníteni. Például hagyjuk egy baka harctéri traumáinak megjelenítését, ha úgy érezzük, nem tudnánk eljátszani. Meséljük el inkább úgy, mintha hallottuk volna egy barátunktól, akiért nagyon aggódunk.
A tartalomban rejlő hitelesség legalább olyan fontos, mint a jó előadási forma. A hitelesség ez esetben nem azt jelenti, hogy hiteles információkat adunk át. Az a magától értetődő minimum. A hitelesség a figura esendőségében rejlik. Merjünk szubjektívek, korlátoltak lenni! A tárlatvezetések objektíven, sokszor madártávlatból szemlélik a bemutatott témát. Itt azonban nem adatokat akarunk sorolni, hanem élethelyzeteket, dilemmákat vagy működési metódusokat életre kelteni. Romok között vagy egy kiállításban sétálva ne azt magyarázzuk, amit a tárgyról vagy műemlékről tudunk! Inkább azt, ami a figuránknak eszébe juthat róla. Egy emlék, egy érzés, egy szubjektív vélemény. Ez teszi majd a programot hiteles élő történelemmé, nem pedig fura ruhás tárlatvezetéssé.
Provokáció:
A provokáció nagyon fontos. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy egy vitéz szablyával vagdos a látogató felé, hogy felkészítse a török elleni harcra. Inkább úgy, hogy a vitéz elmondja, milyen esélyei vannak az életben maradásra neki és a társainak, ha itt maradnak a várban, és tanácsot kér, hogy mit tegyenek ebben a veszélyben.
Mindegy, hogy felnőttről vagy gyerekről beszélünk, a jó élő történelem program nem pusztán közlés. Választások elé állít, fizikai kihívást ad, véleményt formáltat a látogatóval. Pontosan úgy, mint bármely múzeumpedagógiai foglalkozás. Természetesen itt is komoly felelőssége van az animátornak, hogy melyik látogatót pontosan mivel ösztönzi. Az óvatlanság, erőszakosság tönkreteheti az egész élményt, míg a jól megválasztott bevonás akár hatványaira is emelheti. Éppen ezért van szükség jól szerkesztett programokra és felkészült animátorokra. Ennek képzési háttere egyelőre még hiányzik Magyarországról, de remélhetőleg már nem kell sokat várni rá.
Adunk új anyagot a faragáshoz? A látogatóé a döntés.
Hogy fogjunk hozzá?
Tartalom:
Először is nézzük meg, melyek azok a témák, amelyekben igazán magabiztosak vagyunk. Milyen történetek, tevékenységek (vívás, varrás, tánc, faragás stb.) okoznak örömöt nekünk? Enélkül az érzelmi hajtóerő nélkül ugyanis csak akkor jön létre a program, ha felsőbb utasításra, jó sok pénzből egy profi, összehangolt csapat építi fel. A következő lépés, hogy kiválasszuk a lehetséges témák közül a legizgalmasabbat. Itt mindenképpen kérjük mások objektív tanácsát (akár a látogatóktól internetes szavazással is). Ha nem tudunk piackutatást szervezni, akkor is kérjük ki külső szemlélő (lehetőleg ne múzeumi kolléga) véleményét, mert a saját érdeklődésünk könnyen becsaphat minket.
Karakterválasztás:
Ha kicsiben gondolkodunk először, akkor a legkönnyebb a rendelkezésre álló animátorok életkorához/neméhez igazítani a karaktereket. Ha vannak forrásaink, akkor a figurák változatosságának legfeljebb a gyűjtemény szab határt. Karaktert úgy érdemes választani, hogy a megjelenített egyénnek sok érdekes és főleg személyes tapasztalata legyen a választott témáról. Ha egy kastély életének bemutatására csak egy figuránk áll rendelkezésre, ne a kastély urát jelenítsük meg, hisz ő csak a jéghegy csúcsát láthatja. Ugyanakkor a szobalánnyal sem járnánk jobban, hiszen ő keveset érthet a magasabb röptű dolgokból. A komornyik ellenben szolga az urak közt és úr a szolgák közt. Mindkét világot jól ismeri, első kézből való ismeretei lehetnek róla, így ő lesz az ideális választás. Mivel minden figura korlátozott akár eszközeiben, akár személyes tapasztalataiban, így el kell fogadnunk, hogy bizonyos témák érintéséről csak akkor nem kell lemondanunk, ha több figuránk van. Ha egy kiállításban van egy nagypolgári lakásunk, és csak férfi előadó áll rendelkezésre, akkor beszélhet a dolgozó szobáról, a vadász trófeákról, néha még az ebédekről is, de a konyhai életről vagy a kamráról nem tudhat sokat, még akkor sem, ha kérdezik. Semmiképp se kövessük el a hibát, hogy mindent egyszerre szeretnénk megmutatni! Arra ott vannak a hagyományos tárlatvezetések.
