Még év elején a Súlyos anyag – Nők, viseletek, élettörténetek című időszaki kiállításhoz kapcsolódva a Néprajzi Múzeum egy modern múzeumpedagógiai foglalkozást alkotott, amelynek műfaja a vitaszínház volt. A reformpedagógiát és a színházpedagógiát ötvöző program kiváló lehetőséget adott arra, hogy a múzeum intézményéről is új képet formáljunk, és tevékeny részesei lehessünk egy kiállításnak. A foglalkozás elsősorban középiskolás korosztálynak szólt, de a kiállítás minden korosztály számára jól látogatható volt.
A vitaszínház egy interaktív színházi forma, amelynek célja, hogy társadalmi, etikai, közéleti vagy erkölcsi kérdéseket vitassanak meg a résztvevők. A műfaj lényege, hogy a nézők aktív megszólalói legyenek az előadásnak, amely strukturált vitahelyzeteket hoz létre és eltérő nézőpontokat ütköztet. Nem csupán művészeti esemény, hanem közösségi tanulási forma és pedagógiai eszköz is, amely kötetlenebb közegben jól hasznosítható módszerré vált, így a múzeumpedagógiában kiválóan alkalmazható volt. A műfajt problémaorientáltság jellemezte, amely nyitott és dilemmát bemutató szituációkat hozott létre. A probléma megoldása a résztvevők feladata volt (Boal, 1979). A vitaszínház alapjait Augusto Boal rakta le a Theatre of the Oppressed című könyvében.
A vitaszínház többféle módon is alkalmazható volt a múzeumi gyakorlatban. A módszer nem témaspecifikus, rugalmasan használható bármilyen kiállítási anyaghoz. Terjedelme könnyen alakítható volt, rövid részegységként is működött, de akár egész foglalkozások is felépülhettek rá. A vitaszínház szerepet kaphatott a demokratikus nevelésben és a párbeszédközpontú oktatásban is, amely társadalmi szempontból különösen jelentős. A módszer segített abban, hogy újraértelmezzük a múzeum fogalmát, és létrehozzunk egy olyan kulturális teret, amely az élményalapú oktatásra épített és közösségi fórumként működhetett. A módszer lényege a választás egy dilemmában, így az egyre népszerűbb digitális múzeumpedagógiában is alkalmazhatóvá vált. Olyan érzékeny témákban is használható volt, ahol erős érzelmi és identitásalapú kötődés jelent meg, ezáltal érzékenyítve a vitapartnereket egymás álláspontjával szemben.
A „Trendetek ellen” című múzeumpedagógiai foglalkozás tökéletes párost alkotott a hozzá tartozó kiállítással. A Néprajzi Múzeum kiállítása sváb népviseleteken keresztül mutatott be történeteket, mert abból indult ki, hogy ruházatunk személyiségünk egyik látható része, és sok mindent mesélhet el rólunk. A tömeggyártás előtt készült viseletdarabok egytől egyig egyedi alkotások voltak, ez a tény pedig ezeket a tárgyakat a létezés egy másik szintjére emelte.
A kiállítás középpontjában két kérdés állt: miként alakították a nők saját ruháikat, és hogyan formálta őket a ruha. A kiállítás 1880-tól 1980-ig mutatott be ruhákat, amely időszak az emberi történelem egyik legküzdelmesebb korszaka volt, különösen Magyarország történelme szempontjából. Ebben az időszakban a sváb kisebbséget rengeteg veszteség és szerencsétlenség érte, a ruhák pedig olykor nem kerültek elő a szekrény mélyéről, hogy ne erősítsék viselőjük különbözőségét. Ezek az élethelyzetek tökéletes táptalajt nyújtottak a vitaszínház morális és társadalmi kérdéseihez (Néprajzi Múzeum, 2025).
Néprajzi Múzeum, Incze László fényképe.
