Restaurátor rémtettek

Kordában tartható-e a dilettantizmus?

Zsámbéki Anna
2020-07-16 07:00

Néhány héttel ezelőtt a világot pillanatok alatt körbejárta a hír: a barokk művész, Bartolomé Esteban Murillo Szeplőtelen fogantatás című, Szűz Máriát ábrázoló festményének egyik másolata végzetes károkat szenvedett.  A restaurátor-rémtettet egy kókler követte el.
Vajon Magyarországon biztonságban vannak a műtárgyak?  Zsámbéki Anna restaurátort arra kértük, hogy tárja fel, hogy is van ez házunk tájékán.  Az alábbi írás szerzője a Magyar Nemzeti Múzeum – Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központ főosztályvezetője, a Magyar Képzőművészeti Egyetem – Restaurátor Tanszék – Iparművészeti Restaurátor Specializációk, a fa-bútor specializáció vezetője.

 

 

 

A jelenség, amire a cím utal nem csupán hangzatos, hanem fontos is. Valós és az „elkövető” alapján jól kategorizálható.

 

Hiszen

  • vannak rémtettek, amelyeket okleveles restaurátorok követnek el;
  • előfordul, hogy hivatalos kereteken belül, alacsonyabb szakképesítéssel rendelkezők végeznek munkafolyamatokat védett műemléki környezetben, vagy közgyűjteményben;
  • vannak olyan esetek, amikor restaurátornak készülő fiatal, vagy magát restaurátornak minősítő kézműves szakember félkész tudással vág neki egy feladatnak;
  • és vannak híres, világsajtót sokszor bejárt – többnyire spanyolországi – esetek, ahol lényegében a tudatlan megbízó teljesen laikust von be egy műtárgy életébe.

 

Bármelyikről is legyen szó, a végeredmény is többféle lehet: akár végzetes, visszafordíthatatlan rémtett, vagy – egy felkészült, elhivatott restaurátor által – még helyrehozható hiba. Ez azonban sok apró részleten múlik, ahogy a műtárgyak léte mindig, minden korban.

Maga a jelenség, vagyis a műtárgyak – beavatkozások általi – ilyen vagy olyan módón való veszélyeztetése egyébként igen fontos téma, néhány éve foglalkoztunk is vele az egyetemi képzés keretein belül, egy negyedéves hallgatómnak adtam ki szemináriumi témaként. Remek összeállítást készített, azonban a remény, hogy olyan közérdekű javaslatot tehetnénk, amelyből átfogó megoldás születhetne, sajnos elhalványult, éppen a kérdés összetettsége miatt. De arra mindenképpen jó elméleti munka volt, hogy tisztán lássuk, vannak hazai, sőt restaurátorok által jegyzett rémtettek is.

 

Elkövető: a szakember

 

Nézzük is a fentiek közül az első kategóriát, amikor hivatásos restaurátor munkája kérdőjelezhető meg. Ebben az esetben nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy minden restaurálás megítélése viszonylagos, hiszen ebben a szakmában általában gyorsan történik szemléletváltás. Tehát nem kérhetünk számon egy korábbi munkán mai elvárásokat, az utóbbi években megfogalmazott restaurátoretikai elveket! Ugyanakkor az éppen aktuális nemzetközi szemlélet megismerése és követése már elvárás. Az egyedi esetekben azonban az irányadó elvek ismeretében is árnyaltan kezelendők az egyes meghatározások. Például a minimális beavatkozások elve egy nagyon határozott iránymutatás, mégis látni kell azt, hogy a műtárgyak jelentésétől függően különböző mértékben alkalmazandó.

 

A restaurátorképzésben nagy hangsúlyt fektetünk a megismerés fázisára, vagyis arra a kezdeti munkafolyamatra, amikor a történeti kutatás, a tárgyleírás, a készítéstechnikai- és állapotfelmérés, valamint a fototechnikai-, mikroszkópos-, esetenként nagyműszeres anyagvizsgálatok eredményeként a hallgató megérti, megismeri azt az adott, konkrét, egyedi műtárgyat. Így válik értelmezhetővé az anyagi valóságán túlmutató teljes jelentésében, így mérhető fel az „értéke”, a megőrzésének célja, így állítható fel az egyedi restaurálási terv.

