„Ismerem magam, nem nekem való a múzeumlátogatás”. Szabó Magda őszinte vallomásától ne lépjen senki három lépést hátra. Ez ő: vállalja az adott pillanat lelkiállapotát, és papírra is veti. Ha pedig éri egy újabb – merőben ellentétes érzelmi töltetű – benyomás, akkor csavar egyet véleményén.
Azzal, hogy a regényeiben, önéletrajzi írásaiban és útinaplóiban mindig is kendőzetlenül tárta változó véleményeit az olvasók elé, egy túlfűtött érzelmű, kellő öniróniával bíró írót mutatott meg. Önismeretről, önkritikáról tanúskodó visszaemlékezéseiben álságos megtévesztés helyett inkább vállalta önmagát gyengeségeivel együtt, és nem fogadkozott, hogy mostantól jobb leszek, az elvárásoknak megfelelő ikon, a művészettörténész-író Szobotka Tibor felesége.
Századik születésnapján nem csak a Petőfi Irodalmi Múzeumba költözött be szellemisége. Az évforduló miatt szinte minden közgyűjtemény kereste a párhuzamot saját tematikája, a tárgyai, és az író élete, munkássága között. Így bennem is felvetődött, hogy ez a szavakkal festő nő, az esztétika híveként, művészettörténész férje oldalán bizonyára rajongott a képzőművészetekért. Ebből kiindulva nyomozásba kezdtem, hátha találok életművében egy olyan kedvenc festőt, stílust vagy alkotást, amelyből legalább egy fellelhető a miskolci Herman Ottó Múzeum tizennyolcezer darabos képzőművészeti gyűjteményében. Tévúton jártam: Szabó Magda nem volt elfogult rajongója a szépművészetnek. Legalábbis nem az általánosan vett értelmezésben. A festményekhez és a szobrokhoz leginkább emlékképek, gyermeki fantáziák kötötték; a múzeumokhoz pedig férjével tett közös utazásaik nosztalgiája.
Antonio da Correggio: Jupiter és Ió
Szabó Magdának oka volt rá, hogy nem vágyta megismerni minden képtár gyűjteményét: „nekem reprodukciós albumok jelentették éveken át a képzőművészetet, a mesterek könyvben laktak, onnan jöttek elő hívásomra, míg ültem az állólámpa alatt, kettesben az élménnyel.” (Hullámok kergetése) Ezek a katalógusok már gyermeki fantáziájára is hatottak. Néha elég bizarr módon. Felnőttkori öniróniája pedig bájos történetet varázsolt belőlük az Ókút oldalaira: „Szerettem a képeket. Mikor még nem tudtam olvasni, s a szüleim könyveiben talált ábrák alatti szöveg semmit se mondott a szememnek, magam próbáltam megfejteni, mit látok. A lexikon valamelyik kötete szinte naponta kezemben volt, így néztem például a Kitüntetések, ordók dupla lapján szegény Szent Andrást tornásznak az andráskereszten, illedelmes leplét tornanadrágnak, olyasminek, amilyet a bátyám viselt, glóriáját meg kalapnak.” Saját bevallása szerint a portrék, a szemmel láthatólag valakit ábrázoló képek nem keltették fel annyira a figyelmét, mint a kevésbé érthető ábrázolások, mitológiai figurák, sajátságos leplekbe öltözött nők, kecskelábú, dévaj arckifejezésű Pánok (Ókút). Az ilyen képek azonban több esetben is megviccelték a jó képzelőerővel megáldott – kamaszodó – Szabó Magdát. „Apám csak egyszer próbálta elmagyarázni Correggio Ió-járól, hogy nézzem csak meg azt a ködöt vagy felhőt, hogy formálódik ki belőle egy isten arca, tüstént abbahagyta művészettörténeti műveltségem alapelemeinek lerakását, mihelyt rájött, a jóistent gyanítom abban az Ió-t éppen megejtő felhőben, akiről mindig nehezen viseltem el, hogy nem látható, s annyira örültem, hogy ha ilyen halványan is, mint az említett képen, de mégiscsak kivehető, milyen a külseje.” (Ókút)
Munkácsy Mihály: Ecce homo
Az iskolás Szabó Magda számára különös megtapasztalásokat tartogatottak a múzeumlátogatások. A debreceni Dóczy Gimnáziumnak – amit az Abigél írója a földkerekség legszigorúbb intézményének titulált – a magyartanára arra kérte osztályát a Déri Múzeumban, hogy írjanak fogalmazást az Ecce homo-ról. Arról, hogy milyen hatással volt rájuk Munkácsy Mihály világhírű festménye. A reformtus líceum diákjai szorgalmasan gyűjtötték az inspirációkat; persze figyelembe véve a református szellemiségű iskola hitvallását. De Szabó Magda gondolatvilága már ekkor is merőben eltért a többiekétől. Nem tetszett neki az Ecce homo akkoriban, és ezt a Merszi, Möszjőben el is ismeri. Mégis elindult felfedezni a festményt azzal a tudattal, hogy elég egy olyan részletét kiemelni, amit a másnapi dolgozat középpontjába állíthat: „Annyira vágytam rá, hogy egyszer már én is a M. néni tetszésére dolgozzam! Várjunk csak… Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se szeretem. Hanem… Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! Nem valami finom