„Az igazi művész nem irányzatokból indul el. Figyeli a kort, a társadalmat, átéli kora problémáit és alkotása folyamán átélésének megfelelően tükrözi ezeket.” Az idézet Lantos Ferenc festőművész egy 1961-es interjújából való, és ugyanebben a beszélgetésben a művészpedagógus azt is hangsúlyozta, hogy „kísérletezni, keresni kell, s nem visszafordulni, nem utánozni”. A gondolat magja abban a nagystílű, magabiztos, ugyanakkor végtelenül alázatos attitűdben szökken szárba, mely magatartás a nagy iskolák, nagy tanárok és alkotók alap attribútuma: azazhogy egy megalapozott, nyitott szemlélettel az arra érdemesek és kíváncsiak új megoldások, stílusok, megfogalmazások felé indulhatnak, a biztos alapra saját építményt álmodva, a felkínált tudásból egyéni látásmódot csiszolva. Amiként Pinczehelyi Sándor grafikusművész, egyetemi tanár mondta egy 2026-os életút-interjúban: „A tanár ne telepedjen rá a diákjaira, ne akarja a saját képére formálni a tanítványait, hanem igyekezzen minél jobban beleélni magát az ő világukba, segítse őket abban, hogy a maguk választotta irányban haladhassanak előre.”
Van olyan kiállítás, mely elsősorban műveket mutat be, és van olyan, mely egy művészeti gondolkodásmódot próbál láthatóvá tenni. A SzínPhonia. A Pécsi Iskola. A Művészeti Kar 30 éve című tárlat inkább az utóbbihoz tartozik. A november 15-ig a Hungarian Art & Business épületében, a HAB-ban látható kiállítás 32 művész munkáin keresztül nem egy lezárt, homogén művészeti stílust kíván rekonstruálni, sokkal inkább egy több generáción átívelő kapcsolati és szellemi hálót feszít ki szemünk előtt: mesterek és tanítványok, egymásra reagáló életművek, eltérő médiumok és különböző korszakok találkozásának lehetünk meghívott, felkérdezett és megigézett tanúi.
A Pécsi Iskola, melynek ihletett olvasztótégelyében olyan neves alkotók tanítottak, teremtettek, tereltek és hagytak álmodni, mint a bevezetőben megidézett két, a műhely szellemiségét nevével fémjelző mester, pedagógus, művész, nem attól érdekes, hogy felismerhető benne egyetlen közös formai kézjegy, valamely védjegy, éppen ellenkezőleg: a kiállítás azt mutatja meg, miként tud egy művészeti közeg úgy örökséget teremteni, hogy közben nem kényszeríti ugyanabba a stílusba, ugyanabba a keretbe és minőségbe a következő generációt. Mely nem attitűdöt, hanem gondolkodásmódot örökít.
Pécs a 20. század második felében a magyar és közép-európai kortárs művészet egyik fontos központjává vált. A zene, a tánc, a színház, az irodalom és a képzőművészet egymásra hatása, valamint az avantgárd és kísérletező gondolkodás olyan közeget nemesített, oltott az öröklétbe, melyben a művészet nem feltétlenül különálló területek összességeként jelent meg. Ennek a történetnek fontos alakja például Martyn Ferenc, akinek pécsi jelenléte és pedagógiai hatása több későbbi alkotói irány számára is meghatározóvá vált, és tanítványai között ott volt többek között Lantos Ferenc és Keserü Ilona, akik egészen különböző módokon vitték tovább az absztrakció kérdését: előbbinél a geometrikus, analitikus gondolkodás, utóbbinál a szín vált különösen meghatározóvá.
Lantos Ferenc környezetében bontakozott ki a Pécsi Műhely progresszív, konceptuális és kísérletező művészeti gyakorlata is, miközben a pécsi szobrászatban olyan jelentős alkotók munkássága kapcsolódik ehhez a történethez, mint Bencsik István és Rétfalvi Sándor. A Pécsi Iskola története ezért nem egyetlen műfaj története: festészet, geometria, fotó, konceptuális gondolkodás, performativitás, land art és szobrászat egyaránt része annak a tágabb szellemi térnek, melyet az Andrássy úti kiállítás megidéz.
