Elárasztották az országot a zsánerszobrok. Az életképeket, hétköznapi helyzeteket és alakokat megjelenítő műveket a járókelők és a turisták általában szeretik, jellemzően a szelfik hátteréül szolgálnak. A fővárosban találkozunk ilyen alkotásokkal: a Hild tér sarkán újságot áruló rikkancs fiú fut elénk, a Práter utcában a Pál utcai fiúk golyóznak, a Falk Miksa utca végén pedig Columbo felügyelő köszön ránk. Vidéken is egyre gyakrabban látunk hétköznapi embereket mintázó köztéri alkotásokat jellegzetes tevékenységük közben.
A zalai megyeszékhely is gazdagodott néhány ilyen alkotással: 2016-ban a város Dísz terén állították fel a Sakkozók című zsánerszobrot, aminek az a különlegessége, hogy bárki az alakok melletti bronzasztalra teheti saját készletét és bátran sakkozhat egyet partnerével. De fiataloknak is szántak egy alkotást, amit a szobor avatásán még körbe is táncoltak a diákok Farkas Ferenc szobrászművész nem kis örömére.
Tavaly Zalaegerszegen a nyári fesztivál nyitónapján Szabolcs Péter, Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész új zsánerszobrát avatták, amely a legendás Szabó Gyula kefekötő mesternek állít emléket a piacon, azon a helyen, ahol a legtöbbször árulta portékáit. Az ünnepségen többen felidézték a látássérült mester alakját, aki ikonikus figurája volt a zalaegerszegi piac életének egészen két évvel ezelőtti haláláig. Szabó Gyula 1921-ben született a család ötödik fiúgyerekeként, s iskolás korában derült ki, hogy súlyos látáskárosodása van. Az elemi iskola hat osztályát testvérei segítségével végezte el, majd 11 éves korában Szombathelyen kitanulta a kefekötő és cirokseprűkészítő szakmát. A kefekötés régebben tipikusan a vakok szakmája volt, mivel könnyen megtanulható és végezhető látás nélkül, a lyuggatott kefealap tapintással vezeti a nem látókat. Gyula bácsi 1945-ben már házasemberként, várandós feleségével érkezett Zalaegerszegre. Kiváltotta az iparengedélyt kefekötésre és áruit a megye heti piacain értékesítette. 2015. szeptember 3-áig ült a zalaegerszegi piac sarkán egy csenevész fácska, később egy napernyő árnyékában. Előtte az asztalkán katonás sorrendben sorakoztak a művei. Az ő keféi - amelyeket sokszor maga talált ki egy-egy speciális feladatra - újra köthetők voltak, egy életen át szolgálta tulajdonosukat, nem eldobásra gyártotta őket, mint ahogy ezt gyári tömegtermelésnél tapasztaljuk. Pontosan délben jött érte a fia. Addigra visszarakosgatta a kollekciót a két viharvert vulkánfiber bőröndbe. Megrendelői, az általa készített tárgyakat használó pékek, kéményseprők, állattartással foglalkozó gazdák és háziasszonyok hiányolják árucikkeit és nem utolsósorban kedvesen tréfálkozó személyét.
A Göcseji Múzeum Ódonságok, újdonságok című időszaki kiállításán is felelevenítették Gyula bácsi alakját, bemutatták műhelyének berendezését, a piacon használt asztalkáját és az elmaradhatatlan napernyőt. Ugyanis ezek a tárgyak is a múzeum gyűjteményébe kerültek a család jóvoltából. A kiállítást kiegészítette még a köztéri szobor kisplasztikai változata, amelyet a szobrászművész kölcsönadott a tárlat idejére, így Gyula bácsi alakja ekképpen is megidéződött.