kutya szegény, sovány is, valahogy hiénaszerű, de hát én minden kutyát szeretek. Árva csontváz kutya, nyilván elkergette a gazdája, vagy talán meg is halt." Innentől kezdve fogalmazásának témája adott volt. A diák Szabó Magda azzal a tudattal ragadott tollat, hogy eljött az ő ideje, most végre kitehet magáért, bezsebelheti a rég áhított elismerést. Naiv volt. A teljes fogalmazást ki kellett tépni a füzetből; tanára pedig megfedte ’iszonyú vétke’ miatt: „Ki tételezett volna fel ilyen elvetemültséget egy kislányról, hogy mikor azt hallja, az Ecce homo egy részlete, egy kutyáról ír és Mária Magdolnáról, nem pedig a Megváltóról? Minden normális embernek, aki azt hallja, az Ecce homo egy alakja, Jézus jut eszébe.” Az eset szerencsére nem tántorította el Szabó Magdát a fantáziadús történetírástól, sőt, a sors úgy hozta, hogy egy művészettörténészbe szeretett bele életre szólóan. Mégpedig olyanba, akinek lételeme volt a tárgyiasult kultúra csodálata. Legalábbis Szabó Magda ilyennek látta férjét, aki ’Megmaradt Szobotkának’: „a művészet segíti elviselni a válságos időszakokat, egy-egy kikönyörgött óra, amelyet múzeumban, képek és szobrok között vagy tárlaton tölthet.” Nyilván ez a fajta szenvedély is hatott az írónőre, amikor a közös utazások alkalmával, férje oldalán látogatást tett egy-egy közgyűjteményben. De sok esetben olyankor is a gyermekkorából hozott előítéletekkel lépett be a múzeumokba: „A milói Venust úgy utálom, hogy összeugrik a gyomrom, ha ránézek, egész életemben üldözött gipszben, márványmásolatban, bronzban, ott volt minden fogorvosom várószobájában. Mona Lisa. Azt is annyiszor láttam már, hogy elegem van belőle. Hosszú az orra, és nem is mosolyog, csak mindig ráhagyom másokra, hogy igen. Egész napi Louvre-járásról szó sem lehet, inkább azonnal megmérgezem magam.” Majd jön az öniróniával teljes pálfordulás a Hullámok kergetése oldalain: „túlságig szép volt itt, majdnem fáj. Mulatok is magamon, milyen sznob lehetek ebben az állandó antisznob attitüdben: a Mona Lisa nem szép, a Venust utálom… Mona Lisa meglepően kis portréjába szinte belezuhantam; addig néztem, míg azt éreztem, lenn vagyok a kép fenekén, a kép zöld mindenestül, az a szín is zöld rajta, ami nem az – ezt nem tudom megmagyarázni, hogy van, de így van –, mintha egy zöld kút fenekén lebegnék, felettem az alkotás bonthatatlan káváján át valami fény. Venushoz ötször mentem vissza, hatodjára már akkor, mikor kifelé jöttünk, rohanva, kopogó cipősarokkal, mint egy feledékeny iskoláslány, hogy még egyszer, egyetlenegyszer megláthassam a hosszú nyak emelte kis fejet, a csillogó vállakat.”
A Vei-i Apolló
Apolló azonban nem volt olyan szerencsés, mint Mona Lisa vagy Venus. Szabó Magda 1965-ben megjelent Hullámok kergetése című útijegyzetben még csodálattal néz az istenség szobrára az Etruszk Múzeumban, és a látottak hatására az olvasóit jó tanáccsal látja el: „Akármit látott már a világ nagy kincsei közül, álljon meg a Veii Apollo előtt, nézze egy kicsit: majd mond neki is valamit az isten, pontosan megérti fura vonalú ajka szavait.” Három évvel az itáliai élmények után a görögök Apolló ábrázolása már nem ragadtatja el. Hiába védte szakmai érvekkel az istenség szobrát a műértő Szobotka Tibor, még ő sem tudott változtatni felesége írói előítéletén: „Nézem-nézem, aztán megcsóválom a fejemet megint, és szólok T.-nak, pillantson már ide, ne azt a becstelen Zeuszt bámulja mindig, akármilyen szuggesztív is, nézze már, én még életemben ilyen ostoba arcot nem láttam, mint az Apollóé. Buta. Ez a szép arc annyira üres és blőd, hogy nem fenséget fejez ki, nem is mennyei nyugalmat – különben sem értem, miért volna nyugodt, mikor körülötte egymást gyötrik-gyilkolják a küzdő felek – ez az arc fel se fogja tán, mi történik itt. – Playboy – mondom T.-nak, aki nevet is, dühös is, és megmagyarázza, hogy kultikus arcnak ilyennek kell lennie, ezt a képet imádták, milyen volna, ha szenvedélyt tükrözne, részvétet vagy riadalmat, és különben nekem semmi se jó, mert Zeusz aztán igazán nem volt kultikus vagy fenséges, arra meg azt mondtam az imént, hogy romlott és csókatekintete van. Csak bámulom az istent, még sokszor elmondom előtte, mennyire buta, hogy szerintem analfabéta is, és bizonyosan a Múzsák írják helyette az összes dalt. Ez segít az írókon, hogyisne, nem járt ez még elemibe se.” Az olümpiai múzeumban tett látogatás után nem lehetett már kiengesztelni az istenséget, aki pech-sorozattal állt bosszút az őt ért gúnyért.