Az idézés pedig a szóban forgó örökséget nem egyszerűen történeti anyagként mutatja be, sokkal inkább valamiféle kollektív tudásként, retinára égett tapasztalatként, nagyvonalú művészeti gesztusként, mely gesztust alkotók és generációk, mesterek és tanítványok sora tökéletesített, finomított, faragott-csiszolt-alakított bátorrá, elsöprővé - valamilyenné. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara, mely 1996-ban alakult meg, ennek a szellemi hagyománynak egyik mai intézményi tere. A jubileumi, harmincéves évforduló alkalmából rendezett programok ezért éppen azt teszik láthatóvá, hogy egy művészeti iskola öröksége nem pusztán az egykori mesterek és művek megőrzését jelenti, hanem azt, hogy abba újabb alkotói generációk a saját kérdéseikkel miként simulhatnak bele, és mit emelnek át egy közös jövő progresszívebb, másféle-fajta teremtéskultúrájába.
A Pécsi Iskola egyik legizgalmasabb mai tanulsága az, hogy nem ugyanazt kell tovább vinni. A kiállításon ezért a plasztikusság és az analitikusság jegyében egymás mellett jelennek meg olyan művek, melyek a szín és a forma autonómiájából indulnak ki, és olyanok is, melyek már egészen más kortárs problémákból építkeznek. Az absztrakció mellett megjelenik a figuralitás, a geometrikus gondolkodás mellett az anyagközpontúság, a történeti utalás, a társadalmi érzékenység, a fotó, az installatív és performatív gondolkodás egyaránt.
A sokféleség azonban nem szétesést eredményez, sokkal inkább azt mutatja meg, hogy egy művészeti hagyomány akkor tud tovább élni, ha nem a forma ismétlését, hanem a kérdezés lehetőségét örökíti tovább. A felkérdezés bátorságát, az új utakra törés kíváncsiságát, az elbukás drámaiságát, az identifikáció szükséges csodáját. A Pécsi Iskolához kapcsolódó alkotók esetében ezért az örökség egyik kulcsszava a variabilitás, melynek során a technika nem feltétlenül végállomás, inkább eszköz, a szín nem pusztán dekoráció, amint a forma sem kompozíciós kérdés csupán, és a kép sem feltétlenül egyetlen jelentést a világba kiáltó médium. A Pécsi Iskola állítása az, hogy egy mű egyszerre lehet érzéki tapasztalat és gondolati konstrukció - és e kettő mentén végül esélye nyílik kortárs lenyomattá válni.
A Pécsi Iskola szellemi örökségében fontosnak tűnik az a fajta művészeti magatartás, mely nem készen kapott válaszokból indul ki, inkább próbálkozik, elemez, szétszed, újrarendez, kapcsolatokat keres, csápokat küld mindenfelé, mintha azt mondaná, hozzatok ide minden gondolatot, tapasztalást, minden alkotást és tagadást, mert minden, ami van a Nap alatt, abból válhat teremtett világ. Ez az alkotói attitűd közel áll az asszociatív gondolkodáshoz is, a proaktivitáshoz, a tapasztalatból kreált művészi aktus intellektualizálásához.
Egy szín egy másik színt hív elő. Egy forma egy másik formára válaszol. Egy anyag megváltoztatja a jelentést. Egy történeti utalás új jelentésréteget nyithat. Egy személyes tapasztalat pedig nem feltétlenül önéletrajzi történetté válik, hanem a mű egyik érzékelhető összetevőjévé. Ebben az értelemben az alkotó saját énje is bekerül a műbe – nem feltétlenül témaként, hanem tapasztalati faktorként. A néző pedig nem egyetlen megfejtést kap, hanem jogosultságot, hogy dolgozzon a művel. Hogy asszociáljon, kapcsolódjon, visszalépjen, újra értelmezzen, magába fordítva a részévé váljon maga is az alkotásnak, rétegzettséggel, jövőképpel és időbeni strukturáltsággal ajándékozva meg így a művészt, a művét és a mindenkori befogadót is.
A HAB kiállítása nem egyetlen stílus köré szerveződik. A különböző művek közötti távolságok éppúgy fontosak, mint a rokonságok, melyek révén a látogató nem egy lezárt, többemeletes, több helyszínű művészettörténeti pannót lát, hanem egy gondolkodási mezőbe kap meghívást, mely mezőben a díszlet is főszereplővé válik. A helyszín többléptékű és többolvasatú, kint és bent, lent és fent bejárható, karakterizáltsága okán érzékeny válogatások, párbeszédek és kölcsönhatások különleges színpada.
A HAB viszonylag új szereplője a budapesti kortárs művészeti színtérnek: 2023-ban jött létre azzal a deklarált céllal, hogy hozzájáruljon a magyar kortárs képzőművészet kiteljesítéséhez, a művészet társadalmasításához és a művészeten keresztüli párbeszédhez. A központ saját meghatározása szerint nem pusztán kiállításokat kíván létrehozni, hanem kapcsolódási pontot szeretne kínálni a művészethez.
