Történetek Buda nagy túlélőjéről I. - A Márványmenyasszony étterem históriája a kezdetektől az államosításig

TÖRTÉNET

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
2021-05-14 20:00

A Márványmenyasszony Krisztinaváros egyik utolsó gyöngyszeme, melynek történetét a 18-19. század fordulójáig vezethetjük vissza, amikor is ez a városrész épülni kezdett. Budának ezen területén csak a 19. század első felében kezdtek az utcáknak nevet adni. Sőt, 1873-ig a házszámozás sem utcánként, hanem városrészenként történt. A tájékozódást a házszámokon kívül a különféle cégérek segítették. A Marmor-Gasse-t, azaz Márvány utcát is az étteremről nevezték el az 1840-es években.


A Márványmenyasszony egykori festett cégtáblája, mely egy kitárt karú, fátylas, fehérruhás, hófehér arcú, fiatal nőt ábrázolt, 1793-as dátum szerepelt, így ezt tekintjük a történet kiindulópontjának. Akkoriban Joseph Böhm (Böhm József) szőlősgazda kínálta itt saját borát, ami azt jelentette, hogy aki az iddogálásban esetleg megéhezett, az bizony pórul járt, ha nem hozott magával egy kis harapnivalót, mert ekkor még csak bort vásárolhatott.

 


Ezen változtatott a híres bortermelő Sulzberger dinasztia, akik borkimérésből kedvelt nyári étteremmé alakították át a helyet, ahol olyan táncmulatságokat szerveztek, amely egész Buda és Pest fiatalsága részt vett. 1836-ra Buda legnépszerűbb vendéglátóhelyévé vált. A vendéglő a későbbi évtizedekben még a viharos történelmi események időszakában is tovább működött. A 19. század második felének ismert tulajdonosa Weisz Antal vezetése alatt pedig egyenesen virágzott.


Wagner Vilmos neves szakember 1896-ban vette át az éttermet, akinek ez akkor már a negyedik üzlete volt. (Az osztrák-sziléziai származású vendéglős nagybátyjánál Kommer Ferencnél tanult a híres Vadászkürt Szállodában, majd 1882-ben a Stefánia kert, aztán az 1885-ös Országos Kiállításon az Erdei pavilon tulajdonosa volt, később a Sáros fürdőt, majd a Márványmenyasszonyt vezette.) 1896-ban ő készíttette és állíttatta fel a kertben a Márványmenyasszony szobrát. Az étterem töretlen közkedveltsége ellenére is fontosnak tartotta annak reklámozását, így az 1903-as Magyar Színpad nyári számaiban az étterem pörkölt csirkéjét és Banda Marczi bandáját népszerűsítő hirdetések olvashatóak, mely a hely két legfőbb ismérvét, az ízletes magyaros konyhát és a jó táncmulatságokat garantáló zenét hangsúlyozta.


1904-ben egy érdekes eladási háromszög jött létre. Wagner szeretett volna vendéglőt nyitni az Andrássy úton. Ez lehetővé vált a terézvárosi Pilseni Sörcsarnok tulajdonosának Jahn Ede halálakor. Megvette azt özvegyétől, akinek az üzlet vezetése egyedül már túl nagy teherré vált. Ez lett a későbbi Wagner étterem.


Jahnné egy kisebb vendéglőt szeretett volna, ezért felkereste Boros Gyulát, azzal a szándékkal, hogy számára tökéletes lenne annak a Király és az akkori Valero (ma Kürt) utca sarkánál lévő étterme. Boros, akinek régi vágya volt, hogy Budán nyári éttermet vezessen kapott az alkalmon és megköttetett az üzlet. Így történt, hogy Boros megvette Wagnertől a Márványmenyasszonyt, melyet 1904-től több mint négy évtizeden át irányított.


Vezetése alatt továbbra is nagy népszerűségnek örvendett a hely. Bár 1911-ben a Pesti Futár újságírója kezdetben méltatja a vendéglő szép kocsmárosát, dicséri paprikás csirkéjét és budai borait. A cikk végére azonban elkomorulva így fogalmaz: „A bort már keresztelik benne [vizezik], a minőséget két szál kiaszott pálmával pótolják és horribilis summával fizetteti meg a gazda azt a csalódásunkat, hogy oda vitt a rugdalozó kedvünk. A Márványmenyasszonyból hosszúkörmű banya lett, aki kikaparja a szemünket…”. 1914-ben pedig kitört az I. világháború.

 


Az 1920-as években a gazdaság helyreállásával a vendéglátás ismét fellendült. 1926-ban a Világ című lap a vendéglőt a sült liba és a májusi borok Mekkájának nevezi. Lovik Károly cikkéből derül ki az is, hogy a vendéglős nehéz anyagi helyzetbe azért került, mert legidősebb fia, Gábor adósságokat halmozott fel, és apja akarata ellenére megvette a Nagykörút illetve a Király utca sarkán lévő Király Kávéházat. Átépítette azt, majd elnevezte Cercle des Étrangers-nak („Külföldiek társaskörének”) és rövid időn belül csődbe vitte. Boros ugyan megpróbálta kifizetni fia terhét, de sajnos nem sikerült egyenesbe jönnie, kényszeregyezséget kellett indítványoznia. Ez azt jelentette, hogy folytathatta ugyan a vendéglő vezetését, de minden vagyona, megtakarított pénze a hitelezők kezébe került és újabb hiteleket kellett felvennie. Ennek ellenére sem csüggedt, hanem vérbeli vendéglősként következőképpen szólt vendégeihez: „A Márványmenyasszony azért nem szűnik meg és a sült liba remélem régi vendégeimnek csak olyan jól fog ízleni a májusi bowle, mint amikor még készpénzzel fizettem a hozzávalókért.”

 

A II. világháborúban, 1944 telén – Budapest ostroma során – megsérült a Márványmenyasszony épülete. A háború éveit követően az éttermet államosították.

 

A legenda története folytatódik! A sorozat következő részében felidézzük, milyen hírességek fordultak meg anno a Márványmenyasszonyban.

 

 

Írta: Fehérváriné Tóth Helga, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

 


Felhasznált irodalom:

 

Csapó Katalin: Márvány utca híres vendéglője, kézirat, MKVM Adattár 1993/1902

 

Gál Éva: Kétszáz éves a Krisztinaváros, kézirat, MKVM Adattár 1972/623

 

Gundel Imre – Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. A pesti , budai és óbudai fogadók, vendéglők, korcsmák, serházak, kávéházak, mulatók, cukrászdák és egyéb szórakozóhelyek életéből. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979


Lovik Károly: Kényszeregyezséget kért Boros Gyula, mert hűtlen lett a Márványmenyasszonyhoz. Világ 1926. február 12. 5-6 p.


Márványmenyasszony étterem hirdetése. Magyar Színpad 1903. április 26. 114.szám


Saly Noémi: A tangókirály. Kalmár Pál regényes élete. 29S Műhely, Budapest, 2012