„Nincs az a bátor ember, akit meg ne zavarna a váratlan fordulat.” Ezek Julius Caesar szavai, és a gondolatot kicsit kitágítja, elmélyíti, ha tetszik, megszelídíti James Redfield amerikai író gondolata, miszerint: „Ha valaki vagy valami keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.” Eszerint tehát a sorsfordulat egyszerre lehet traumatikus, elbizonytalanító és hosszútávon gazdagító, tanító jellegű. „A sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan - már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami.” Müller Péter szavait szabadon értelmezve, ezek a bizonyos cikkcakkok akár életünk fordulópontjai is lehetnek, melyek néha megsebeznek minket, máskor kemény próbatételek, néha magányra ítélnek, vagy éppen mély traumákat karcolnak lelkünkbe, és van, hogy egy másik tér- és időpillanatban megrebbent pillangószárny visszhangja a hirtelen változás, nekünk pedig szavaink sincsenek rá. A változás egyben átalakulást is ígér, másik irányba indulást, elfejlődést, szakítást, építkezést, újra generálást, megszűnést, eső után szivárványt, éj után hajnalt, de csendet áttörő felsírást is. Mindenképpen valami mást, mint ami korábban volt. És ez a más, mindennapjaink révésze, életszerpentinünk hajtű kanyarja, akciónk, alkotásunk, teremtésünk megtermékenyítő múzsája. A váratlan: elvárt kaland, mely feloldásért kiált.
Az MBH Bank Művészeti Alapítvány támogatásával működő Hungarian Art and Business november 16-ig nyitva tartó nagyszabású időszaki kiállítása Sorsfordulat. Radikális találkozások címmel hasonló kérdések mentén a váratlan, életünket gyökeresen megváltoztató pillanatokat, a krízishelyzetek abszurditását és a belső átalakulások
mélységeit vizsgálja. S teszi ezt a tőle megszokott különleges koncepcióval: régi mesterek alkotásai és kortárs nemzetközi és hazai művészek dialógusa által invitálja a látogatókat a saját sorsfordító tapasztalataik újragondolására, kimondására, felfejtésére, transzformálására. Az olyan pillanatok visszaidézésére szólít fel minket, melyekben egy külső vagy belső történés gyökeresen megváltoztatta azt, ahogyan a világot és önmagunkat láttuk addig. A kiállítás vallási, kulturális, pszichológiai és művészeti diskurzusokban, valamint egyéni és kollektív identitáskeresés mentén teremt többrétegű olvasatot a mindannyiunk számára ismerős, mégis lelkünkből nehezen előbányászható témának.
A kurátorok, Vékony Délia PhD és dr. Körösvölgyi Zoltán a tárlatot hat tematikus fejezetre bontották, kerülve a kronologikus megközelítést, teret adva konfrontációnak, dialógusnak, artisztikus vitának. A művek, melyek egytől-egyig valamely privát vagy kollektív sorsfordulat mentén születtek, nem csak narrálják, elmesélik azt a bizonyos cikkcakk pillanattöredéket, hanem határozottan felszólítják a látogatót: láss és érezz, nézz és éld újra, ha tetszik, teremts velem. Ez a fajta provokatív attitűd méltó a mai modern megközelítéshez, nem nyugszik bele az így történt akciójába, hanem a te hogy látod proakciójával emeli a tétet, ezáltal élményteret hozva létre, közösségi kísérleti színpadot, ahol a határok átlépése, a belső utazás, a komfortzóna meghaladása elvárás, különleges ajándék és önmagában is sorsfordító tapasztalás.
Az alkotások egyszerre megrendítőek, profánok, bátrak és meghatóak. Mark Wallinger, Angel című videóalkotásában, a londoni metróállomáson sötét szemüveget viselve, fehér bottal, egyhelyben járva, a Bibliából János evangéliuma sorait skandálja, melyet magyarul így ismerhetünk: Kezdetben volt az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. A szöveg – a visszafelé rögzítés technikája miatt – nem emberi beszéd hatását kelti, az Angel állomáson rögzített kisfilm akár Isten angyalainak le-meg-elbukását is szimbolizálhatja, ha a záró mozzanat nem egy hirtelen hátrafelé sodródás lenne, mely minden bizonnyal a mennybe emelkedés metaforája. Magyar Ádám a hely meghatározottságának, a pillanat retinára égésének aspektusából mesél sorsfordulatról, fejlődés-elmozdulásról, Keith Milow brit alkotó, a tömeg közé csapódó fehér keresztje és Mohácsi András markáns fekete angyala az időtlenség és térvesztettség artisztikus karcolatai, Berndnaut Smilde Nimbus-sorozata pedig mesterségesen létrehozott felhőket örökít meg különleges terekben, a mulandóság és a kinyilatkoztatás kapcsolatát vizsgálva.
