Hajdúszoboszló Önkormányzata idén márciusban harmadik alkalommal bízta meg dr. Bihari-Horváth Lászlót, hogy vezesse a Bocskai Múzeumot. A néprajz-történelem szakon végzett kutatót az egy évtizedes tapasztalatairól és terveiről kérdeztük.
Szinte az egyetemi padokból kikerülve lettél múzeumvezető 2014-ben. Hogyan kerültél a Bocskai Múzeumba? Honnan volt akkora tapasztalatod, hogy a város rád bízta a múzeumát?
Kicsit előrébb kezdeném, mert mielőtt dolgozni kezdtem volna, már 5 éve muzeológiával foglalkoztam. Első éves voltam a Debreceni Egyetem néprajz-történelem szakán, amikor átutaztam apai őseim faluján, Hosszúpályin, ahol épp a régi, nagyrészt fejfás református temetőt – benne dédszüleim sírját – szanálták. Ez úgy felzaklatott, hogy egyből be akartam menni a polgármesterhez, hátha vissza lehet fordítani a folyamatot, de mivel szombat volt, így csak a helyi művelődési házba tudtam bejutni. Ott az igazgató végighallgatta néprajzi érveimet, majd azt mondta, hogy bár a temető ügyében sokat már nem lehet tenni, de van a faluban egy tájház, ahol elkélne a szakmai segítség. Pár nap múlva bevitt a polgármesterhez, aki jóváhagyta a kvázi gyűjteménykezelőként való „társadalmi megbízásomat”.
Ekkor még az egyetemen erősen elméleti muzeológus képzés folyt, de voltak idősebb hallgatók, akik már „nyakig benne voltak” a szakma gyakorlati részében, maguk is kiállítóhelyeket gondoztak. Bennük a lokálpatriotizmus és az ambíció volt közös: kötődtek egy településhez, vagy térséghez, s el merték kezdeni a helyi tájház szakmai fejlesztését. Ők az egyik tanárunk, a római katolikus papi hivatása után „csak” Atyának nevezett Dénes Zoltán körül csoportosultak, aki a Partiumról szóló előadásai, az általa szervezett hallgatói kirándulások és sok más „iskolán kívüli” oktató-nevelő alkalom révén erősítette bennünk a régióhoz való kötődést. (Dénes Zoltán Mihály címzetes kanonok, espereshelyettes, újirázi plébános 2021-ben hunyt el 65 évesen – Szerk.)
Debreceniként én is ehhez a bihariakból, békésiekből, hajdúságiakból álló körhöz csatlakoztam és tulajdonképp köztük sajátítottam el a múzeumszakma gyakorlati alapjait. Minden nyáriszünetben az Endrődi Tájházban töltöttük a múzeumi gyakorlatot, ahol a mi hallgatói körünk frissebb, kritikusabb szemlélettel tudott a múzeumügy általánosabb kérdéseiről is eszmét cserélni, mint az akkoriban (2005-ben) még meglehetősen merev mainstream múzeumi irányzat. Kialakult egy erős kötelék, így a nyarak után is segítettük egymást kiállításrendezésben, intézményszervezésben. Az egyik kollégám a pocsaji tájház, majd a hajdúnánási helytörténeti gyűjtemény kialakításában kért kisebb segítséget, én pedig a hosszúpályi tájház fejlesztésébe vontam be őket, amit közben Tájházszövetségbe is „beléptettem”. Ezen a szervezeten keresztül pedig a szabadtéri néprajzi muzeológia szentendrei és nyíregyháza-sóstói szakembereivel is kapcsolatba kerültem. Intenzív kezdet volt: 2006-ban már Hosszúpályiban rendeztük meg a Tájházak Országos Találkozóját.
