Ha tájkép, akkor benzinkút vagy országút. Ha csendélet, akkor üvegpohár vagy ajakrúzs. Ha emberi alak, akkor népszerű énekes vagy képregényhős. A hatvanas évektől a pop-art művészek ábrázolási módja és mondanivalója merőben újat hozott a művészettörténet színes világába. A fogyasztói társadalom mindennapos, mégis rajongásig megbecsült termékeinek ábrázolása utat törtek a képzőművészetben is. Egyik jeles képviselője ennek az irányzatnak az amerikai Roy Lichtenstein, akinek születésének századik évfordulóját egy látványos kiállítással ünneplik a bécsi Albertina Múzeumban.
Bevallom, ha a képzőművész alkotásaira gondolok, elsőként a képregények jutnak eszembe, de ez az átfogó kiállítás megmutatta, hogy ennél sokkal többről van szó. Az csak a felszín. Történt ugyanis, hogy 1961-ben fiai kérésére, akik valamiért azt gondolták, apjuk nem képes nekik tetsző rajzfilmfigurákat rajzolni, lefestette a jól ismert Walt Disney figurákat, Mickey egeret és Donald kacsát. A mesefilmből vett ábrázolást - amint a két figura egy stégen áll és Donald kacsa izgatottan közli a barátjával, hogy mekkora halat fogott, miközben a saját ruhájába akadt bele a horog - apró raszterpontokat imitálva vitte fel a felületre és a koloritot is három színre redukálta. Ez volt az első olyan alkotás, ami évtizedekre meghatározta markáns stílusát. A bécsi kiállításon amúgy a többszáz négyzetméteres falfelületen apró tűhegynyi szurkálások láthatók a tapétán, jelezve a képzőművész védjegyévé vált motívumot.
Lichtenstein ráérezhetett egy olyan stílusra, amit addig keresett. A negyvenes, de főleg az ötvenes évektől a nemzetközi művészvilágot az absztrakt expresszionizmus uralta Jackson Pollock hatásos alkotásaival, de már kezdett divatba jönni a figurális ábrázolás is. Lichtenstein a romantikus képregényekhez nyúlt, és sorra alkotta azokat a képeket, amelyek egymásért sóvárgó szerelmeseket, könnyeket hullató fiatal nőket, gondterhelt férfiakat ábrázolnak. A történetekből kiragadta ezeket a figurákat, elvesztették eredeti összefüggéseiket, és egy új rendszerbe kerültek, a klisékre irányítva a reflektorfényt.
Ikonikus képei egyike: We rose up slowly, 1964
Technikailag a nyomdai raszterpontozást (Ben-Day technika), a vastag kontúrvonalakat, a három alapszínt (sárga, piros, kék) és a szövegbuborékokat használta, amelyek idővel mind a védjegyévé váltak. A festményeken megjelenített szövegek pedig tudatosan közhelyesek voltak. A kritikusok kezdetben nem rajongtak az alkotásaiért, 1964-ben a Life magazin újságírója egyenesen fel is tette a kérdést, hogy elképzelhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok legrosszabb művészéhez van szerencséje?
Mi már tudjuk innen a 21. századból, hogy a negatív reklám nagyon hatásos tud lenni. Egész Amerika megismerte Lichtenstein nevét és művészetét, a számos kritika reflektorfénybe helyezte az alkotásait, és rövidesen a pop-art egyik megkerülhetetlen alakja lett. Sorra érkeztek a kiállításokra való felkérések, először New Yorkba, majd a Velencei Biennáléra, majd következett London, Berlin és Amszterdam.
Kezdet: az alagsori kiállítótér falán a fotográfiák visszarepítenek minket abba a korba, amelyikben Lichtenstein élt
Az Albertinában külön blokkban láthatók a korai fekete-fehér alkotásai. Ezek kevésbé ismert művei, hiszen a trikolor alkotások elviszik a figyelmet, de itt Bécsben átfogó képet kapunk az életműről. Ebben a kezdeti időszakban a lehető legerőteljesebben leegyszerűsíti a formákat. Fekete kontúrvonalakat látunk a minimal art jegyében. Számára egy műalkotásnak nincs is szüksége konkrét tárgyra, az ábrázolás és az absztrakció átfedi egymást. A képek által betekintést kapunk abba, hogyan kísérletezett az alkotó a tömeggyártásban alkalmazott nyomtatási technikák hatásának utánzásával.
Később a tájképfestészethez nyúlt, de számára a táj egyet jelentett a benzinkúttal, az országúttal, esetleg elnagyolt dombokkal. A tenger és a napnyugta is egyszerű motívumokat kapott, amolyan képregényes stílusban jelenítette meg a tájat. Stilizált tájképek is kikerültek a kezei alól, Picasso, Dali, Matisse műveinek újraértelmezése is kitesz egy sorozatot. Közben a korai finoman ironikus stílusa felerősödött és hangsúlyosabb kritikai hangvételt használt.
A Tükröződések sorozatban átlósan festette a raszterpontokat, ami miatt zavart érzünk. Pontosan olyan zavart, amikor egy galériában a festmények előtti üveglap miatt nehezen látjuk az alkotásokat. Ugye mindenkinek volt már ilyen tapasztalata? Kritikával illette az absztrakt expresszionista műveket is, amelyek túl harsány módszerrel akartak hatást kiváltani a szemlélőből. A szuggesztív módon felvitt ecsetvonások helyett ő előre megtervezett vonalakkal parodizálta ki a stílust.
A kiállításon amúgy számos szobor, illetve installáció is látható, amelyek az ilyen ecsetvonásokra utalnak. Figyelme ugyanis a nyolcvanas évektől a köztéri alkotásokra is ráirányult, tervezett fából, műanyagból és fémből. A látogató zavarban is van, és nehezen tudja eldönteni, ezek az alkotások képek vagy inkább szobrok.
Festmények és szobrok Roy Lichtenstein retrospektív kiállításán
A kiállítást végig nézve kettős az ember érzése. Egyrészt könnyed és szórakoztató, hiszen a popkultúra és a reklámipar eszközei jelennek meg, másrészt érzi a képzőművészben megbúvó feszültséget, ahogy kutatja a világ és a mindennapok kettősségét: magasművészet és silány alkotások, képzőművész és technikai vívmányok, eredeti alkotás és reprodukció. A művész nem ad ki magából érzelmeket, a kérdéseket a sűrített és átszínezett festményein keresztül felteszi, de a válaszadást ránk bízza.
Roy Lichtenstein igazi amerikaiként New Yorkban halt meg, s közel 4500 alkotást hagyott a világra. Jórészt amerikai múzeumokban és magánszemélyeknél van a művek gerince, de európai képtárak is őriznek néhányat stílusában összetéveszthetetlen festményeiből és nyomataiból, így a budapesti Ludwig Múzeum is, amely erre a kiállításra el is juttatta az osztrák fővárosba a Vicki című képet. Művei a világ nagy aukciósházainak keresett alkotásai, dollármilliókért cserélnek gazdát.
A bécsi Albertina július 14-ig várja a közönséget, hogy bemutasson egy olyan egyedi látásmóddal és technikai bravúrral megalkotott életművet, amelyet szinte mindegyik generáció örömmel fogad.