Külön egységet képeznek a kiállításban a rítusteremtő alkotások, melyek között vannak az elcsendesedést fókuszba állító, meditatív jellegű művek, vannak a nőiség misztériumához kapcsolódó akciók és vannak egyértelműen cselekvésre felszólító munkák, ilyen Kuzma Eszter Júlia monumentális helyspecifikus installációja, melyben ősi szimbólumok kapcsolódnak a jelen pillanataihoz, és meglehetősen provokatívan, együtt-alkotásra, közös misztériumteremtésre szólítják fel a látogatót: a vászon mellé odakészített művérrel bárki kiegészítheti a képet, a változás különféle pixeljeinek lenyomataként. Zellei Boglárka Éva Örökléspróba című fotográfiája egyszerre kínálja a megmerítkezést és a madártávlatot, közelről, akárha az univerzum egy távoli bolygójának szürke hamuja örvénylene körülöttünk, távolabb húzódva hideg napvilágnál születő árnyékká tisztul a kép: elmosódott tükörképe valaha volt magunknak.
Szendrő Veronika Mandilyon című videóinstallációja egy világtalan szem belső világaként az állandó változás mandalaélményét ragadja meg, Cséfalvay András Automatizált Messiás mesterséges béke 2222 című filmje a rítus és a gépiesség, az ima és a gondolattalanság zavarbaejtő perpetum mobile akciója, Vadászi Zoltán Transzhumán című röntgenképe a kunderai létbevetettség elmagányosult, kiterített víziója, Péterfy Ábel ikonján a szent (vagy talán maga a Megváltó?) kezében a laptop, mint korunk Bibliája, a fejlődés és a felejtés különleges diszharmóniáját kelti bennünk. Szaladják „Taikyo” István Vadálló-kövek című alkotása mintha posztapoliptikus ürességbe invitálna, keresztes zoltán underdogimages fotografált magánikon objektjei elkapott pillanatok rejtőző terekben, Erdélyi Gábor, Mátrai Erik holdbéli tájakra emlékeztető, fénnyel, világossággal, átszőtt munkái, pedig, akárha egymással beszélgetnének, az érzékelés határaira, a kimondhatatlan, elmesélhetetlen horizontjára repítenek minket.
Ha pedig utolsónak Noh Sanghee különleges fényinstallációját tekintjük meg, annak éteri, áttetsző, légies költészete az elején látott metróbéli, angyali feltámadással valamiféle transzcendens keretbe emeli a kiállítás egészét, mintegy azt sugallva: a sorsfordulat, a meg-el-átváltozás szükségszerűen valamiféle kiteljesedés felé visz, és ha nem, akkor is rajtunk áll, hogy mit felelünk rá, emberlétünk angyalszárnyait megrebbentve.
Mert a váratlan, radikális változás egyben krízis is, az eddigi keretek meginognak, az identitás stabilitása megkérdőjeleződik, szükségszerűen vonva maga után egyfajta újratervezést, elengedést, megvilágosodást. Ez pszichológiailag azt is jelentheti, hogy az önkép, a világról alkotott vízió és az értékrend újragondolható, olyan kérdések mentén, mint ki vagyok most, mi a dolgom, hogyan élek tovább, és ebben a művészet, mint projektív tér, ihletett táptalaj lehet. Mivel a megtörtént eseményt integráljuk magunkba, s vele a jót és a rosszat is, a változás mindenképpen több, mint lebomlás: egyszerre transzformáció, új szabályok írása és új formák rajzolása. Értékváltozás és veszteség vezethet a személyiség átstrukturálásához, egyensúlyvesztéssel, újraépítéssel és átkeretezéssel már nem csak az eredeti állapotra törekszünk, hanem jó esetben egy mélyebb, árnyaltabb szintre. Ha pedig a fordulat alanya történetesen művész, akkor a változás új narratívákat, eszközöket, hordozókat, új témákat is jelenthet, esetünkben az Andrássy úti palotasor épületében a személyes átalakulásokat művekként prezentálva, az alkotók arra szólítanak fel mindannyiunkat, hogy engedjük el a világról alkotott eddigi elképzeléseinket.
A – már csak néhány napig látható - kiállítás, mely a nézőtől egyfajta ko-alkotást kíván, mindenkit a személyes fordulatélményével kínál meg, a művészet rituális ereje folytán új nézőpontokkal, katarzis-pillanatokkal, aha-élményekkel dúsítva. A nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e újraformálni magunkat, tapasztalásainkat, élményeinket, hitrendszerünket, és mindezt a művészet, az alkotás rítusai mentén, kollektív utazásban, egyéni felelősségvállalással, pillangószárny rebbenése nyomán.
„Ha valaki vagy valami keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.” Redfield gondolatait tovább szőve, a véletlen: Isten álruhában. A változás: sorsfordító akarat, melyet végül az arra adott reakciónk minősít. A változás: a metróbéli fehérbotos angyal mennybemenetele, a felhő fehér pamacsa a mesterséges égbolton, a végtelen számú ujjlenyomatot elviselő vászon, a hideg fényű nap uralta magány, az éteri, lebegő fényjáték, mely akárha kóbor angyalszárnyak ölelkezése lenne. A váratlan: elvárt kaland, mely feloldásért kiált. Megváltásért. Megjavulásért. Eső után szivárványért, és hajnalért az éjszakában.
A cikkben szereplő képek forrása: Hungarian Art and Business