Ekkoriban még sok tájháznak nem volt muzeális intézményi működési engedélye, melynek megszerzéséhez a gyűjtemények szaknyilvántartásba vételére volt szükség. Hallgatói körünk ebbe is bevonódott, s az ország legkülönbözőbb helyein teljesítettünk megbízást: Sarródon, Csanádpalotán, Felpécen, Fertőhomokon. Utolsó évesen a hosszúpályi tájház mellé, másik önálló munkaként a konyári falumúzeum létrehozását is elvállaltam. Így mire elvégeztem az egyetemet, már közel 10 muzeális kiállítóhely szakmai fejlesztésében vettem részt tevőlegesen. Szerettem volna Hajdú-Biharban maradni, de végül 2009-től másfél évre a hatvani múzeumba kerültem.
Azt tapasztaltam, hogy a megyei múzeumi szervezetek – sokszor önhibájukon kívül – ez időben már nem tudták ellátni a kisvárosi múzeumok működtetését. Később (2012-ben) erre alapozva publikáltam „A vidék visszakapja múzeumait” című véleménycikkemet, melyet aztán a megyei múzeumi szervezetek megszüntetését deklaráló törvény vitájának plenáris ülésén mind a kormánypárti, mind az ellenzéki országgyűlési képviselők idéztek felszólalásaikban – visszagondolva: elég nagy merészség kellett ahhoz, hogy szembemenjek az akkori szakmai fősodorral, miszerint megyei szervezetek nélkül elképzelhetetlen a vidéki múzeumok működése, de az idő engem igazolt, hisz azóta kiváló eredményeket értek el a helyi önkormányzatok fenntartásába került múzeumok. Hatvanban sok fejlesztésre nem nyílt lehetőségem, így a kutatómunkába „menekültem”, s megszerkesztettem egy gyűjteményi katalógust és egy parasztkrónikáról szóló tanulmánykötetet.
Ezzel párhuzamosan folytattam az észak-bihari kisgyűjteményi fejlesztéseket, s 2010-ben egy műgyűjtő felkérésére Létavértesen állandó kiállítást rendeztem Kelet-Magyarország legnagyobb kerámia magángyűjteményéből. A következő évben ennek intézménnyé fejlesztésévél, majd vezetésével bíztak meg, így hazakerülhettem Hajdú-Biharba. Közben kifejlesztettem az Észak-Bihari Muzeológiai Szakszolgálatot, ami a térségben működő muzeális kiállítóhelyek szakmai gondozását ellátó, önkormányzati társulás által fenntartott szervezet volt. A pedagógiai szakszolgálatok mintájára hoztam létre, melyek több falusi iskolára kiterjedően látnak el speciális feladatokat, például a logopédiát. Sajnos azonban megváltozott az önkormányzati társulások jogi környezete, így idővel vállalkozássá kellett alakítanom a szakszolgálatot, létrehozva a Dr. Bihari Szakértő Irodát.
A 2010-es évek közepén Bárándon, Balmazújvároson, Álmosdon már vállalkozóként végeztem muzeális fejlesztéseket. Ezeknek köszönhetően, illetve a MOKK megyei koordinátoraként egyre jobban megismertem a megye múzeumi intézményeit, benne a hajdúszoboszlói Bocskai Múzeumot is, amely jó lehetőségei ellenére ekkor épp „agonizált”, így amikor 2014-ben meghirdették az igazgatói állását, jó szakmai kihívásnak tűnt megpályázni a „feltámasztását”.
Milyen örökséget hagytak rád hajdúszoboszlói elődjeid? Különösen Juhász Imrére gondolok, aki 1964-től egészen 2005-ig vezette az intézményt!
Egy tipikus 20. századi intézményt vettem át, gazdag gyűjteménnyel, de szörnyű állapotban. Juhász Imre épp az érkezésem előtt halt meg, így személyesen már nem ismerhettem, de fantasztikus munkát végzett a múzeum megalapításával és négy évtizedes fejlesztésével, miközben főállású középiskolai tanár volt. Társadalmilag azért is lett helyben szilárd bázisa a múzeumnak, mert minden diákgenerációt bevont az intézmény életébe. Ráadásul sikerült a gyógyfürdője miatt Szoboszlóra érkező turistákat is megszólítania: az 1980-as évek csúcsidőszakában 30.000 fölött volt a látogatószám, ami Debrecen és a Hortobágy múzeumai után a megye harmadik leglátogatottabb muzeális intézményévé tette a Bocskai Múzeumot. A rendszerváltással azonban a SZOT-üdültetés megszűnt, s vele a csoportos, dolgozói kultúrprogramként kiajánlott múzeumlátgatás is drasztikusan hanyatlott.
