Nagy lendülettel készülődnek Temesváron az Európa Kulturális Fővárosa 2021 cím méltó viselésére. Ennek a törekvésnek a jegyében nyílt meg Vasarely kiállítása a megyeszékhely művészeti múzeumában.
A pécsi Janus Pannonius Múzeummal együttműködésben megvalósult tárlat tulajdonképpen egy sorozatnak a része, amelynek koncepcióját a befogadók részéről leginkább az a cél határozza meg, hogy a temesközi település igazolja, méltán tart igényt az Európa Kulturális Fővárosa cím viselésére. A megtiszteltetést azzal a trükkel pályázta meg annak idején, amikor legyőzte a nálánál műveltebb, kulturálisan sokrétűbb Kolozsvárt, hogy folyamatosan saját interetnikus jellegére hivatkozott. Akik belülről és régóta ismerik ezt a helyet, tudják, a fellengzős szavak mögött sajnos ma már kevés a tartalom. És lássuk be, a kincses várossal kicsit alaposan kitoltak ebben a versenyben.
Igaz, van ennek a bánsági megyeszékhelynek román, német és magyar színháza, román, német és magyar iskolája, román, német és magyar újságja, tévé- és rádióműsora, az igazság viszont az, hogy a háromnyelvűséget jobbára már csak egyetlen kultúrkör határozza meg, és a látogatói, olvasói, hallgatói is többnyire csak ebből az egyből kerülnek ki. Sokunk számára nagy szívfájdalom ez, de semmivel sem jutunk előrébb, ha nem beszélünk róla, hanem inkább a homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A város a múltban valóban sok mindent fel tudott mutatni, valóban élen járt, de ennek már több mint egy évszázada. Temesvár azóta is abból él, amit a 19. században valakik a falai között megvalósítottak. Vagyis hát legutóbb a kiegyezés utáni időkben, amikor kétségtelenül egy sokszínű és gazdag település volt, de a primátusa alapvetően az élénk kereskedelméhez és a prosperáló iparához kötődött. És ez ma sincs másképpen. Hiába létesített egyre-másra tudományegyetemeket a 20. és a 21. században, a műszaki vívmányok és a profitorientáltság továbbra is elnyomja a hely művészetek és humántudományok iránti érdeklődését.
Az igyekezet tehát, hogy emeljük fel a magyar és a szerb határhoz közeli megyeszékhelyet az európai kultúrszférába, kínosan erőltetett. Az említett kiállításokat befogadó művészeti múzeum látogatottsága kritikán aluli, ami annak is tulajdonítható, hogy a működtetői vízzel főznek, de legfőképpen annak, hogy a közönség nem érzi megszólítottnak magát.
Az intézmény az elmúlt években azzal igyekezett kitűnni, és kissé nagyképűen presztízst kovácsolni magának, hogy nagy nevekkel hozakodott elő, így fordulhatott meg falai között Picasso, Dalí, Rembrandt, Barcsay és mások, egyesek közülük többször is. Mondhatnók: csupa óriás, és olyan gyakorisággal, amit még a nagy profik is megirigyelhetnének. A nagy nevek mögött azonban zömében ugyanaz a gyűjtő állt, aki jó ideje vándoroltatja sokszorosított grafikáit Közép- és Kelet-Európában. Persze még ez sem lenne baj, szoktuk hangsúlyozni, mert így legalább egy szerényebb fizetésből élő, de minőségre éhes temesvári lakos is láthat valódi zseniket a saját múzeumában. Abban a múzeumban, amit egyébként Ormós Zsigmond főispán alapított az 1800-as években.
Nem véletlenül említettem meg Ormóst. Inkább csak azért, mert ha valóban valódit akarnának mutogatni a közönségnek, akkor nyugodtan elővehetnék a raktárakból intézményalapítójuk kollekciójának ékes darabjait, letörölhetnék róluk a port, és élő kontextusba helyezhetnék. Csupán szakemberek kellenének hozzá, akik ezt modernül ki tudnák gondolni.
Vagy ott van az európai mércével is nagyra becsült helyi 111 csoport, majd a Sigma, amely többek között Vasarelyt is követte, utánozta, kísérletezett és feszítette a kíméletlen román kommunista cenzúra húrjait, tiltakozott és újított, és amelynek a portfóliója máig feldolgozatlan. És még sorolhatnám, mi mindent lehetne bemutatni a helyi publikumnak, amely úgy nőtt fel, hogy önmagáról és a helyről, ahol él, semmit sem tanítottak meg neki, és úgy tűnik, nem is fognak. Ehelyett világklasszisokkal bombázzák, amikhez nem nyújtanak támpontokat.
Az ellen, hogy helyt adnak egy Vasarely-kiállításnak, semmi kifogásom, nem is lehet, mert Vasarely életművét úgy imádom, ahogyan van, az összes darabkáját is külön-külön. Temesvárra most grafikái, festményei, faliszőnyegei és kisplasztikái is eljutottak, köszönhetően Pécsnek, és köszönhetően annak, hogy Pécs is betöltötte már az Európa Kulturális Fővárosa címet. Mert ha ez nem történt volna meg, Temesvár Pécset sajnos sosem találja meg. Most azt mondja, tanulni szeretne tőle. Jóllehet a vállalkozásnak már épp ideje volt, hisz az alkotó édesapja Temesvárról indult el (ezt is elfeledtük!), hogy a fia világhírnévre tegyen szert. Ezért is tartom szomorúnak, hogy a tárlat bizonyos kiemelt elemei kordonok mögé lettek szorítva, mint az antikvitásban, és azt a szerény véleményemet sem vagyok hajlandó visszatartani magamban, hogy itt volt a nagy alkalom, és mégsem hozták ki az anyagból azt a minőséget, amit a 21. századi múzeumlátogató joggal elvárhat. Úgyhogy megint csak azt kaptuk, amit eddig is, és amit legegyszerűbben így fogalmazhatunk meg röviden: mutatósan elhelyezték az alkotásokat a falakon és a térben. Ennyi ma már nem elég.
Azért csak tessék elmenni, és megnézni ezt a várost, felmérni, mekkora lehetőségek rejlenek benne, és egyúttal megnézni ezt a július 10-én záró kiállítást is. Főként, ha nem laknak tőle nagyon messze.
