A címadó mondatot egy hagyományőrző ismerősöm történetéből hallottam. Elmesélése szerint sok évvel ezelőtt az egyik Savaria Karneválon hangzott el, amikor a vásározó tömegben két fiatal srác rábökött egy templomos lovagra és az őt követő szolgára. A mondat azért ragadt meg bennem is, mert ismerősöm elmondása szerint a lovag csak sétált a szolgájával és nézelődött a sok-sok beöltözött ember között. Miért tűnt mégis ő másnak, mint a többiek? Mitől érezte még a korszakhoz biztosan nem konyító két fiatal is „igazibbnak” őt, mint a körülötte sétálókat?
A válasz: mert a történelmi ruha csak egy építőkocka a sok közül. Ismerősöm elmondása szerint a férfi úgy tartotta magát, úgy járt, olyan távolságot tartott szolgájától és olyan gesztusai voltak, melyekből bárki érezhette, hogy nem egy hétvégére fura ruhába öltözött hidegburkoló az illető. Akkor és ott egy lovag sétált. Akár történelmi fesztiválról, akár tárlatvezetésről beszélünk, erről az alaposságról, erről a figyelmes attitűdről ismerszik meg a profi élő történelmes.
Most biztosan többekben felvetődik a gondolat: „Ez mind szép és jó, de honnan akasszak én le ilyen embereket?” A kérdés jogos. Előre szólok: 100%-os recept nincs rá. Se itthon, se külföldön. Elméletileg egy jó program beindításához rengeteg hozzáértő ember munkája szükséges: egy vezető, aki hisz a dologban és biztosítja a forrásokat. Egy történész, aki a háttérkutatásokat végzi a szereplőkhöz és a felszerelésekhez. Művészeti vezető/író, aki a kreatív elemekért felel. Profi kézművesek, akik képesek használható és korhű másolatokat készíteni. Alkalmas előadók, akik életre keltik a kitalált tartalmat. Végül egy projektmenedzser, aki mindenkivel szót ért és az egészet összefogja. Mondom: elméletileg. Gyakorlatilag pedig egyetlen lelkes és elhivatott ember elég, hogy megmozduljon valami. Mindkettőre van hazai példa.
Megj.: A figurákat életre keltő szakembereket az interpretátor vagy animátor névvel szokták illetni, én inkább az előadó nevet használom. Nemcsak azért, mert kellemesebb csengése van, de könnyebben is kötünk valami értékes dolgot ehhez az elnevezéshez.
Álom felállás
Nézzük meg először az optimális rendszert, ahol minden feladatra rendelkezésre áll az alkalmas ember. A Skanzen élő történelem programja 2017. május 1-jén indult be a mezővárosi tájegységben. Októberig futott minden hétvégén egész napos játékidővel, hat, folyamatosan szerepben lévő karakterrel. Nem kevés irigységgel mondhatom, hogy igen jót alkottak.
A programhoz a Skanzen muzeológusai végezték a karakter és öltözetkutatásokat, sőt, még a kiállítótér egy részét is átalakították. A laza szállal egymáshoz csatlakozó történeteket egy profi dramaturg, Végh Ildikó (a Katona József Színházból) dolgozta ki és az előadókat is ő készítette fel. Profi kivitelezők készítettek viseletmásolatokat. Az élő történelem szakmai felelőse Faár Tamara és Szigethy Zsófia volt, a kapcsolódó muzeológiai kutatásokat Balázs-Legeza Borbála végezte. A projektben külső koordinátorként közreműködött Csete Borbála, színházi szakember is. Az élő történelem működtetését és további fejlesztését a múzeum Közönségszolgálati osztálya végzi.
A szereplők egy része színész, másik része a Skanzen korábbi külsős munkatársa volt. Én a premier programot láttam. A szereplők hihetően játszottak, nem idegenítették el a látogatót a túl heves érzelmek. Kellő rugalmasság/interaktivitás volt a jelenlétükben, de a saját előadásuk egységére is figyeltek. Pl. a direkt túlbuzgó próbálkozásaimat a cipészmester elegánsan vágta vissza egy idő után. Nem hagyta, hogy bevigyem az erdőbe és másfelé tereljem az egész jelenlétét. Egy másik, múzeumban dolgozó ismerősöm a tudásukat tesztelte az októberi finisben. Elmondása szerint látszott, hogy elég széleskörű, de ha az ember megkapargatja, azért kijön, hol vannak a lukak benne (pl. a korszak néhány híresebb épülete vagy bizonyos árak/értékkategóriák ismerete). Ez nem meglepő, hiszen hatalmas anyagot kell betanulni egyetlen szerep kedvéért. Véleménye szerint ennek ellenére ügyesen vágták ki magukat mindegyik kérdéses helyzetben.
Úgy gondolom, a sikerhez itt nem volt elegendő a jó szakemberek jelenléte. Kellett az a felsővezetői döntés, ami pénzt és munkaerőt állított a projekt szolgálatába. Egy alulról szervező múzeumpedagógusnak ugyanis embertelen munka és mellé ugyanilyen szerencse kell, hogy ezt összehozza. Azonban ajánlom a példát a hasonló méretű intézmények vezetőinek figyelmébe. Igen jó út kezdete.