Rodin:Danaida
A múzeumi látogatások során a szobrok megállították, míg a festményekre kevesebb időt szánt a Freskó írója. Otthonában is inkább a katalógusokban kereste a művészetet. Szobái faláról többségében regényeinek szereplői néztek vissza rá fotókról. Kellett a személyes kötődés. Ez alapján értékelődött fel benne egy-egy műalkotás is. „Legkedvesebb festményem viszont a lakásban Szántó Piroska modernnek mondott, számomra időtlenül szép képe. Ez már nem örökség: akkor kaptam tőle, amikor egyik kiállítását megnyitottam.”(Ne félj!_ Földes Anna írása: Otthon –Nők Lapja 1980.) A kép és Szabó Magda találkozásának története izgalmas. Az író mögé látott a képnek, amiben intuitív személyisége segítette. A festménynek arra a belső jelentésére érzett rá, amit az alkotója addig csak magában fogalmazott meg. Szabó Magda mondatai Szántó Piroskát is lenyűgözték. Így emlékszik vissza: „Az a fehér ló, a szentendrei piacon, ahogy a tehertől-hámtól megszabadulva békésen lógatta a fejét a kereszt vetette sovány árnyékban, és rám nézett a fehér, homlokába hulló sörénye alól, Modok Mária beteg tekintetét vágta a szemembe. Kép lett belőle, a Kék szemű ló. Lefestettelek lónak - szerettem volna megmondani Máriának, de nem lehetett, bizonyos összefüggésekre nem volt se füle, se humora - félreértette volna, ebben az állapotában különösen. Hiábavaló lett volna elmagyarázni neki, hogy minden képemnek van egy belső címe, a magam használatára, s a Kék szemű ló belső címe: Modok Mária beteg. Csudálatos, de volt, aki megértette. Szabó Magda a műcsarnoki kiállításomon megvette, aztán csak rám nézett a keskenyre vágott fekete szemével:
- Ebbe te valakit belefestettél, ugye?
Én csak bólintottam, ő meg nem kérdezett többet…”
Pieter Janssens Elinga:
És valóban, Szabó Magda továbbgondolt minden egyes alkotást, amivel találkozott:„a képet mint képet, mint az ábrázolás rögzítette tényt egyébként sosem akartam elfogadni olyannak, amilyennek láttam, úgy érzékeltem, az csak részlet, ízelítő egy egész képsorból, amelynek meg kell lennie valahol, de én csak ezt az egyetlenegy részecskéjét ismerem, s magamnak kell kitalálnom, mi történt az ábrázolt pillanat előtt.” (Ókút) Egy ilyen mélázó, fantáziavilágban élő embernek ijesztő az a mennyiségű kép, amivel az Ermitázs csalogatja a látogatót kulturális kalandra. „Felfoghatatlan, évek kellenének anyaga tudomásulvételéhez, feldolgozásához.”– írta Szabó Magda – „a látogató elveszti önmagát, egyéniségét, nem külön személy többé, csak vízcsöpp a turisták szüntelen hömpölygő folyamában… mikor kilép az előcsarnokba, felnevet, mert tudatosodik benne, hogy az egész képanyagból két festményre emlékszik, egy holland képre, amelyen egy nő sepreget, s akinek csak egy gömbölyű tükörben látni az arcát a bezuhogó zöldes fényben, és egy Rembrandtra, egy levétel a keresztről-re, amelyet azért jegyzett meg, mert háromszögletű a szerkezete és a háromszög komponensei voltaképpen fénynyalábok meg árnyék.” Hasonló élménye miatt a British Múzeumot sem kímélte kritikájával: „egy régen gyanított, s végre megbizonyosodott sejtelem, hogy utálok múzeumba menni és utálok képeket nézegetni szakmányba.”
Rembrandt: Levétel a keresztről
Nem örök érvényű vélemények ezek. Pillanatnyi érzések heves megfogalmazásai. Ha nem így lenne, a római Szendergő szobor mellől Szabó Magda nem hagyta volna hátra ezt a tanácsát nekünk: „néha megengedheti magának az ember, hogy úgy leroskadjon a művészi élménytől, mintha valami betegség teperte volna le. Elemi érzés lesz, megéri.”
A címképen Rodin: Calais-i polgárok.
