Egy gyűjtemény vagy kiállítás szervezőelve általában jól körülírható egy téma, kor, helység, műfaj vagy alkotó mentén. Ezekben a gyűjtésekben – tárgytól és felépítésől függetlenül – mindenképpen közös, hogy tudást halmoznak fel, amit a kurátorok szűrőjén keresztül, kiállítás formájában kívánnak átadni a közönségnek. Jól ismerjük a különböző korszakok által körülhatárolt képtárakat, a talán túl specifikus gyűjteményeket, a különböző tudományágak kutatásait feldolgozó és bemutató tárlatokat. Vannak azonban olyan helyek, ahol a koncepció maga a koncepció: a tárgyak, művek gyűjtése egy elvont fogalom vagy ötlet mentén valósul meg, ami megkönnyíti a listázást, mert ötlete mindenkinek rengeteg van, másrészt előállítja az első akadályt: hogyan állítunk ki egy ötletet?
Nemrég megjelent a kis színes hírek rovatban, hogy Budapesten megnyílt Európa első édesség- és szelfimúzeuma (Museum of Sweets and Selfie). Az ötlet egy volt pánikszoba-tulajdonos és egy marketinges fejéből pattant ki, és viszonylag biztosra mennek: a 400 négyzetméteres helyiség elején berendeztek egy édességboltot/cukrászdát, a nagy részén pedig műanyag, szelfikhez alkalmas eszköztárat sorakoztattak fel. Unikornisok, lebegő banánok, teáscsészék és flamingók, cukorágyon.
Gangel Lilla tulajdonos szerint a múzeum státusz is jogos: “Attól [múzeum], hogy itt is vannak kiállítótermek és terek, amikben a téma majd időszakosan változik, mint egy hétköznapi múzeumban egy tárlat. Plusz a klasszikus értelemben vett múzeumok is mostanság arra törekszenek, hogy legyen interakció a kiállításaikban, itt pedig ez az első pillanattól megvalósul azáltal, hogy a látogató részévé válik a díszletnek."
Ezzel elég távol került a múzeum hagyományos értelemben vett, gyűjtő, rendszerező, feldolgozó és kiállító funkcióitól, és jellegében sokkal inkább egy vidámparkhoz hasonlít (vagy kimondatlanul az is). Szakmaiságra való törekvéseiben erősen emlékeztet a néhány éve Budapesten is nagy visszhangot keltő Bodies kiállításra, ami a preparátumok kiállításának ötletéből eredő, kvázi-tudományos állításait szenzációhajhász installációs megoldásokkal és sajtóval kívánta eladni az intézményesülés látszatába csomagolva. A kulcsszó abban az esetben is a kiállítás volt, ami már önmagában – mintegy önigazolásként – felmentette a pusztán borzongani vágyó látogatót a kulturális-tudományos többletkeresés alól. Az ehhez képest még kevésbé ismeretterjesztő tartalommal rendelkező Museum of Sweets and Selfie már egyenesen múzeummá avanzsálta magát, több szinten is összemosva fogalmi határokat, bár a szelfinek múzeumot állítani egyáltalán nem lenne elcsépelt, ha valóban arra törekedne.
Érdekes összevetni az elmúlt évek egyik legfrissebb, várostörténeti és emlékezeti szempontból is releváns #moszkvater – a Széll Kálmán tér története című kiállítással, aminek hangúlyos kommunikációs eleme volt a szimbolikus Moszkva téri óra kicsinyített másával való szelfi lehetősége. A makett eredetijének a Moszkva Széll Kálmán térről való elmozdítása adta az egész kiállítás alapötletét. A városrendezés által elrendelt aktus olyan kultúr-, divat-, várostörténeti és személyes emlékeket szabadított fel a Kiscelli Múzeum altempomában a kiállítást megelőző gyűjtés során, amihez valamilyen módon mindenki kapcsolódhatott, aki még a moszkván találkozott péntek esténként az óra alatt, azért, aki #moszkvater képpel szemetelte egy darabig az Instáját, az pedig azért.
Hogy a minket körülvevő mindennapi tárgyak gyűjtésének és feldolgozásának mennyire van létjogosultsága, azt egy, a MaDOK Labor és Metropolitan Egyetem közös szervezésű, egyetemi kurzus kereteiben létrejött, Mindenkinek ismerős dolgok című kiállítása mutatta be az FKSE-ben. A tárgyak kiválasztásának metódusa az lépésről lépésre, az óra folyamán alakult ki, és a kiállítás azt a folyamatot is megpróbálja ábrázolni, ahogy egy ötlet néha megannyi lehetőséget magában hordozott.
A kiállított tárgyak az egyetemi hallgatók személyes tárgyaiból állt össze, a hozzájuk fűzött kommentárok is líraibb, nosztalgikus hangnemet ütöttek meg, mégis mindez működött feldolgozásként. Az alapötlet – egy átlagos nap lenyomata – végül olyan, szocio-etnográfia lenyomattá változott a kiállítótérben, amiben a tárgyakat birtokló személyekkel szinte bármiben is azonos társadalmi-kulturális vagy generációs markerekkel rendelkező személyek otthonosan érezhették magukat.
A fenti példákból világosan kirajzolódik, hogy eltérően a zágrábi Museum of Broken Relationshiptől vagy a bostoni Museum of Bad Arttól, nálunk még nincs intézményesülve az ötlet szintjén megfogalmazott kiállítástematika (leszámítva persze a Museum of Sweets and Selfie nagyratörő próbálkozását). Az időszaki kiállításokból pedig az derül ki, hogy igény lenne rá, hiszen egyre több az először ad hoc-nak tűnő, de közelebbről vizsgálva finom és jól átgondolt koncepció, ami összefogja a kiállított tárgyakat. Az ilyen jellegű múzeumok és kiállítások azonban sokszor mozognak strukturálisan, műfajilag és tudományosan is a határvonalon, nehéz megtalálni az egyensúlyt szelfi és szelfi között.
Fotó: Museum of Sweets and Selfie
