Előre is elnézést kérek, mert műsorváltozást hajtok végre. Azt ígértem, a következő cikket a műsortípusokról írom. Sok gondolkodás és kollégákkal való beszélgetés után azonban úgy érzem, sokkal fontosabb, hogy a téma szervezeti és anyagi mikéntjét boncolgassam, hiszen ez az egyik legnagyobb kérdőjel jelenleg.
Miért is akkora nehézség a különböző források összehangolása? Mert egyszerre kell a megfelelő előadói képességeknek (animátor), a megfelelő háttérkutatásnak (teljes karakterterv), a megfelelő programtípusnak és a megfelelő felszerelésnek (ruhák és eszközök) a megfelelő helyen lennie. Ezek az egyedi fizikai és emberi erőforrások eddig nem képezték részét az intézmények költségtervezésének.
A probléma anyagi részének szemléltetésére hadd említsek egy példát: egy női ridikül méretű XIX. századi táskát igyekeztem beszerezni pár hónapja. A zárszerkezete egyszerű, mégis egyedi kivitelezést igényel. Talán emiatt kaptam az apró táskára 150.000 Ft-os ajánlatot. Ez a táska, bár a karakter hitelességéhez hozzá tartozik, a közönség szemében csak egy semmi kis kiegészítő. És mint oly sokszor, ismét dilemmába estem, vajon megéri ezt az erőfeszítést a hitelesség? Aki élő történelemmel foglalkozik, gyakran teheti fel ezt a kérdést. Számos felszerelés és megjelenítendő figura egyedi tervezést és anyagi ráfordítást igényel. Nézzük végig, mivel is kell számolnia egy lelkes szakembernek, ha ebbe a műfajba vágja a fejszéjét?
Ugyan, kinek ne érné meg 150.000-ért egy ilyet lemásolni?
A külföldi példa
Külhonban már régen szembesültek az emberi és eszközbeli források összehangolásának kérdésével. Jellemzően a jól működő helyek többsége rendelkezik valamilyen autentikus környezettel (várak, skanzenek, emlékházak, hajók). Kevesebb köztük a hagyományos, termes múzeum. Az egyik jó példa a Colonial Williamsburg, amely egy hatalmas élő történelem skanzen az Amerikai Egyesült Államok 18. századi koloniális idejéből. Itt teljes munkaidőben, karakterben dolgozó animátorokkal találkozhat a látogató, akik kézműves bemutatókat és interaktív előadásokat tartanak. Az animátorok az intézmény alkalmazásában állnak és teljes munkaidőben dolgoznak (erre már van hazai példa is, pl. Diósgyőr várában). Valószínűleg ott sincs kolbászból a kerítés, mivel épp idén jelentettek be egy komolyabb létszámcsökkentést, valamint a hatalmas park számos más szolgáltatással is hozzá kell járuljon önmaga fenntartásához (szabadulószoba, szálloda, wellness szolgáltatás). Hogy a szükséges eszközök közül mennyit állítanak elő maguk és mennyit vásárolnak, arról biztos adataim nincsenek, de legalább egy részét biztosan az intézmény maga állítja elő.
Asztalosműhely a Colonial Williamsburgben
A második példa a gyakran emlegetett angol csúcsszervezet, a Past Pleasures (PP), ami külsős vállalkozóként komoly előadói csapatot és parkot tart fent. Fő megbízójuk és eltartójuk a korona tulajdonában lévő palotaegyüttes, azaz a Historical Royal Palaces. Saját alkalmazottakat és külsős, fizetett vállalkozókat foglalkoztat. A PP munkatársai is folyamatosan karakterben játszanak, egyszerre több helyszínen. A cég 3-5 éves szerződéseket köt a megbízókkal a minél tervezhetőbb munka érdekében. Az előadásokhoz és interaktív programokhoz használt felszereléseket ők állítják elő és tartják karban. Erre a célra külön raktáraik és műhelyeik vannak az adott örökségvédelmi helyszíneken. A stratégiai megállapodásoknak hála egyszerre számos nagy helyszínen játszanak, több mint 100 előadóval és hatalmas háttérgárdával. Példájuk csábító, de hozzájuk hasonló méretű vállalkozó nincs a ködös Albionban sem a piacon – egyszerűen azért, mert levadászták a legnagyobb vadat, amely képes eltartani egy ilyen szervezetet vagy céget. Ettől még kisebb formációk számos hely vállalnak programokat és vannak kitűnő produkcióik, de a PP méretét senki sem éri el, mert nincs rá piaci tere. Éppen ezért hiba lenne egy az egyben a szerkezeti példájukra ácsingózni. Azonban a stratégiai tervezésüket és a mobilis, vásárlói igényekre tervező gondolkodásukat mindenképpen érdemes megfontolni.