Juhász Imre 2005-ös nyugdíjba vonulásával, egyik évről a másikra 14.000-ről 4.000-re csökkent a látogatószám és 2012-re elérte a 3.000 fős mélypontot. A 2005 és 2013 közti időszak hullámvölgy volt az intézmény életében, amely ekkor még a megyei múzeumi szervezet tagjaként „működött”, pár ezer forintos havi ellátmánnyal, melyből épp csak WC-papírra jutott a muzeológusoknak, akik nyáron maguk vágták a füvet a múzeumudvaron, telente pedig egész nap kabátban dolgoztak, mert minimalizálniuk kellett a fűtésköltségeket. Az épületek állaga is folyamatosan romlott. Nem volt zökkenőmentes a 2013-as fenntartóváltás sem. A városi önkormányzat nem akarta átvenni a múzeumot, amely végül a törvény erejénél fogva került a fenntartásába. Az eredetileg 5 fős kollektíva ekkor csökkent 3 főre. Egyetlen üdítő jelensége volt a múzeumnak, egy renovált belső térben kialakított új helytörténeti kiállítás, ami Kubinyi-támogatásból jött létre. Igaz, hogy emiatt viszont a teljes tárgyi gyűjteményt egy távoli, fűtetlen vízműtelepi épületbe deponálták, jelentős állapotromlásra ítélve. Ezen a ponton, 2014-ben vettem át az intézményt.
Hogyan épül fel a Bocskai Múzeum intézménye? Hány épületetek, kiállításotok van? Hány munkatársatok? Hogyan oszlanak meg a feladatok?
Első éveim fontos kihívása volt „múzeummá integrálni” az intézményt, amely korábban inkább kiállítóhelyek „laza” halmazaként működött. Ez azzal is összefüggött, hogy a múzeum nem egy nagy központi épületben, hanem több kisebb polgárházat használt. Ezek száma – az állandó kiállításokkal együtt – folyamatosan bővült az 1977 és 1998 közötti 20 évben. Külön működési engedélye volt a helytörténeti, a néprajzi és a művészeti egységnek, de például a jelentős, ám magántulajdonban lévő kiállítási anyaggal rendelkező „Nemzetközi Modern Múzeum” helyzete is tisztázásra szorult, nem beszélve a tárgyi gyűjtemény raktározási problémáiról. Végül mindent sikerült megoldani: új működési engedélyt kértünk a minisztériumtól, amely már az egységes intézményre vonatkozott, illetve a kiemelkedő képzőművészeti gyűjtemények tulajdonjogát is megszereztük a város számára, és a tárgyi anyagot is visszatelepítettük az immár felújított épületekből álló „múzeumi negyedünkbe”.
Jelenleg ugyanis 4 kiállítási (és 1 raktár) épületben működünk, összesen közel 1800 m2-en, 9 állandó kiállítással (ezek egyike majd csak két hónap múlva nyílik meg a látogatók előtt). Ezt a komplexumot sajnos még mindig nem elegen, 6.5 fővel üzemeltetjük, de sokkal jobb a helyzet, mint 2013-ban. Én a múzeumigazgatás mellett néprajzos és történész muzeológusi feladatokat is ellátok és jelenleg az intézmény marketing feladatait is végzem, a történész muzeológus szintén többes munkakörben múzeumpedagógiával és újabban irodalmi muzeológiával is foglalkozik, a néprajzos muzeológus egyben gyűjteményvédelmi munkatárs, a múzeumi közművelődési szakemberünk szintén foglalkozik múzeumpedagógiával, de van két pénztáros–teremőrünk és egy félállású udvaros–karbantartónk is (a képzőművészeti gyűjteményünk jelenleg zárolt, így művészettörténészünk sajnos nincs).
