Több múzeumi szakember áldozatos munkájának köszönhetően öt-hat éve már itthon is elkezdett terjedni az élő történelem, vagy angol terminológia szerint „live interpretation”. Lényege, hogy képzett előadók segítségével életre keltse, átélhetővé tegye a történelmet. Nagy Britannia az erős ale sörök és a gasztronómiai élménynek alig nevezhető fish and chips mellett szerencsére az élő történelem édenkertjének is számít. Húsvétkor töltöttem három napot Londonban, és kihasználtam az időt.
Élő történelem programok szerepe Angliában:
Már az út tervezési szakaszában nagyon meglepődtem. Azt vártam, hogy sorakoznak majd a különböző hangzatos programnevek a múzeumok és örökségvédelmi helyek weblapjain színes fotókkal és videókkal tűzdelve. Ehelyett valóságos nyomozással (és több szakmai fórum ajánlásával) sikerült három olyan helyszín nyomára jutni a tízmilliós világvárosban, ahol közvetlenül húsvét előtt és húsvétkor láthattam előadást.
Végülis a Tower, az Audley End House vidéki kúria, és a Cutty Sark hajó került az útitervbe. A kínálat magától értetődő részének tartják a műfajt. Amikor Audley Endben rákérdeztem, milyen program van ma, azt válaszolták, hogy ez egy átlagos nap, nincs semmi különös. Pedig a konyha személyzete történelmi karakterben húsvéti ételeket főzött, és sok más történelmi figura is dolgozott a ház körül, ami nem minden hétvégén van.
Tower, Audley End, Cutty Sark
A műfajban vannak látványos közönségprogramok, bemutatók, pedagógiai programok és interaktív tárlatvezetések is. A nemzetközi gyakorlathoz híven itt is a szórakozva tanítás a fő cél. A módszer elfogadottsága a közönség és a fenntartók részéről is 100%-os. Egyedül a fenntartók spórolási vágya okoz időnként gondot, mert a felszereléssel kapcsolatban gyakran előkerül a hazánkban sem ismeretlen „jóvanazúgy csak ócsóbb legyen” elv. Ennek sajnálatos példáit én is láttam, méghozzá nívós helyen. De erről majd később.
A programok jelentős részét kis cégek valósítják meg. Tehát nem az intézmények belső személyzete játszik történelmi karaktereket. Ennek részben infrastrukturális, részben piaci okai vannak. A programok gyakran változnak, vagy csak idényre szólnak, így a bedolgozóktól könnyebb megszabadulni, mint státuszban lévő munkatársaknak plusz feladatot adni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok különböző külsejű emberre van szükség, és ha egy előadó jó az egyik programhoz, nem biztos, hogy a másikhoz is az lesz.
A legtöbb helyen főleg hétvégi programként, vagy kiemelt rendezvényeken valósítanak meg ilyen produkciókat. Jellemzően a 11.00 -16.00 órás idősávban. Egyedül a Past Plesures cég olyan szerencsés, hogy a Hampton Court palotában vagy a Towerben állandó jelenlétre szóló szerződése legyen. Jellegzetesen ezek nem az ingyenesen látogatható nemzeti, hanem a drága, koronatulajdonban lévő múzeumok és paloták. A programok mennyiségét illetően az autentikus emlékhelyek (skanzenek, paloták, hajók stb.) viszik a prímet, míg a termes múzeumokban kevesebb ilyen produkció látható.
Programszerkezetek:
Elég változatos volt a kínálat ezen a téren is. Tárlatvezetés szerű programmal a Cutty Sark hajón találkoztam, mely egy 19. század végi teaszállító klipper. Itt az egyik hajós anyja vezetett körbe minket olyan terekben, ahol csoportosan is könnyebb a bejárás. Ilyenek voltak a raktér és a felső fedélzet egésze. Kihagyta a problémásan szűk tereket, mint pl. a kabinok. Ezekről ejtett pár szót és biztatott a későbbi megnézésükre. A program fél óránál többet nem vett igénybe, de a hölgy utána is rendelkezésünkre állt. Egyébként több karakter is szerepel különböző időpontokban ezen a helyszínen. A hajó tulajdonosával, a szakáccsal, a kapitánnyal és a hajó orrát díszítő hölgy szoborral (igen, vele!) is találkozhatunk.
Tengerész édesanyja a Cutty Sarkon
A Towerben elérhető egy gyerekeknek szánt foglalkoztató füzet, ahol elkeveredett tárgyak és történet elemek nyomára kellett jutnunk úgy, hogy hat különböző időből származó figurát faggatunk ki. Vannak köztük kevéssé nevesek, pl. egy lázadó parasztasszony a középkorból, de találkozhattunk Sir Walter Raleigh-el és Boleyn Annával is.
Korona tolvaj, I. világháborús asszony, Sir Raleigh a Towerben
A másik Tower-es program kifejezetten zajos és látványos. A Tower védőseregének szerepébe bújhattunk, miközben három különböző idősíkból érkező karakter akarta egyszerre elfoglalni a várat. Mindegyikük előadta álláspontját, érveit, miközben végig jártuk a vár több pontját, és a végén rajtunk állt a döntés, vajon melyikük lesz (vagy volt?) valóban képes a vár elfoglalására.