Állandóan futó tömegprogram a Towerben
Mennyi az annyi?
A programhoz szükséges pénzt pályázatból, egy rendezvény költségvetéséből, kiállítások közművelődési részéből vagy a múzeumpedagógiai programok haszonkulcsából (már ahol lehetőség van ennek követésére és számon tartására) lehet fedezni. Felmerülhet a kérdés, hogy itthon, ha nem egy múzeumi dolgozó a saját felszerelésében bújik karakterbe, mennyit is kóstál egy ilyen program? Megpróbálok erre válaszolni. Az itt leírt árak a középkategóriába tartoznak és nettó, számlás, vállalkozói kifizetéshez tervezettek.
Szereplő költségei: 40.000 Ft a próbákra (minimum 2 hosszú egyeztetés és 3 próbaalkalom), valamint 10.000 Ft/előadás vagy 15-20.000 Ft/nap.
Minden program előtt időt kell szánni az animátorral a tényanyag egyeztetésére és a produkció tényleges kivitelezésére a próbaalkalmakon. Sajnálatos módon ezek is pénzbe kerülnek – ilyen ez a műfaj. Ha csak egyszeri nagyobb produkciót kérünk, akkor minimum 40.000 Ft-tal érdemes számolni, de ez akár több is lehet. Sok múlik azon is, hogy nekünk fejlesztenek egy programot, vagy egy már meglévő produkció passzintható az intézményünkhöz.
Ruha: 60.000-1.000.000 Ft/öltözet
A bemutatandó figura határozza meg, hogy milyen ruházatra van szükség. A karaktert szabadon választhatjuk, de a kiállítás és a gyűjtemény erősen behatárolja a lehetőségeket. Az egyszerűbb, alsóbb társadalmi osztályok öltözeteit kevesebb pénzből is előállíthatjuk, de egy nemesi öltözet igen súlyos pénzeket kóstálhat. Ezért igen szerencse, ha olyan animátorokat találunk, akiknek van saját öltözetük.
A jó öltözet illeszkedik a felhasználási hely tematikájához
Tárgymásolatok (ha nincs eredeti demonstrációs): 40.000 Ft-2.000.000 Ft
Egy egyszerűbb kis készlet is számos demonstrációs lehetőséget biztosít (gombkötő készlet, gyógynövényes láda, stb.), de lehetnek olyan nagy volumenű dolgok (a bemutatott témától függően), melyeket nem lehet megspórolni (pl. egy lovag hadifelszerelése). A megoldás: szerencsés szereplő vagy spórolós témaválasztás.
Eszközök: nem a méret a lényeg, hanem a felhasználhatóság
A program megtérülése:
Nem mondok vele nagy újdonságot, ha három utat vázolok fel: folyamatosan futó, többórás program állandó jelenléttel (Skanzen/Diósgyőr), fixen hirdetett, adott idejű program (Magyar Nemzeti Múzeum), csak rendelésre elérhető program (MKVM). Az első kettő jár komolyabb anyagi kockázattal attól függően, hogy mekkora közönségre számíthatunk. Az első eset várható eredményét csak a korábbi látogatószámokból kalkulálhatjuk. A második esetben az alacsony jelentkezésből fakadó anyagi kár ellen a kötelező regisztráció és az előre kommunikált létszámminimum védhet meg. A harmadik esetben emberierőforrás-kockázat van, mert lehetetlen előre tervezni, hogy mikor fut be rendelés. Így csak akkor éri meg, ha belsős munkatárs tud foglalkozni a dologgal, vagy nagyon sok rugalmas munkaidejű előadó közül válogathatunk (legalább 4-5 közül). Ezért cserébe viszont igen alacsony a program anyagi kockázata.