Pénzügyileg függetlenek vagyunk, de a számvitelt külön önkormányzati intézmény végzi számunkra, ahogy a nagyobb karbantartási feladatokat is. Emellett 2 közmunkásunk és nyaranta diákmunkásaink is vannak. (Volt év, hogy 10 fölött volt a közmunkásaink száma, ami némiképp enyhítette a státuszok hiányát.) A fenntartóval is új alapokra helyeztük a kapcsolatot: sikerült közös üggyé tenni a múzeumfejlesztést. Az önkormányzat értékelte, hogy erősítjük a helyi identitástudatot (évi 2.000 tanulónak tartunk múzeumpedagógiai foglalkozásokat), és turisztikai szolgáltatóként is egyre ismertebbek vagyunk (az elmúlt években a látogatószámunk ismét 35.000 körüli, s ebből 15.000 fő belépőjegyet is vásárol). Az önkormányzat elismerése főként abban mutatkozott meg, hogy évről-évre növelte a fenntartási költségeinket. Míg 2016-ban még 20 millió forint volt a múzeum tervezett kiadási előirányzata, addig 2024-ben már 90 millió, de a tervezettől átlagosan 33%-kal minden évben többet teljesítettünk, főként azért, mert rengeteget pályáztunk.
Hogyan gyarapodik a múzeum gyűjteménye? A válaszod azért is érdekel, mert a Bocskai Múzeum nemcsak hagyományos műtárgyakkal gazdagodott az utóbbi időben?
A 2010-es második felében a modern képzőművészeti gyűjtemények megszerzése volt jelentős gyarapodás, míg a ’20-as évek első felében a Fejedelmi Kincstár műtárgymásolatait emelhetem ki. 10 éve, amikor átvettem az intézményt, a tárgyi gyűjtemény száma 15.000 volt, jelenleg 19.000. A modern anyaggal például eredeti Picasso és Chagall-alkotás is a város tulajdonába került, míg a fejedelmi kincsek esetében ugyan nem eredeti, de olyan nagy értékű, nemes anyagokból (aranyból, ezüstből drágakövekből) készült hiteles történeti másolatokról van szó, melyek bizonyos értelemben a kortárs ötvösművészet remekei, hisz Bocskai koronáinak és jogarának a replikáit 2 éven keresztül 20 ötvös készítette a számunkra.
Az elmúlt 10 év eredményei közül melyeket tartod a legfontosabbnak?
Egyértelműen a Fejedelmi Kincstár 2021-es létrehozását. Ez egy 160 millió forintos projekt volt, melyből egy új, 200 m2-es központi bejárati szárnnyal bővítettük az épületeinket, s amely lehetővé tette Bocskai török koronájának és jogarának a lemásolását. Ehhez a bécsi Kunsthistorisches Museum és a bukaresti Muzeul Național de Istorie a României engedélyét is megszereztük, nagyon kedvesen fogadtak az ottani kollégák. A 2024-es Múzeumok Éjszakáján Bocskai erdélyi koronájának a rekonstrukciójával bővítettük a kollekciót, ezzel is jelezve, hogy milyen káprázatos kincsek birtokában volt a hajdúkat Szoboszlóra telepítő Bocskai, akinek a történeti jelentőségét talán ma sem a helyén kezeljük. Éppen ezért nemrég egy történelmi dokumentumfilmet is készítettünk róla:
Milyen újdonságokra számíthatnak a látogatók a közeljövőben?
2024. szeptember 28-án szeretnénk nyitni a Szoboszlói Irodalom Házát, amely a város irodalmi életét helyezi a középpontba, kiemelve a fiatalkorát Szoboszlón töltő Szép Ernő művészetét. Nemrég ugyanis az önkormányzat egy újabb szép polgárházat adott a múzeum használatába, amit egy csodálatos magánadománynak, Bieliczkyné Buzás Éva 28 millió forintos felajánlásának köszönhetően felújítottunk. Éva néni, a Főnix Versmondó Kör alapítójaként a 2010-es évektől meghatározó egyénisége lett Hajdúszoboszló irodalomszerető közösségének és költő férje emlékét ápolva határozta el, hogy támogatni fogja az Irodalom Háza létrehozását. Ennek eredményeként hamarosan új kiállítási és közösségi térrel bővülünk, amely reményünk szerint méltó lesz az időközben elhunyt adományozó „végakaratához”.