 

Ha pusztán a további károsodási folyamatok lelassításra törekednénk a minimális beavatkozások elve szerint, akkor komolyabb beavatkozások – például jelentős kiegészítések – nélkül az a műtárgy egy kiállítás kontextusában nem szolgálna kellő mennyiségű információval a látogatónak. Egy szimbolikus elemekkel teli díszsisak, ahol a felület egykor aranyozott vagy ezüstözött megjelenése is a katonai rangtól függött, kiállítható ugyan hiányosan, de akkor a jelentése szintén hiányos marad (1. kép). Ugyanakkor nem szükségszerű minden kiállított tárgyat a teljesség igényével kezelni. Az amszterdami Rijksmuseum kínai porcelán tányérjait hiányos állapotban bemutatva is értik a látogatók, ugyanakkor a használatot és az idő múlását is megidézik (2. kép). 

  1. kép. Díszsisak restaurálás előtt és után

Magyar Nemzeti Múzeum (ltsz.: 76.35.I.)

Diplomamunka 2018, restaurátor: Barta Balázs, témavezető: Dr. Lencz Balázs

fotó: Nyíri Gábor

 

 

 

  1. kép. Kínai porcelán tányérok (1613 előtt) az amszterdami Rijksmuseum kiállításában

fotó: Zsámbéki Anna

 

 

Restaurátor az, aki egyetemen diplomát szerzett.[1] Az oklevél azonban önmagában kevés, az ismereteink folyamatos frissítéséhez feltétlenül szükséges a szakirodalom tanulmányozása, a hazai és külföldi konferenciákon való részvétel. Ezeken a fórumokon derülhet ki például, hogy bizonyos anyagokat vagy módszereket már egyáltalán nem használhatunk, mert károsak vagy nem etikusak.  (Akkor sem, ha van még belőle a műhely fiókjában, vagy ismerünk valakit, aki tud olyan boltot, ahol valahogyan beszerezhető.) Például az elefántagyar és teknőcpáncél borítású, vagy berakású műtárgyak kiegészítésére teljesen új módszereket kell kidolgoznunk, miután kereskedelmük napjainkban illegális, így restaurálási célból sem használhatóak. Tilos. Több tapasztalatom is van ezzel kapcsolatban. Egy belga vagy francia restaurátor, aki egy váratlanul elmaradt konferencia előadás helyére beugorva elmesélte, hogy évek óta kísérletezik azzal, hogy a szarut hajfestékkel „megbolondítva” miként imitálja a jellegzetesen foltos teknőcpáncél megjelenését. Egy boulle-technikával[2] díszített bútor restaurálásáról beszámoló német restaurátort kritizált a közönség, amiért a kiegészítésekhez valódi teknőcpáncélt használt fel. Válaszából kiderült, hogy Németországban erre is gondoltak és miniszteri engedéllyel, a raktárkészletben még fellelhető teknőcpáncél kizárólag műtárgyon való alkalmazása, egyedi eljárás keretében jóváhagyható. Megfelelő adminisztráció mellett ez nem minősült rémtettnek. A harmadik eset egy magyar restaurátorról szól, aki a hír hallatán, hogy már nem etikus ilyen anyagok alkalmazása, azzal érvelt, hogy neki még van, ő használja. Ez már rémtett? Majd megítélhető később. Azt mindesetre remélem, hogy legalább a kiegészítését megjelöli a megkülönböztethetőség kedvéért.

 

Elkövető: a nem megfelelő szakképesítésű vállalkozó

 

Második kategóriaként említettem, amikor hivatalos kereteken belül, alacsonyabb szakképesítéssel rendelkezők végeznek munkafolyamatokat védett műemléki környezetben, vagy közgyűjteményben. A műemléki területen keletkező károk kevésbé szembeötlőek, hiszen elvileg szigorúan szabályozott és elég sok szereplője van. Mire azonban a megrendelő, az örökségvédelemi felügyelő és a generálkivitelező részben eltérő szempontjai érvényesülnek, elképzelhető, hogy a restaurátor engedékenyebbé válik mind az etikai elveket, mind a feladatleosztást tekintve, így a munkafolyamatok egy része szakipari feladatkörbe sorolódik. Szerencsés esetben tényleges restaurátori munkával vagy felügyelettel, naplózva, rendszeresen zsűrizve. De ne legyenek kétségeink, hogy egy-egy műemléki felújítás alkalmával, miközben minden megszépül, valami elveszhet abból, amit szakavatott szem még értékesnek, akár pótolhatatlannak ítélne.
A közgyűjteményeknél jobban átlátható a helyzet, hiszen a megyei hatókörű városi múzeum, az országos szakmúzeum és az országos múzeum engedélyezésének alapfeltétele a restaurátor és a restaurátorműhely[3]. Hozzáteszem, elengedhetetlen lenne a műtárgy fotódokumentálására alkalmas felszerelés és alapvető vizsgálati eszközök, mikroszkópok, elszívó berendezések biztosítása is, amely nem egy intézménynél elmarad. Ahogy sokszor a restaurátor végzettségű szakember is hiányzik, így a feladatát a műtárgyvédelmi asszisztens vagy szakképesítés nélküli alkalmazott végzi el.