Felszerelés:
A felszerelés tervezésekor rögtön fel kell mérnünk, milyen ruhák és demonstrációs tárgyak állnak rendelkezésünkre, és mi az, amit mindenképpen be kell szereznünk még a műsorhoz. Ha semmink nincs, érdemes legalább fél évet tervezni a beszerzésükre (a készítők és az adminisztráció természete miatt). Nem kell elsőre a legdrágább felszerelésben gondolkodni. Annak ellenére, hogy nagyon fontosnak tartom a hiteles viseleteket és eszközmásolatokat, önmagukban ezek hiánya ne tartson vissza senkit a megvalósítástól! A baj soha nem az, ha elsőre nem kiemelkedő a rendelkezésre álló felszerelés, hanem ha az idő előrehaladtával semmit sem teszünk a fejlesztéséért. Az eszközök tekintetében sem csak a legdrágább műtárgymásolatokra kell gondolni. Néha egy papírcetli vagy egy faragott fadarabka is kreatív, nézőket bevonó eszköz lehet (nekem az újranyomtatott százéves étlapok a kedvenceim a pincér szerepéhez).
A felszerelés jellegénél a legfontosabb, hogy mindig tükröznie kell a választott figura társadalmi, vagyoni vagy akár politikai helyzetét. Muzeológusok vagy más gyűjteményekben dolgozó kollégák segíthetnek a megfelelő darabok kiválasztásában. Ha jó készítőt keresünk, abban érdemes hagyományőrzők segítségét is kérni, mert jól ismerik a beszerzési lehetőségeket.
A végeredménynél meghatározó lesz az anyag, a díszítettség és a kivitelezés minősége is. Ne kapkodjunk, inkább egyszer válasszunk jó kivitelezőt, mint kétszer rosszat. A legalaposabb animátorok a frizurájukra és az arcszőrzetükre is ügyelnek. Tervezésnél számolni kell a szerep kontextusával is. Egy estélyre felöltözött arisztokrata frakkja nem lehet lerongyolódott, ahogy egy csatatérről érkező katona sem lehet skatulyából kihúzottan tiszta.
Egy korai, fájdalmasan műszálas felszerelésem, és a fejlesztés utáni korhű.
A figura felépítése:
Kezdjük kitalálni a karakterünket! A kutatás alatt már gyűjtsünk információkat a személyiségéhez. Sajnos a szakirodalom sokszor pont az érzékletes részletek felépítéséhez ad kevés támpontot. A következő néhány kérdésre mindenképpen érdemes választ keresni. Milyen idős lehet a figura? Milyen társadalmi helyzetből jött? Mit jelent ez számára a hétköznapi rutinjában? Milyen kellemes vagy kellemetlen hatások érhették őt eddigi életében? Milyen nagy, mindenki számára fontos eseményeknek volt tanúja? Mit gondolt róluk, milyen szemszögből látta őket és milyen nyomot hagytak benne? Mit szeret, mitől fél? Mire vágyik a legjobban? Milyen tervei vannak, amiért dolgozik?
A történetei és tapasztalatai kötődjenek valamilyen módon a kiállításban bemutatott tárgyakhoz. Legyenek személyes élményei, érzései, melyek a bemutatott környezethez kötik. Persze ne csak a tárgyakon keresztül éljen. Legyen egy hihető, önállóan létező ember, akinek mondanivalója van az őt körülvevő helyről.
Miután az alapokat leraktuk, következhet maga a látogatói élmény, a program kialakítása. A tervezés teljes folyamatáról, a műsorok típusairól és a leggyakoribb hibákról szól majd írásom második része.
