Beke László az 1971 - Párhuzamos különidők kiállítás kísérőprogramjaként rekonstruálja az Utcakövek és sírkövek című, diavetítéssel kísért előadását. Az előadást Beke eredetileg Galánati György Kápolnaműtermében adta elő 1972-ben. A program időpontja: 2018. 11. 29. 15 óra!
A Vakáció című filmhez 1998-ban készített interjúban így emlékezett erre az eseményre:
"Hirdettem egy nagy akciót Utcakövek és sírkövek címmel, amelynek többek között az éppen esedékes március 15-i tüntetések, Gazdag Gyula filmje, '68 Párizsa adták az aktualitását. Ebből az alkalomból rengeteg ember csinált kockaköveket, Korniss Dezső, Gulyás Gyula, Erdély Miklós és sokan mások. Megint mások sírköveket készítettek, és voltak olyanok, akik ezt kombinálták. Életem legjobb előadása volt, kb. 20 percen át tartott, aztán Pauer Gyula lerúgta véletlen a diavetítőt, zárlatot kapott a gép, és soha senki nem tudta meg, hogy mi volt a folytatása ennek az előadásnak, de én ezt nagyon fontosnak tartottam."
Az 1971 - Párhuzamos különidők című kiállítás két meghatározó művészgeneráció összetett viszonyrendszerét vizsgálja, anélkül, hogy esztétikai vagy történelmi ítéletet mondana. Igyekszik feltárni és bemutatni a műveket, létrejöttük közegét: az eltérő és egyidejűleg létező művészetfogalmakat, az egymással szembenálló pozíciókat, vitákat, és végső soron a hatalom és művészet bonyolult kapcsolatát.
Két egykorú műcsoportból kiindulva mutat rá a kiállítás a Kádár-korszak képzőművészetének párhuzamos jelenségeire. Az időpont mindkét esetben 1971, tágan értelmezve az 1968–1973 közötti időszak, melyben részben azonos történeti „erőtényezők” hatnak: az új gazdasági mechanizmus légköre, a magát a modernitás pártfogójaként látó és láttató hatalom, melynek viszonya a képzőművészet legújabb irányzataihoz épp bizonytalankodó. A kiállításon két nemzedék lép színre, közöttük számos kapcsolat kimutatható.
A Templomtérben olyan művészek munkái láthatók, akik az ötvenes években a szocialista realizmus kívánalmaihoz igazodtak, majd a kultúrpolitika enyhülését követően művészileg továbbléptek, modernizálódni tudtak. Műveik tökéletesen megfeleltek az 1956 után meghirdetett politikai programnak, a sztálinizmussal szakító, modern szocialista állam eszményének, ezért szakmai pozícióikat sikeresen megerősítették. Történetük 1971-ben a jelen kiállítást rendező intézményhez kapcsolódik. A Budapesti Történeti Múzeum (melyhez a Kiscelli Múzeum tartozik) újonnan megnyitott budavári épületében, az építészetileg teljesen átalakított, a múlt emlékét eltörölni szándékozó modern enteriőrökben 1971-ben kultúrpolitikai jelentőségű tárlatok kaptak helyet. Az év tavaszán Hincz Gyula és Somogyi József kiállítása az 1970-es Velencei Biennáléról érkezett, ősszel pedig Domanovszky Endre gyűjteményes anyaga mintegy főpróbája volt a művész 1972-es biennále-szereplésének.
A másik műcsoport, amelyet az Oratóriumban mutatunk be, a második nyilvánossághoz és egy jóval fiatalabb generációhoz kötődik. A hatvanas évek végén jelentkező művésznemzedék számos kísérletet tett arra, hogy bejusson a művészet intézményeibe, mielőtt ezek kudarcai miatt kialakította volna saját félnyilvános intézményeit. Az egyik ilyen kísérlet Beke László művészettörténész 1971-es Elképzelés című felhívásához kapcsolódik, melyben „egy csupán gondolatban realizálódó”, de „pontosan dokumentált” kiállítás anyagához kért műveket 28 fiatal művésztől. A megszólított művészek, többek között Bak Imre, Erdély Miklós, Jovánovics György, Keserü Ilona, Lakner László és Tót Endre a megelőző években egy új, a képzőművészet hagyományos ágait és műfajait meghaladó programmal jelentkeztek. A magyar művészettörténet-írásban az Elképzelés-projekthez kötődően 1971-et tekintik a magyar konceptualizmus kiindulópontjának. A kiállításon Beke gyűjteménye mellett most először láthatók azok a lapok, melyeket Kovalovszky Márta művészettörténész a székesfehérvári István Király Múzeumba tervezett Elképzelések-kiállításra gyűjtött össze. A kiállítást, mely szintén a konceptuális művészet első megnyilvánulásait mutatta volna be intézményi keretek között, végül nem engedélyezték.
A két mikrotörténeti fókuszú kiállítást egy eseménytörténet kapcsolja össze, mely dokumentumok és eredeti műtárgyak segítségével a korszak (1968–1973) párhuzamos, kultúrpolitika által meghatározott művészeti történéseit, a projektek közvetlen szellemi kontextusát jeleníti meg. A két Elképzelés-akció, valamint a múzeum kiállítás- és gyűjteménytörténete, egy épületben két helyszínen bemutatva, ráirányítja a figyelmet az egyidejű, de a történeti emlékezetben markánsan különváló jelenségekre, és végső soron a múlt rekonstrukciójának az összetettségére. Erre utal a kiállítás Ernst Blochtól kölcsönzött alcíme, a párhuzamos különidők.
A kiállításon először láthatók olyan, a korszakban készült képzőművészeti műsorokból válogatott anyagok, melyeket a Magyar Televízió archívuma erre az alkalomra digitalizált. A látogató számára megidézik a kor művészeti eseményeit a híradórészletek, valamint az új televíziós műfajként megjelenő magazinműsorok.
A múzeum által felkért képzőművész, Kaszás Tamás ezek közé a párhuzamos különidők közé iktat be újabb alternatív valóságszinteket és értelmezési tartományokat. Kaszás Tamás Korniss Dezsőnek az Elképzelés-projekt számára milliméterpapírra készített Térrács-tervét emeli ki, s a Kiscelli Múzeum udvarán létrehozza annak 1:1-es léptékű, a képzelet és a megvalósulás határán letáborozó, „félkész” változatát. Korniss Dezső volt a fiatalabb és az idősebb avantgárd nemzedék közötti egyik legmeghatározóbb összekötő művész, aki generációjából egyedüliként maga jelentkezett, hogy részt kíván venni Beke László projektjében. Kaszás Tamás beavatkozása a Templomtérre is kiterjed. El Liszickij 1927-ben megvalósított Absztrakt kabinetjéből kiindulva teremti meg a hatvanas–hetvenes évek fordulóján született monumentális művek és dokumentumok bemutatási közegét. Kaszás munkája kiállítás a kiállításban: többfunkciós műtárgy, díszlet, szemléltető eszköz, Patyomkin-fal, be- és körüljárható, ideiglenes építmény. A műveket és hozzájuk kapcsolódó elképzeléseket idézőjelbe helyező értelmezési keretet nyújt, és felkínálja a befogadó számára a lehetőséget, hogy saját múlthoz való viszonyát is újraértelmezze.
Kép:
Attalai Gábor (1934)
Veszélyes szék (Elképzelések), 1972
Fotó, papír
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