Az Andrássy úti épület különböző funkciói – a kiállítóterek, a műhelyek, a kert, a program- és közösségi terek – olyan struktúrát alkotnak, melyben a művészet nem kizárólag a falra került műtárgy formájában van jelen. A központ művészetpedagógiai programokat szervez, alkotóműhelyt működtet, rezidenciaprogramot kínál, és a fiatal művészgeneráció számára is rendszeresen biztosít bemutatkozási lehetőséget. A HAB az egymásmelletiség szimbóluma. Mesterek és pályakezdők. Művészettörténeti örökség és kortárs gondolkodás. Kiállítás és műhely. Néző és alkotó. Galéria és kert. Szemlélés és cselekvés. Mindez szépen megfér egymás mellett, sőt, a kiállításon barangolva úgy érezzük, ez nem is lehet másként, nem is lehet, hogy lépteinket és gondolatainkat ne fiatal művészek beszélgetése, műhelymunkája kísérje, hogy a tárlatnézést ne szakítsa meg a rácsodálkozás, hogy micsoda pillanat az, amikor egy alkotás alkotói közegben kap helyet, és micsoda varázslat az, amikor képzelt tanúi leszünk művek és mesterek és kortárs alkotók és példaképek és kísérletek és gondolatok suttogó-türelmetlen-egymás szavába vágó párbeszédének.
Mert a HAB nem csupán egy galéria. Térbeli tagoltsága nem pusztán építészeti adottság, hiszen a különböző terek különböző típusú művészeti találkozásokat tesznek lehetővé. Van tér a koncentrált megfigyelésre, van tér a kísérletezésre, van tér a beszélgetésre és van tér arra is, hogy a művészet egyszerűen kilépjen a klasszikus kiállítótéri keretekből, ki az életbe, az őszbe, a vörös levelű fák ölelte szoborparkba, a közelgő tél csendjébe.
Ez a struktúra különösen fontos lehet egy olyan művészeti közeg bemutatásakor, mint a Pécsi Iskola, mely nem passzív tudást őriz, hanem tevőleges attitűdre tanít minket. Azt mondja: nézz másképp, próbáld ki, kapcsolj össze két dolgot, ne félj attól, hogy az egyik médiumból átviszel valamit a másikba, ne tekints véglegesnek egyetlen formát sem. És mindenekelőtt: merj a saját tapasztalatból kiindulni.
Talán ezért érdemes a HAB-ot nem egyszerűen új kiállítóhelyként nézni a budapesti kulturális térképen, sokkal inkább olyan találkozási pontként, ahol különböző művészeti generációk, műfajok és nézői tapasztalatok kerülhetnek egymás mellé - olyan kulturális közeget teremtve, melyben a művészetet nem csak nézni, megismerni, megcsodálni lehet, hanem ahol találkozni is lehet vele. Tanulóként. Alkotóként. Oktatóként. Szakmai érdeklődőként. Vagy egyszerűen nézőként.
Éppen, mint a Pécsi Iskola öröksége. Mindkettő a kapcsolatokra épít: mesterek és tanítványok között, különböző művészeti ágak között, múlt és jelen között, művészet és befogadó között. A SzínPhonia cím a kurátorok értelmezésében éppen ezért az együttrezgésre utal, mely különböző művészeti ágak és alkotói generációk között alakult ki Pécsett - ám a kiállítás egyik legerősebb gesztusa éppen az, hogy ezt az együttrezgést korántsem azonosságként mutatja meg.
Mert nem minden mű hasonlít egymásra. Nem minden alkotó gondolja ugyanazt. Nem mindenki alkalmazza ugyanazon eszközöket, nem mindenki képviseli ugyanazon korszakot. Mégis létrejön közöttük egyfajta párbeszéd, mely párbeszéd egy élő művészeti iskola öröksége, kérdezéskultúrájának, szabadságvágyának, tudáskincsének, világképének mindenki számára hozzáférhető és egyedi lenyomata.
A Fény teremben a Pécsi Iskola történelmi debütálásának lehetünk tanúi, Losonczy István, Keserü Ilona, Lantos Ferenc, Martyn Ferenc, Victor Vasarely és Bullás József munkái között járva, a Bauhaus, az avantgárd, az op-art, a geometrikus és organikus absztrakció kölcsönhatásainak, egymásba hullámzásának lehetünk beavatott megfigyelői, a hangulat játékos, könnyed, éppen annyira, mint Mozart zsenijének csillanó variációi.