Ungarese valóság:
A dolog akkor működik a legtisztábban, ha mi magunk vagyunk az előadók, netán permanensen elérhető külsőssel dolgozunk. Minden más esetben találkozunk pár bökkenővel. Pl. mi lesz, ha valamiért nem érhető el rendszeresen az, akire a ruha készült? Ebben az esetben a következő előadónak nem elég tehetségesnek, felkészültnek lenni, de még méretre is passzolnia kellene az eredeti animátorhoz. Vagy sakkozhatunk a készítővel, hogyan lehet állíthatóra csinálni a ruhát (ami sokszor szinte lehetetlen). Ilyenkor sok időt és pénzt kell újra kiadnunk a felkészüléshez is. És ha egyszer sikerült új, megfelelő előadót találni, lesz-e még egy rajta kívül is tartaléknak?
Erre alternatívát jelenthet, ha olyannal dolgozunk, akinek eleve van megfelelő felszerelése és legalább egy bizonyos szintű felkészültsége is. Sőt, a legjobb, ha ezekből legalább 2-3-at ismerünk. Itt első körben a történelmi újrajátszók juthatnak eszünkbe. A felszerelésük és a hozzá tartozó tudásuk több esetben adott lehet, ez nagyon nagy előny. De még így sem jelentenek kulcsrakész megoldást. Egyrészt az előadói kompetenciáikat ugyanúgy szűrni kell, másrészt az egyes újrajátszók ritkán számlaképesek és nem is érnek rá mindig, hiszen ezt szabadidős tevékenységként űzik. Ez ellen a stratégiailag előre jól látható fél- vagy egyéves tervezés segíthet (már ha képesek vagyunk rá).
Ha nagyobb volumenű dolgot szeretnénk, akkor valószínűleg egyesületekkel kell együtt dolgoznunk. Ebben az esetben viszont nem az egyének anyagi érdeke, hanem a csoport kreatív egója fogja mozgatni a produkciót. Ha szerencsénk van, konszenzusra juthatunk velük. Ha nincs, akkor csak kompromisszumra. És hogy tovább lelkesítselek, kedves olvasó, számos korszakból nincs civil élettel foglalkozó csapat. Pl. római kor, XVIII., XIX., valamint kora XX. századi. A XIX. század városi polgárságára már formálódik egy kezdeményezés, de az összkép az, hogy számos korszakban vannak hiányosságok. Ahol pedig vannak csapatok, ott is leginkább valamilyen vérontáshoz kapcsolódó produkciót könnyű találni. Ettől még nem kell feladni, vannak jó lehetőségek, jó társaságok is. Pusztán arról van szó, hogy energiaráfordítást igényel a felkutatásuk és az együttműködés kiépítése.
A másik megoldás, ha olyan új munkatársakat kezdünk el felvenni (vagy a meglévőket hajlandóságuk szerint képezni), akik alkalmasak a műfaj űzésére. Az ő előnyük abban rejlik, hogy kéznél vannak és a szervezés sokkal egyszerűbb velük. Hátrányuk, hogy a hétvégi és esti programokat is a futó munkájuk mellett kell elvégezniük, hacsak nem főállású animátornak vagy tárlatvezetőnek tudjuk őket foglalkoztatni (erre azonban kevés helyen van lehetőség).
A jó csapatok előnye az összeszokottság és a mániákus elhivatottság
Az eszközök beszerzése
Egy komplett cikket megér majd ez a része a témának, de most nézzük dióhéjban!
Gondoljuk végig, hogy egy-egy demonstrációs darabot vagy egy komplett figura felszerelését szeretnénk-e összeállítani! A különbség a koherenciában rejlik. A műtárgymásolatokat nagyon sok mindenre lehet használni akkor is, ha két másolatnak kevés köze van egymáshoz. Viszont egy élő történelmi animátor felszerelésénél tudnunk kell előre, hogy milyen figurát szeretnénk megjeleníteni. Minden elkészülő darabnak pontosan illeszkednie kell a karakter rendszerébe. Tudnunk kell, hány darabra lesz szükségünk, milyen sűrű igénybevételre tervezünk, kellenek-e váltás darabok, pontosan kire készül…
Tudnunk kell, a megjelenítésre kerülő figura hol él. Milyen vagyoni helyzetű? Milyen munkája/tevékenysége van? A korszak divatja szerint az elavult vagy a legújabb eszközöket használja-e? Kültéri vagy beltéri produkcióban fogjuk-e használni a felszerelést? Lesz-e komolyabb amortizációnak kitéve (kézműves vagy harci bemutatóra szánjuk)? Érdemes tipikus felszereléseket beszerezni, mert jövőbeni felhasználásuk így szélesebb körű lehet. A részletek tisztázásához szükséges szakmai forrásokat a szakemberektől, a magunk által ismert forrásokból, a már zajló élő történelem produkciókból és a történelmi újrajátszók tapasztalataiból tudjuk összeszedni (ha szerencsénk van…).