„Defend the Tower!” szereplői program előtt, de karakterben
Egy stilizált várostromban vehettünk tulajdonképpen részt, ahol az ostromlók követeivel és vezetőivel találkoztunk. A program része volt egy elég közepesen koreografált vívás jelenet is, ami érzetem szerint főleg azért kellett bele, hogy kielégítsék a „Lesz kardozááááás?” örök igényét is. Viszont ez a rész nem volt több két percnél. A program tömeges csatajelenet nélkül is feszült hangulatot, izgalmat adott. A lehetőségekhez képest pedig mi, nézők is aktív részesei lehettünk az eseményeknek, hiszen rendszeresen nyilváníthattunk tömeges véleményt közös felkiáltással két karakter vitájában.
Az Audly End House kúria egy egészen más jellegű élményt tartogatott. Itt egy bizonyos év (1881 húsvétja) elevenedett meg. A ház körüli személyzetből többen is végezték „hétköznapi” tevékenységüket. Volt itt ács, lovász, konyhalány, de szakácsnő, és házvezetőnő is. Kissé hasonlított a Towerben látott foglalkoztató füzetes játékhoz, azzal a különbséggel, hogy itt nem kötötte össze őket sétáló lap, a szereplők jól ismerték egymást, és utaltak is az előző eseményekre, illetve nagy mennyiségű korhű eszközt használtak zárt térben. A „munkájuk” végzése közben persze aktívan figyeltek, hogy szóba elegyedjenek a látogatókkal, bevonják őket a helyzetbe, ne csak biodíszletként lézengjenek.
Előadásmód:
Az előadási technikák jellege szerencsére változatos volt. Azonban ez a minőségükre is igaz. Nézzük először a jókat: A „Defend the Tower” programban remekül összehangolt nyílt teres előadásban vehettünk részt, ahol a nagy gesztusokra, a tömegmozgásra és a tömeges interaktivitásra is figyeltek. Jól fokozták a feszültséget, felépítették a kontextust, és az interaktivitást is alaposan előkészítették (pl. pontosan tudtuk, és értettük, hol és milyen módon lehet közbe kiabálni véleménynyilvánítás képpen).
Parasztasszony a tömeg előtt és végső döntéshez készülünk a „Defend the Tower” programon
Amikor csak négyszemközt beszélgettem karakterekkel, ott nagyon ügyeltek rá, hogy ne egyszerre ömlesszenek rám egy begyakorolt szöveget, hanem szépen, rétegenként bontakozzanak ki a dolgok, ahogy egy valódi beszélgetésben is. A csúcsot egyértelműen az angol koronaékszerek tolvaja jelentette, aki lendületesen, vidáman mesélte el kalandos történetét. Műsora maximum tizenöt perc volt. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szólt, és be is vont minket a kaland közben felmerülő kihívások megoldásába. Nem volt másra szüksége, mint egy talpalatnyi helyre, egy sétapálcára és egy pisztolyra (bár ez utóbbit egyszer húzta csak elő).
Boleyn Anna és a korona tolvaja
Sajnos a jók mellett becsúszott egy-két lapos hangulatú előadás is. Az persze helyén való, hogy a húsvéti zselétojás készítéséről a konyhalány nem drámai stílusban beszél. Azonban Boleyn Anna minden izgatottság nélkül adta elő, hogy ha nem szül fiút, akkor a király talán kivégezteti. Itt azért érezhető, hogy valami hiányzik. Azokban az esetekben ahol nem voltam elégedett, egyértelmű volt, hogy nem a tartalommal volt gond. A szavakat, a tényeket kimondták. Csak a hitelesség/átélhetőség hiányzott belőlük. Ismét igazolódni láttam korábbi tézisem, hogy az egész műfaj sava-borsa az emberi érzelem, a személyes közelség. Szerencsére tizenhét karakterből csak kettő okozott komoly csalódást.
Az előadásokra visszagondolva: Egyik sem volt nagy ördöngösség, csak mindent jól kellett csinálniuk egyszerre. A ritmust, a tartalmat, a bevonást és az eszközhasználatot. Mint egy jó süteménynél. A liszt, a tojás, a cukor, elég egyszerű magában. Hogy miként lesz belőle sütemény, na az a tudás. És ez a tudás itt meg is volt.
Felszerelés:
Magyarországon sokat szidjuk a hagyományőrző csapatok felszerelésének színvonalát. Ezek után alig vártam, hogy lássam a „magas, hivatásos minőséget”. Sajnos nem nyűgöztek le a kint tapasztaltak. A legtöbb karakteren jó, de nem kimagasló és pláne nem utolérhetetlen minőségű öltözetet láttam. Először a pozitív tapasztalatokról: Talán a legegységesebb minőséget az Audly End house személyzete képviselte. A Defend the Tower program középkori szereplői szintén jól összerakott felszerelésben dolgoztak, és figyeltek rá, hogy ha valakinek több szerepet kellett játszania, akkor a megfelelő időben a megfelelő külsőben jelenjen meg. A legfontosabbak a hiteles anyaghasználat, a szabászati megoldások és a hiteles „arcok” voltak. Vagyis a szerepekhez megfelelő szereplőválasztás is elengedhetetlen volt a jó összképekhez. Ez pedig nem minden esetben jelentett előnyös külsőt (az ácsnak pl. hitelesen hiányos fogazata volt).