Az emeleten absztrakt organikus alkotásokkal találkozhatunk, melyekben a színek ereje, a dinamikus ecsetkezelés, az erőteljes gesztusok, a tudatosság, a természetből vett inspirációk, a belső utazások és a felületi játékok teremtetnek karakterisztikát és közös, mégis elváló narratívát. Nemes Csaba Festménymenedéke színek és formák Tesz-Vesz városa, Rigó István installációja a falra vetett árnyék tőlünk függő illanó játéka, Valkó László Műterem című képe gesztusok, gondolatok tócsába összefolyó víziója, Előd Ágnes filmetűdje táncmozdulatok irányította drónok padödője az esti város nyüzsgő sziluettjében. Ugyanebben a térben Tolvaly Ernő, Ernszt András, Ádám Zoltán, Somody Péter, Mészáros Gergely, Hegyi Csaba és Bóbics Diána alkotásai lépnek egymással és velünk párbeszédbe, kulturális meghatározottságról, identifikációról, kisebbségi létből szőtt selyemálomról mesélve, legyen szó az Észak-Dél-Kelet-Nyugat összes pontjára mutató iránymutató növényről – minden tettünk igazolásáról, vagy éppen egy ólomsínekkel szegélyezett új hajtásról, életről, álmokról, vágyakról, határvonal mentén kibontakozó határtalanságról.
A galéria másik terében az iskola konceptuális, intermediális és figurális hagyatéka hajlik térbe Palatinus Dóra, Tóth Zsuzsa, Pinczehelyi Sándor, Kismányoki Károly, Gyenis Tibor, Palotás József, Lengyel András, Bencsik István, Varga Ferenc alkotásain keresztül – mi pedig transzgenerációs terhek, hozott minták figyelmeztetnek minket a nagy igazságra: a világban nem lehet máshogy megjelenni – de túlélni sem -, csak úgy, ha valamit csinálsz. Horváth Csaba Árpád: Felkészülés a halálra című installációja egy urnával a fején fekvőtámaszozó alakot ábrázol, Gaál Tamás otthagyott női retiküljében Ariadne fonala várja, talán, hogy használatba vegyék és megvívja képletes harcát a káosszal, a rejtéllyel, a rabsággal, az önkénnyel, Nyilas Márta Festő életbe festve diptichonja pedig mint elrajzolt női sorsunk árva mementójának két szarkofágja néz velünk szembe.
A HAB laborban a Pécsi Iskoláról láthatunk egy dokumentumfilmet, melyet a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara készített a 25 éves évfordulóra, a kertben pedig szobrok hívnak gondolkodásra, fekete bárányok, tevék, rakétává vált óriásceruzák - Mészáros Gergely, Colin Foster, Gaál Tamás, Palatinus Dóra a szó szoros értelmében is kitágítják a teret, a narratívát, dacolnak idővel és elmúlással, beleálmodják magukat évszakok rohanásába, színek változásába, falevelek hullásába, a nyártemető csendjébe.
A HAB-ban egy történeti hagyomány és egy fiatal kulturális intézmény találkozik. A Pécsi Iskola azt mutatja meg, miként válhat egy művészeti közeg generációkon át ívelő szellemi örökséggé, a HAB pedig ennek az örökségnek válik mai terévé: olyan hellyé, ahol a művek mellett az alkotás, a tanulás, a találkozás és a párbeszéd is helyet kap. Így a Vékony Délia és Bullás József kurátori koncepciójára épülő kiállítás végső soron nemcsak arról szól, honnan jövünk, hanem arról is, mit kezdünk azzal, amit örököltünk és hogy képesek vagyunk-e úgy tovább vinni úgy, hogy közben ne ugyanazt ismételjük.
A Pécsi Iskola olyan fiataloknak adott otthont és teret, akik nem a megszokott módon közeledtek a képzőművészeti problémákhoz. Akik Lantos Ferenc után szabadon nem irányzatokból indultak el, hanem figyelték a kort, a társadalmat, átélték koruk problémáit és tükrözték ezeket. Szintén Lantos mondta: „A képzőművészet, illetve általában a művészet »munkamódszere« egészen más. Egy művel, egy megnyilatkozással a teljes, perspektivikus világot megragadja…”. Amint a HAB többterű főhajtása is megragadja az egész világot, kifordítja, tengelyeiből visszahajtogatja és azt mondja: vagy-e elég bátor más nevet adni az ismerősnek, más színben látni az egyértelműt, más lélekharangot megkondítani ugyanolyannak hitt teremtéstörténetünkből? Megragadni a teljes világot. Kint és bent. Fent és lent. Nyártemető őszelőn. Vörös levelű fák ölelésében. A közelgő tél csendjében.