Sok készítő használó is, így a tapasztalatok beépülnek a készítésbe
A kivitelezéshez van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír: hazánkban rengeteg jó kivitelezőt lehet találni. A rossz: még a legjobb készítőtől sem lehet elvárni, hogy centire ismerje, hogyan kéne kinéznie részleteiben pont annak a darabnak, amire nekünk szükségünk lesz. Ha igazi minőséget szeretnénk, amely használat közben képes demonstrálni egy történelmi figurát, jól felépített dokumentációval és világosan kommunikált igényekkel kell a készítőhöz mennünk. A készítőtől csak azt várhatjuk el, hogy a megrendelést időre és az elvárt minőségben hajtsa végre. Minden más a mi feladatunk.
Stratégia kérdése
Ha Te, kedves olvasó, igen bizonytalannak érzed ezt a rendszert és fejlődési lehetőségeit, akkor igazad van. Egészen biztos vagyok benne, hogy a műfaj elterjesztéséhez ugyanolyan stratégiai döntésre van szükség, mint annak idején a múzeumpedagógia bevezetésére. Szerintem a közönség nagy része élményért jön a múzeumba, nem azért, hogy tanuljon. Mi tudást is adunk át, mert ez a kötelességünk, de az élmény szolgáltatása nélkül esélyünk sincs a tudást átadni. Az élő történelem az egyik legélményszerűbb demonstrációs módszer. Ha fontosak a látogatószámok vagy a programok rentabilitása, akkor jó fegyver lehet az élő történelem, mely képes megtéríteni saját költségeit, ha jól tervezik meg. Az ilyen számításokkal a kétkedő vezetőket is könnyebb meggyőzni.
Az élmény ereje: hát nem jobb, mint egy vitrinben csészéket bámulni?
A vezetőket ugyanis meg kell győzni. Lehet természetesen alulról szervezve éjt nappallá téve próbálkozni, hogy végül tízszeres ráfordítás árán hozzunk össze egy programot, de minek? Személyes élményem volt, hogy egy nagyobb rendezvényre meghívott egy másik intézményből egy kolléga programot tartani. Az árajánlat átment a gazdasági osztályukon gond nélkül. A szerződést is megküldték, ám az annyira kiszolgáltatott volna engem a múzeumnak, hogy ha baleset lett volna előttem az úton és ezért kések, akkor már kötbért követelhettek volna rajtam. Kértem, hogy finomítsunk. Az intézményi jogászra az ottani múzeumpedagógusnak semmilyen ráhatása sem lehetett. A jogásznak kényelmesebb volt, hogy ne engedjen semmiből. Nem neki fájt, hogy a saját kollégájának öt havi tervezését tette tönkre. A szerződést így persze nem voltam hajlandó aláírni, a programelem megvalósítása kudarcba fulladt. Más lett volna a helyzet, ha a jogásznak az igazgató felé felelnie kellett volna, akkor bizonyosan nem szabotál el egy ilyen programot. Szerencsére több intézményben (MNM, Skanzen, Egri vár, MKVM) felismerték már ennek a stratégiai tervezésnek a fontosságát, de még mindig az út elején vagyunk.
Az üzleti életben bevált. Mi miért mennénk el mellette?
Hogyan tovább?
Ha jósolnom kellene, azt mondanám, hogy két irányba fog párhuzamosan fejlődni a műfaj. Egyrészt erősödni fog az élő történelemre nyitott szakemberek iránt a kereslet az intézmények állandó állományába. Másrészt (ha szerencsénk lesz) ki fog alakulni az a szűk egyéni vállalkozói kör, ami több különböző tevékenység közt (drámapedagógia, idegenvezetés, városi séták, külsős múzped. munkák, stb.) ezt is űzni fogja a megfelelő szakértelemmel (ennek a terjesztése külön feladat lesz, de ne akarjunk egy menetben mindent).
Hogy ez megvalósulhasson, mi, a műfaj iránt érdeklődők, keressük egymást! Cseréljünk tapasztalatot, próbálkozzunk különféle stílusú programokkal, és főleg igyekezzünk meggyőzni intézményeink vezetőit! Stratégiai döntésekkel ugyanis megsokszorozódnak a lehetőségeink és az eredményeink is. Személy szerint már alig várom ezt.
