A Magyar Természettudományi Múzeum 2018-ban „A hónap műtárgya” időszaki minigalériájában olyan állatok és növények gyűjteményi példányait mutatja be, amelyek nem természetes tagjai Magyarország élővilágának. Januári jövevényfajunk a zöld vándorpoloska, mellyel télen a lakásunkban találkozhatunk.
Ezek a fajok általában az ember segítségével jutottak el hozzánk, vagy a közeli országokba, majd onnan a maguk erejéből hódították meg hazánkat. Nálunk azután tömegesen elszaporodtak, és gyakran súlyos károkat okoznak – főleg a termesztett növényekben és az élelmiszerekben –, vagy az őshonos fajok visszaszorításával természetvédelmi problémák előidézői. Az ilyen állatokat és növényeket inváziós vagy özönfajoknak nevezzük.
A zöld vándorpoloska (Nezara viridula) eredeti hazája vitatott, bár a szakértők úgy vélik, Kelet-Afrikából származhat. Az elmúlt 250 évben a kereskedelemmel nagyon sokfelé széthurcolták, és a trópusi-szubtrópusi vidékeken ma már világszerte elterjedt kártevő. Dél-Európától északabbra azonban ismeretlen volt, egészen a 2000-es évek legelejéig, amikor több egyedét találták Szegeden, illetve a budapesti Kőbánya-Kispest vasútállomáson (ez is jelzi, hogy terjedésében a kereskedelemnek is szerepe van). Mára elárasztotta az egész országot, és jelentős kártevő lett: száznál is több növényfaj szolgál táplálékául, köztük szinte az összes zöldség, a görögdinnye, a napraforgó, dísznövények, sőt a sárgabarack is. Főleg a nyár második felében károsít, amikor a lárvák már nagyok és a kifejlett poloskák (az imágók) is megjelennek.
A vándorpoloska lárvái meglehetősen különböznek a majdnem teljesen egyszínű zöld imágóktól. A petéből kikelő apró lárvák 5 stádium után válnak kifejlett rovarokká; először vörösbarnák, utána feketék, sorokban álló fehér és pirosas foltokkal, majd a fekete alapszín egyre inkább zöldre vált. A kontrasztos mintázat célja a figyelmeztetés: a poloskalárvák így jelzik, hogy kellemetlen szaguk miatt a ragadozók jobban teszik, ha békén hagyják őket.
Zöld vándorpoloska lárvái és imágói ricinus levelén (Bodor János felvétele)
Aki valamelyest jártas a hazai rovarfaunában, joggal veti fel, hogy de hát ilyen méretű, zöld poloskák 2000 előtt is éltek Magyarországon! Valóban, a zöld bogyómászópoloska (Palomena prasina) a hazai fauna őshonos tagja. Ez a faj azonban inkább a lombkorona lakója – a vándorpoloska a gyep- és cserjeszinté –, és inkább a természetes növénytársulásokat kedveli, így a lakosság sokkal ritkábban találkozik vele. A két poloskafaj tényleg nagyon hasonló, de a vándorpoloska hátoldalán, a háromszögletű pajzs tövén egy vonalban öt apró folt látható, melyek közül a középső három fehér, a két szélső pedig sötét – ilyenek a másik fajon nincsenek. Ezen kívül a vándorpoloska kicsit nagyobb és megnyúltabb, mint a zöld bogyómászópoloska.
Kártétele mellett a vándorpoloska más módon is kellemetlenkedik: telelni gyakran a lakásokba húzódik, amit sokan nehezen viselnek el.
A vándorpoloska északi irányú terjedését bátran magyarázhatjuk az éghajlat melegedésével, ugyanis enyhe teleken a tavaszváró poloskák sokkal nagyobb eséllyel maradnak életben. A klímaváltozás hatása abból is látszik, hogy egyes melegkedvelő őshonos poloskafajok – de sok más rovar is – korábban nagyon ritkák voltak, csak a Dél-Dunántúlról vagy a hegységek déli lejtőiről ismerték egy-két lelőhelyüket. A vándorpoloskához hasonlóan azonban az utóbbi években igencsak elszaporodtak, de a fauna természetes tagjaiként kárt nem okoznak.
Az idegenhonos poloskafajokról Kondorosy Előd cikkéből tájékozódhatunk.
A vándorpoloskát bemutató kiállítás januárban megtekinthető a múzeum Ludovika téri fogadócsarnokában.
A cikk a Magyar Természettudományi Múzeum blogjáról származik, ahol további érdekes témákról olvashatunk.
