A múzeumpedagógia hazai vonatkozásban is gyakran a múlttal történő munka során tabukkal találkozik szembe. Az „Az élet búcsúja” című időszaki kiállítás a Laczkó Dezső Múzeum Bakonyi Házában a halál, a gyász és a ravatal témáit helyezte a középpontba 2024 őszén.
A mindennapjainkat is érintő témák mára gyakran a tabu kategóriába sorolandók, miközben a kiállításhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozás kísérletet tett arra, hogy a halál témáját a „biztonságos helyből” „bátor hellyé” alakítva, tárgyakon, enteriőrön és közös beszélgetésen keresztül tegye feldolgozhatóvá.
A „múzeum, mint biztonságos hely ”elérendő és követendő igazságként szerepel a mai muzeológiai gondolkodásban. Azokban a nyugati múzeumokban, amelyeket érint a koloniális diskurzus, gyarmati múlttal rendelkeznek, a biztonságos hely megteremtéséhez sok esetben talán egyszerűbb megtalálni a „bontásra ítélt falakat”. Azonban a munka sok esetben ott is rendkívül nehéz. A posztszocialista országok esetében ez a hangsúly a csekély gyarmati jelenlét miatt más szempontok felé tolódik. Hazánkban figyelem inkább a történelmi traumák feldolgozására és a nemzetiségek helyzetére összpontosul, emellett azonban a magyar történeti és kulturális narratíva számos más szegmensében is akadnak olyan muzeologizált témák és tárgyak, amelyek megkérdőjelezik a múzeumi „safespacet”.
Saját tapasztalataimat szeretném megosztani egy tájház alternatív berendezésével kapcsolatban, amely sok és számos kérdést vetett fel a „biztonságos hely” fogalommal kapcsolatban, muzeológiai és múzeumpedagógiai vonatkozásban. „Az élet búcsúja” című kiállítás 2024 őszén debütált a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumhoz tartozó Bakonyi Házban, amely az ország tájházi vonatkozásában nagy hagyományokra visszatekintő intézmény, a magyar muzeológiai és skanzenológiai kortörténeti épülete, hiszen ez a Dunántúl első és hazánk második tájháza.
A kiállítás a régióban megjelenő, a gyászhoz, a virrasztáshoz és a ravatalhoz kapcsolódó tárgyi kultúrát prezentálta, beillesztve azt a meglévő kiállítás enteriőrjébe. Az időszakos berendezéshez, a ravatalhoz, elengedhetetlen egy koporsó kiállítása, amely nem volt megtalálható a gyűjteményünkben. A vármegyénkben működik az ország legnagyobb kegyeleti kellékgyártó cége, amellyel a projekt ideje alatt sikerült egy együttműködést megvalósítani. Náluk számos történelmi korú kegyeleti tárgy megtalálható, így be tudtunk mutatni az időmetszethez illeszkedőkoporsójukat. Emellett a „gyertyafényes” kiállításban olyan tárgyak is megjelentek, mint a tükörtakaró, az orcatakaró, a halottaslepedő és a halál időpontjában megállított óra.
Az enteriőrt bejárhatóvá tettük, ez pedig segítette „felfüggeszteni a kételyt” a látogatóban. Azonban az eredeti tárgyak mellett egy nagyon fontos szempont volt a számunkra, hogy bábut ne alkalmazzunk, ezzel egyfajta távolságot létrehozva a megjelenített szituáció és a látogató között. Így megteremtve egy paradoxont, amely lehetőséget adott a bevonódásra és elvonatkoztatásra egyaránt. Miért is lényeges erről beszélni? A ma Magyarországán a halál és a gyász számos ember számára a tabu kategóriájába tartozik. „A felnőtt lakosság közel ötöde (21%) olyan családban él, ahol a halálról sosem esik szó – 8% kifejezetten tabutémának tartja.”
A kiállításra épülő múzeumpedagógiai foglalkozással azonban fel akartuk oldani a tabusítást és szerettünk volna egy nyílt fórumot létrehozni, ahol lehetőség nyílik akár a személyes gyászélmény megosztására. Emellett fontosnak tartottuk azt a kontextust is elmesélni a résztvevőknek, hogy a bemutatott korban a halottak felkészítése az utolsó útra hogyan történt, gyakran a szokáscselekvések mellett, család egésze imádkozott és fényképezkedett is az elhunytakkal.