Egy fecske is csinálhat nyarat:
Tudtommal 2008-ban Birkás Éva a Szépművészeti Múzeumban kezdett először ilyen programokba kis hazánkban. Jómagam is először az ő nyomdokain indultam el. Múzeumpedagógiai programokról van szó, ahol a gyerekek az antik világ valamely jellemző szereplőjével találkoznak, aki interaktív módon, a kiállított műtárgyakon keresztül ismerteti meg közönségét az ókori görög-római kultúra egy-egy területével. A találkozást követően a résztvevők a megszerzett ismereteket feladatlapok segítségével rögzítik, valamint kézműves foglalkozáson vesznek részt.
Az előadók színész-drámatanárok, tehát végeztek egyrészt színi tanodát, másrészt drámapedagógiai tanfolyamot. A szükséges hátteret megtanulják, és ehhez teszik hozzá a színészi képességüket. Ezt sok-sok próba követi (akár közönséggel is). A gyakorlásokról videó felvétel is készül, melyet többször elemeznek, s csak ezután lépnek élesben a csoportok elé. A felszerelés viszonylag egyszerű, hiszen zsákszabású vászonruhákról beszélünk. A lábbeliket Berhidai Magdolna készítette.
Éva elmondása szerint a produkciók mögött sok munkaóra van, melyek főként a szereplők kiválasztásával és felkészítésével teltek. A színész-drámatanárok ugyanis nem az első választásai voltak. Az először választott színész diákok sajnos nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert nem tanulták meg rendesen a nekik kiadott háttéranyagot. Véleményem szerint a Szépművészeti programja tökéletes példa arra, hogy a szerencsésen kiválasztott előadók egy termes múzeum természetellenes környezetében is tudnak illúziót kelteni. Minden csak válogatás kérdése.
A program lelke: az előadó
Ahogy láttuk, a két példában a közös pont, hogy alkalmas előadókkal találkozik a közönség. Akár korhű környezetben egy egész várost, akár vitrinek közt egyetlen figurát mutatunk be, az előadón múlik a siker vagy a bukás.
A legegyszerűbb, ha mi magunk bújunk szerepbe. Ezt tette (a teljesség igénye nélkül) Pálóczy Enikő, Zay Orsoya a Magyar Nemzeti Múzeum berkein belül, Hlavács Bettina és Domán Zsófia a diósgyőri várban vagy én a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Csakhogy ez a kényelmes megoldás nem mindig elegendő. Időnként kevesen vagyunk önmagunknak. Hogy kit toborozzunk előadónak, arra nincs biztos recept. Viszont lehetőségek vannak:
Más munkatársak: Logikus választás, de érdemes óvatosnak is lennünk. Hatékonyságuk attól függ, hogy van-e valamilyen előadói affinitásuk. Nem mindenki képes elvonatkoztatni a hagyományos értelmező, bemutató stílustól, ami végzetes az élményszerűségre nézve. Előnyük viszont, hogy sok esetben igen komoly háttértudással, ennél fogva jó ötletekkel is rendelkezhetnek, ami mindenképp a program javára válhat.
Színész: Szintén kézen fekvő, hisz szakmája, hogy más embert alakítson. A gond az, hogy az ismeretátadás és az interaktivitás nem mindegyiküket motiválja, és sokszor nem hajlandóak megtanulni a háttéranyagot, ami pedig alapvető az élő történelemben.
Újrajátszók: Nagy előnyük, hogy rendelkeznek felszereléssel és részben az interaktivitáshoz, sőt a szerepléshez is konyítanak valamit. Hátrányuk, hogy a felszerelésük és előadói tudásuk elég vegyes minőségű lehet, illetve sok korszakhoz nincs itthon jó újrajátszó csapat (pl. századforduló, XVIII. század stb.). Mivel hobbiként űzik a dolgot, az elérhetőségük is kérdéses lehet. Ennek ellenére, ha mázlink van, találunk köztük gyöngyszemeket.
Drámapedagógus: Talán rájuk mondanám, hogy az ideálishoz a legközelebb állnak. Csak annyira színészek, amennyire tanítani kell, csak annyira tanárok, amennyire a szerep engedi. Hátrányuk, hogy nem feltétlen van komoly történeti háttértudásuk és a történelmi felszereléseket is gyakorlatlanul kezelhetik az első időkben.
Hivatásos élő történelem előadók: Őket egyelőre zárójelbe tehetjük, mivel még nincsenek hazánkban. Elméletileg olyan számlaképes előadók, akik saját korhű eszközparkkal, korszak- és műfajismerettel rendelkeznek. Akiknek rendelést lehet leadni típus programokra, de stratégiai megállapodásokhoz is egyenrangú partnerek lehetnek. Amíg nincs itthon olyan igény az intézmények részéről, mely elegendő piacot nyújtana ilyen vállalkozóknak vagy cégeknek, nem is várható a felbukkanásuk.