A foglalkozás a középiskolai korcsoportot célozta meg. A terem elrendezése is jelezte, hogy a gyerekeknek „oldalt” kellett majd választaniuk, mert két széksor állt egymással szemben. A foglalkozás fontos eleme volt, hogy a múzeumpedagógusok megkérték a kísérő pedagógusokat, tekintsék meg a kiállításokat a foglalkozás ideje alatt, ezzel is elősegítve a szabad és következmények nélküli véleménynyilvánítás lehetőségét a gyerekek számára.
Ráhangolódásként a pedagógusok egy érzékenyítő zenével kezdtek, amely segítette a gyermekek feloldódását és a beszédhelyzet megteremtését. Ezután következett a foglalkozás tartalmi része, amelyben a múzeumpedagógusok eljátszottak öt olyan szituációt, amely kapcsolódott egy-egy sváb ruhához a kiállításban.
Az öt szituáció mindegyikéhez tartozott két álláspont, amelyet a pedagógusok ismertettek. Így mindegyik helyzethez kapcsolódott egy dilemma, amelyben a gyermekeknek helyváltoztatással kellett jelezniük, melyik álláspontot választják. Ezután következett a vita, ahol a gyermekek érveiket ütköztették, és ha elakadtak, a pedagógus moderátorként segítette őket. Fontos volt, hogy a vita közben bárki válthatott széksort, azaz álláspontot.
A dilemmák között megjelentek olyan fontos társadalmi kérdések is, mint például: kinek kellett alkalmazkodnia egy új országban idegenként, el lehetett-e fogadni azt, aki szakított a közösség hagyományaival, illetve az egyén vagy a csoport felelőssége volt-e, hogy az új tagok beilleszkedhessenek a közösségbe. Megjelentek alapvető morális kérdések is: dönthetünk-e szabadon a jövőnkről, illetve büntethető-e egy egész közösség néhány ember hibája miatt.
Néprajzi Múzeum, Incze László fényképe.
A foglalkozás strukturáltsága jól elkülöníthetővé tette a vitatémákat, és megfelelő mennyiségű időt biztosított a felek számára érveik ütköztetésére. A vitát mindig egy újabb szituáció zárta le, amelyben a gyermekek fizikailag is újrarendeződhettek a széksorok között, gondolati síkon pedig újra álláspontot választhattak és folytathatták az érvelést. Fontos volt, hogy a lezárás során nem született „végeredmény”, nem kellett mindenkit meggyőzniük saját szempontjaikról. A múzeum kiváló közeget biztosított a dilemmák megvitatásához, hiszen mindenki számára nyitott intézményként működött, ez a felfogás pedig segített abban, hogy a résztvevők bátran kiálljanak nézeteik mellett.
A foglalkozás abból a szempontból volt érdekes, hogy a gyermekek kevés időt töltöttek a kiállítótérben, ez azonban azért történhetett így, mert az óra nem feltétlenül a kiállítás tárgyaival foglalkozott, hanem a tárgyak tulajdonosainak történeteivel és az életutak morális kérdéseivel. Így a gyermekek már úgy léptek be a kiállításba, hogy előzetes kapcsolatuk volt a bent látható történetekkel, tárgyakkal és emberekkel.
Összességében a Néprajzi Múzeum foglalkozása egy modern és izgalmas megvalósítása volt egy új múzeumi élménynek, ahol a látogató nem külső szemlélőként, hanem saját véleményével és érzéseivel kapcsolódhatott a kiállítás tárgyaihoz. A vitaszínház formája megengedte, hogy a látogató is véleményt alkosson, ezzel elmélyülve a kiállítás morális kérdésfelvetéseiben. A foglalkozás döntési lehetőséget adott a kamaszok számára, akik ezáltal olyan élményeket vihettek haza a múzeumból, amelyek visszatérésre ösztönözhették őket.
Felhasznált irodalom
Boal, A. (1979). Theatre of the Oppressed. Pluto Press.
Hampe, H. (kurátor). (2025). Súlyos anyag. Nők – viseletek – élettörténetek [Kiállítás]. Néprajzi Múzeum, Budapest, Magyarország.
Néprajzi Múzeum. (2025). Súlyos anyag. Nők – viseletek – élettörténetek.
A szerző az ELTE PPK múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés hallgatója.