Ugyanaz a lovag a 12. és 15. századi páncélban
Ács a kertben és házvezetőnő az Audley End House emeletén
A legvegyesebb képet a Towerbeli sétáló lapos program karakterei adták. A 17. század végéhez kevéssé értek, így nem tudom megmondani, hogy a koronatolvaj öltözéke csak nekem volt e furcsa, viszont Sir Raleigh egyértelműen a rangján alul öltözött, ráadásul nyitva hagyott olyan részeket (pl. gallér, kézelő, térd) melyeket zárva kellett volna viselnie. Boleyn Anna gyöngysora nekem elütően műanyagnak tűnt, és egyértelműen látszott, hogy egy rangban nem passzoló felsőruhát visel az egyébként szép ruhája fölött.
Az Audley End konyhája
A kellékek és eszközök tekintetében szintén az Audley End konyhája, és az ács komplett felszerelése nyűgözött le a legjobban. Ezeken látszott, hogy gondosan válogatott eredeti darabok. Nem is adták a kezünkbe egyiket sem (amit értettem, de sajnáltam is). A Cutty Sark asszonyától is előkerült néhány szép dokumentummásolat, melyeket ügyesen használt arra, hogy meggyőzzön engem a tengerész élet előnyeiről. A Tower sétáló lapos programjában láttam nagyon szép 17. századi agyagpipát, de egy elég színházi kellék érzetű pisztolyt is. A kellékhasználat esetében érdekes, hogy minden esetben az interpretátorok kezében maradtak. Még lovagok sem iparkodtak a kardjukat kirántani és a gyerekek kezébe adni, ami nálunk szinte kötelező érvényű gyakorlat egy-egy nagyobb rendezvényen.
Az ács standja és zsebei tömve eszközökkel
Nyilván számos olyan öltözet, kellék is szerepel ezeken a programokon, melyeket nem láthattam rövid ott tartózkodásom alatt. Az interneten több ilyenről is láttam műsor közben készült képet. Ugyanakkor ez az összkép bizonyította nekem, hogy Albionban sincs aranyból a csatornafedél, ott is vannak minőségi és kevésbé minőségi dolgok.
Hasznos tanulságok:
Természetesen csak egy szűk, három napos merítés tapasztalatait írhatom le. Viszont nem láttam semmi olyat, amit itthon ne lehetne némi elhivatottsággal előteremteni. Van mit tanulnunk az angoloktól, de ez nem azt jelenti, hogy mindenben utánoznunk kell őket.
Érdemes eltanulni a karaktertervezés aprólékosságát. Például ahogy az ács múltjából egyre másra jöttek fel az emlékek, és nem tudtunk olyat kérdezni, amire ne válaszolt volna. A műfaj felhasználás sokrétű lehetőségeiben is inspirálóak. A Tower időutazó védelmének kreatív szerkesztése mindenképpen kiemelni való. Érdemes a karakterválasztás bátorságából is tanulni. Hiszen az egyik figurájuk nem csak ellopta, de össze is törte az angol koronát, mégis ő mesél büszkén a gyerekeknek.
Hajós szerződés és levél a tengerész édesanyjának kezéből
A műfaj legnagyobb hazai kérdése nem a módszertani oldal, hanem az anyagi és emberi erőforrás kérdése. Az Egyesült Királyságba az USA-ból szivárgott be az élő történelem. Mindkét ország a vállalkozások földje, ezért csinálják sokszor külsős vállalkozások ezeket a programokat. Vállalkozás akkor van, ha van potenciális piaci igény is. Itthon piac még nincs. Az igény is csak most éledezik. Különböző intézmények elhivatott belső munkatársai terveznek programokat és játszanak együtt szerződéses külsősökkel. Ezért ezt a gazdasági szerkezetet most erőltetni biztosan nem lenne értelme.
Ha életképes műfajt szeretnénk, a produkciók minősége mellett rentabilitásukat is igazolnunk kell. Hiszen sem a felszerelés, sem az interpretátorok nem két fillérbe kerülnek. Ezt a költséget részben lehet fedezni magasabb árú programjegyekből. Keresnünk kell az izgalmas témákat, és megkérdezni a közönséget, milyen élményekre vágynak? Ne felejtsük, a többlet értékért többlet árat is hajlandó fizetni a látogató. Nem az olcsót, hanem a jót keresi. Adjuk hát meg neki!
Ezért, ha ezt az itthon megkezdett utat komolyan gondoljuk, mindenképpen ki kell képeznünk azokat, akik képesek lesznek működtetni a jövőbeli programjainkat. Akár belső, akár külső munkaerőként. Ehhez szükség van a tapasztalataink megosztására, kiértékelésére, méghozzá kötetlen, progresszív formában. Gyűljünk össze, osszuk meg az ötleteinket, gyakoroljunk és alkossunk együtt!