Bárki, aki jónak tűnik: Bármilyen bután is hangzik, meghirdethetjük, hogy keressük azokat, akik alkalmasnak érzik magukat a feladatra. Angliában a legprofibb cég ilyen toborzásokkal kezdte működése hajnalán és bevált nekik. A lényeg a gondos szűrésen van, és hogy tudjuk, milyen tulajdonságokat is keresünk pontosan a jelentkezőkben.
A legfontosabb tulajdonságok:
Bárhonnan is érkezzen az előadó, fő tulajdonságaiban ugyanolyannak kell lennie.
Empatikus: Egy feltűnő, furcsán öltözött, furcsán beszélő szereplő, aki ráadásul nem is a színpad biztos távolában van, hanem az ember orra előtt ugrál. Így látja először a látogató a karaktereket. Önkéntelenül is menekülést válthat ki furcsa megjelenése. A jó előadó megérzi, hogy ki mennyire nyitott és nem erőltet semmit. Az életkoroknak megfelelően kommunikál, és minden reakcióhoz tud csatlakozni valahogy.
Hiteles előadó: A karakter viselkedésének hihetőnek kell lennie. A beszéd, a hang, a mozgás mind-mind kommunikációs eszköz. A jó előadó tudja tartalommal használni ezeket. Emellett képes megmozgatni a látogatót akár szellemi, akár fizikai szinten úgy, hogy demonstrálja, megértesse az adott témát.
Állóképesség/türelem: Ahogy a közművelődés minden területén, itt is szükség van rá, hogy a nehéz látogatók/csoportok ellenére is ugyanolyan minőséget szolgáltassunk mindenkinek. Ezenfelül itt történelmi karakterben kell tenni mindezt (pl. kitalálni, hogy figyelmeztessük szerepből a látogatót, hogy ne nyúljon egy műtárgyhoz). Sokszor egy egész napon keresztül kell ugyanabban a figurában hitelesen létezni és nem megtörni a szerepet anakronisztikus kiszólásokkal vagy cselekvésekkel. Nem könnyű dolog.
Felkészült legyen a háttérből: Ez az egyik legnehezebb dolog. Úgy összeállítani egy figurát, hogy az életútján felszedett tudásában, viszonyrendszereiben és motivációiban is hiteles legyen, majd mindezt megtanulni úgy, hogy nem vagyunk évek óta a téma szakértői, embert próbáló feladat. Ráadásul az élő történelem az összes szakterület metszéspontjában helyezkedik el. A gazdaság-, társadalom-, divat-, étkezés-, politikatörténetből mind merít. Egy felkészült előadónak mindig tudnia kell a pillanathoz legjobban megfelelő témát előrántani saját tudásából, épp ezért komoly háttértudásra van szüksége.
Képesség és igény a fejlődésre: Egy figura a látogatói reakciókkal, a rögtönzésekkel jött elemekkel, játékokkal és fordulatokkal folyamatosan fejlődik. Az ideális előadó magától is utána olvas a bemutatott korszaknak és figurának, új ötleteket és inspirációt merít. Nemcsak a közönség, de a maga szórakoztatására is.
Ha tetszik, de félünk belekezdeni:
Tisztában vagyok vele, hogy ez elsőre soknak tűnhet. Ha szeretnénk kísérletezni, a legegyszerűbb, ha először egy olyan felszereléssel kezdünk, mely még nem igényel hatalmas költségeket. Majd idővel fejlesztünk rajta.
Az első öt-tíz alkalom után kiderül, mi működik és mi nem. Ha úgy érezzük, hogy nekünk való a dolog, el lehet kezdeni bonyolítani a felszerelést, több történetet kitalálni, bővíteni önálló teljes programmá, másokat is belebolondítani ebbe a mókába. Hiszen csak akkor leszünk sikeresek, ha közben jól érezzük magunkat.
Tudom, előfordul olyan is, hogy valaki nem tud külső munkatársat megfizetni, de ő maga fél szerepbe bújni. Ekkor sem kell lemondani a programról, ha tényleg szeretnénk. Karakteren kívülről, modern időben is mesélhetünk a látogatóknak, ha olyan dolgokra fókuszálunk, melyre egy hagyományos tárlatvezetésen nem feltétlenül. Például a magunkra húzott ruha tulajdonosának viszonyára az egyes tárgyakhoz. Mit utálhatott közülük és melyiket szerette? Melyik emlékeztethette a gyerekkorára és mi jelenthette a „ronda, modern időket”? Megkérdezhetjük, hogy mit tettek volna a helyében egy-egy bajos helyzetben? Vagy felajánlhatjuk, hogy próbálják ki munkája egyes elemeit. A kulcs a szubjektív, emberi nézőpont átadása, hogy a látogató azonosulni tudjon a személlyel, akiről mesélünk. Hogy ezt szerepben vagy azon kívülről tesszük, az csak ízlés dolga.
Természetesen ez a pár jó tanács önmagában messze nem fedi le a műfaj széles formai skáláját. Ezért a következő cikk az alapvető műsortervezési kategóriákról szól majd.
FELHÍVÁS!
Szeretném tudni, érdekelne-e valakit egy élő történelem képzés itthon. AZ ALÁBBI KÉRDŐÍV kitöltése másfél perc összesen és nagy segítség lenne. Köszönöm!