Milyen kihívásokkal adottságokkal kell számolnotok Hajdúszoboszlón, amely nemcsak gazdag örökséggel, hagyománnyal bír, hanem kiemelt turisztikai célpont is?
Hajdúszoboszló turizmusa valóban jó adottság, de egyben nagy kihívás is a számunkra. Nagyságrendileg 300 ezer turista évi 1 millió vendégéjszakát tölt a városban, de nem a múzeumért, hanem a fürdőért és a körötte kialakult sajátos atmoszféráért jönnek Szoboszlóra. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy többnyire a populáris szórakoztatóipar fogyasztóiról van szó, akiket ugyanakkor be kellene vonzanunk a múzeumba is. Ez annál is nagyobb kihívás, minthogy mi az „óvárosban” vagyunk, míg a fürdő körül az elmúlt évtizedekben kialakult egy új városközpont. A turisták pedig sokszor még a szállodából se mozdulnak ki, nemhogy a fürdőnegyedből, amitől a múzeum 2 km-re található. Ezen a távolságon úgy próbáltunk csökkenteni, hogy a városnéző kisvonatnak egy megállót építettünk a múzeum elé, így nem kell gyalogolniuk a vendégeknek, de sok más marketingfejlesztést is végeztünk az elmúlt években. S bár sokat javult a „láthatóságunk”, még mindig jócskán van hová fejlődni. Igaz, hogy a továbblépéshez vagy többleterőforrásra, vagy más szervezetek hathatós segítségére lenne szükségünk, mert a saját kapacitásaink korlátozottak ezen a téren.
Hogyan tudtok a helyi közösségekkel élő kapcsolatot kialakítani?
Egyrészt jelentős a múzeumpedagógiai tevékenységünk, mellyel a város legfiatalabb generációit szinte teljes egészében elérjük. Ez azért reményteli, mert belőlük lesz a jövő múzeumlátogatója. Másrészt sok civil szervezet és kezdeményezés nálunk lelt otthont az elmúlt években, mert igyekeztünk mindenkit befogadni, aki egyetért a küldetésünkkel. Működött már nálunk „technika tanoda”, több festőművész baráti köre, teret adtunk olvasóköri rendezvényeknek, művészeti iskolás táboroknak, tartottunk előadást nyugdíjas kluboknak, és hosszan sorolhatnám. Egyre több rendezvényünk is van. A Múzeumok Éjszakáját több, mint kétezren keresik fel évente.
Miként alakul a személyes kutatói pályád? Milyen témák foglalkoztatnak? Marad-e egyáltalán ilyesmire időd, kapacitásod?
Négy könyvem jelent meg eddig, de a legutóbbi 2018-ban, „Csengők a magyar népi kultúrában” címen. Azóta csak kisebb tanulmányokat, közléséket tudtam publikálni, illetve köteteket szerkesztettem, mert a múzeumfejlesztés minden energiámat lekötötte. Egyébként a muzeológia területén eddig a látóterembe került gyűjteményeket igyekeztem úgy feldolgozni, hogy az tipológiailag is hozzon új eredményeket (a csengők mellett a falvédőkről és a keménycserép tányérokról jelentettem meg tárgymonográfiát). További muzeológiai témám a kisgyűjtemény-szervezés, intézményesítés problémaköre, melyről szintén sokat publikáltam. A disszertációm egyébként történeti ökológiai tárgyú volt, de jóformán minden lokális téma érdekel, ami Hajdú-Biharhoz kapcsolódik. Jelenleg Hajdúszoboszló új városmonográfiájának a szerkesztésén dolgozom, de önálló kutatásokra egyelőre nincs időm. Az elmúlt 20 év múzeumszakmai tapasztalatait ugyanakkor szinte naplószerűen vezettem, így nem kizárt, hogy ebből hamarosan megjelenik egy szubjektív memoár.