A múzeumpedagógiai foglalkozások többségében a cél megvalósult és a „biztonságos hely” „bátor hellyé” (bravespace) alakult, ahol a résztvevők számára, szinte már minden jelen volt, amely a biztonságos hely esetében tapasztalható, azonban egy olyan közeg jött létre, ahol az eddig tabusított témákról nyíltan lehetett beszélni, megosztva a tapasztalatokat, időnként ütköztetve a személyes véleményeket. A résztvevők megnyílva tudtak beszélgetni egymással személyes történetekről, mai szokásokról összevetve a korábbi korok temetkezési hagyományaival.
A foglalkozás egyik legérdekesebb tapasztalata az volt, hogy az alsós és a felsős általános iskolai korosztály mennyire nyíltan volt képes beszélni a gyászról és a halálról, a középiskolás generációval szemben. Emellett a személyes történetekben a búcsúzás hiánya kapta legnagyobb hangsúlyt. A múzeumpedagógiai foglalkozások eredményeit feldolgozva ennél a szegmensnél volt a leginkább érzékelhető, hogy megtörténik az enteriőrhöz a kortárs kapcsolódás.Hiszen megfogalmazódott a fiatalokban egy igény a szeretteiktől való búcsúzásra, amely a múltszázad eleji ravataloknál még létezett és a jelenkori, gyakran kórházi búcsúzásnál és elköszönésnél már sokszor nehézkes vagy nincs rá megfelelő lehetőség, intim tér.
Habár az esetek többségében felépültek a „bravespace” oszlopai egy-egy múzeumpedagógiai foglalkozás során, mély és intenzív érzések törtek a felszínre a történetek mellett, pláne olyan idősebb közösségekben, ahol még valóban részt vettek a személyek otthoni ravatalon. Találkoztunk azonban egy olyan esettel is, ahol ez nem tudott megvalósulni s az oszlopok hamar összedőltek. Sok család esetében a halál tabuvá válik, a téma, amely a hétköznapok (média, számítógépes játékok, hírek) és a természet része, törlésre kerül. A szülői engedély hiánya miatt egy osztályból két diák nem vehetett részt a foglalkozáson, ők a tanárnővel a szomszédos helyiségben (tájház konyhája) várakoztak. Ebben a helyzetben a múzeumpedagógusnak meg kellett tartania az órát, hiszen a jegyeket megvásárolták, illetve állt mögötte egy előzetes szülői és tanári döntés, azonban a két diák kirekesztődött.
Természetesen számos kérdés felmerült bennünk a foglalkozás után és rengeteg tapasztalatot is nyújtott ez a szituáció. Ilyen érzékeny témák esetében rendkívül fontos az előzetes és részletes konzultáció az iskolai pedagógussal, megelőzve a negatív következményeket, hiszen a diákok akár könnyen „bullying” áldozatává válhatnak, a későbbiekben az iskolai közegben, a kirekesztés miatt. Mindezeket azért is rendkívül fontos körültekintően körbejárni és már a korábban megbeszélni a csoportunkkal, a pedagógussal a foglalkozás “rizikósabb” elemeit. Így leszünk képesek egy, az iskolákban is gyakran meg nem valósuló “bátor helyet” teremteni, ahol lehetőség nyílik a személyes kapcsolódások mellett, a megosztásokra és akár biztonságos közegben zajló vitákra, amely így a fiatal generáció számára egy rendkívül hasznos és produktív fejlődési hellyé teszi a múzeumot.
A kiállításon pedig „csak” tárgyak kerültek egymással viszonyrendszerbe, kapcsolatba, közös olvasatba és narrációba. Persze a téma direkt és koncentrált volt. Vajon a tabusítás szintén felmerült volna egy világháborús fegyverkiállításon, ahol emberi életeket kioltó eszközök sorakoznak egy vitrinben?
A „biztonságos és a bátor hely” megteremtése a múzeum falai között gyakran nem egyszerű, sok apró részletet szükséges megvizsgálni és előzetesen felméri ahhoz, hogy egy-egy apró nehézség miatt ne csússzon szét a nyitott és befogadó koncepciónk s képesek legyünk megteremteni egy személyes és közösségi tudásokkal telített fórumot, ahol vélemények és történetek találkozhatnak, anélkül, hogy ez bárkit hátrányosan érintene.
A szerző a Debreceni Egyetem Néprajztudományi és Muzeológiai Intézet muzeológia mesterképzés hallgatójaként készítette a cikket.