 

Egy hágai példa, amikor a múzeum a gondnokát bízta meg Vincent van Gogh mintegy 200 festményének, köztük a világhírű Napraforgóknak a restaurálásával a két világháború között: 

 

 

Elkövető: a kókler

 

Harmadikként említettem az olyan eseteket, amikor magát restaurátornak minősítő kézműves szakember képzetlenül vág neki egy feladatnak. Az internet őket is felkínálja, ha restaurátort keresünk. Számos ismert név is van a köztudatban, akik restaurátorként hirdetve magukat egészen népszerűvé váltak, a lelkesedésük valóban meggyőző, ám képzettség híján szakmai tudásuk elképesztően hiányos.
Van egy tanmesém egy restaurátornak készülő, de még félkész tudással rendelkező fiatalról, aki egy széket újított fel: lecsiszolta róla a furcsa színű felületkezelést, a szerkezetét újraragasztotta, pácolta, politúrozta, ahogy a mesterétől tanulta. A nem oda illőnek tartott kisebb, funkció nélküli elemeket vissza sem helyezte rá. A megrendelő elégedett volt, ahogy ő maga is, egészen addig, amíg néhány évvel később egy bútorkiállításon nem azonosította a bútortípust egy nagyon neves bútortervező munkájaként. Ez magyarázatot adott a furcsa színre és az apróbb elemekre is. Csakhogy ezek nélkül annak a bútornak a lényege veszett el, pusztán azért, mert a „restaurátor” átfogó bútortörténeti ismeretek nélkül nem tudta megfelelően értelmezni. Az egyetem elvégzése után minden korábbi munkájára máshogy tekintett. Ennek a széknek a történetét a hallgatóimnak is el szoktam mesélni tanulságképpen. Nekik persze egyes szám első személyben.

Restaurátorrá válni az egyetem 5 événél is hosszabb folyamat, és a hibázás lehetősége mindig megmarad. Magunk között szoktuk is mondogatni – az egyértelmű párhuzam ellenére –, szerencse, hogy nem vagyunk orvosok.

 

Elkövető: a dilettáns

 

Végül essen szó a laikusok által elkövetett drámai beavatkozások jelenségéről, amely természetesen nem kizárólag spanyol specialitás, bárhol előfordulhat, hogy egy műtárgy – legyen az képző- vagy iparművészeti tárgy – olyan tulajdonos birtokában van, aki nem rendelkezik azzal a tudással, amely egyrészt magának a műtárgynak a megítéléséhez, másrészt az azon elvégzett bármilyen beavatkozás kockázatának a felméréséhez elegendő. Ezen a helyzeten egy általánosabb ismeretátadási folyamat segíthet, amely az átlagember számára is nagyobb rálátást enged a történeti értékek felismerésére, némi anyagismeret és minél nagyobb művészettörténeti műveltség formájában. Egy ideális világban már óvodás, vagy általános iskolás kortól meg lehetne ismertetni a gyerekeket a múlt tárgyi, anyagi, technikai értékeivel, ezek felismerésével. A múzeumpedagógia talán érinti ezeket a felületeket, de a fogékonyság kialakítására ennél általánosabb mértékben volna szükség. Az ilyen irányú ismereteket egyre inkább nélkülöző világunkban neheztelhetünk-e a sekrestyésre, ha nagytakarításkor a templomban hánykolódó, felismerhetetlenségig szennyezett képet a szemétkupac tetejére dobja? Aligha. És akkor, ha megkéri a faluvégi, ügyes kezű barátját, hogy „restaurálja”? 

 

A szakmai tekintet hiánya vagy léte

 

Kétségtelenül látványosak a festményeket ért barbár átalakítások, de bármely más műtárgytípusból is kiemelhetünk példákat. Egy könyv szakadt lapjait a tulajdonosa szinte mindig cellux-szal ragasztja meg, így biztosítaná az állapotromlást (3. kép). Nem tudja, hogy milyen visszafordíthatatlan folyamatok zajlanak ott. A restaurátor nem abban különbözik a laikustól, hogy a celluxot nyomásérzékeny ragasztószalagnak hívja, vagy képes egy szakadt papírlap élét a megfelelő ragasztóanyaggal rögzíteni (4. kép), hanem abban, hogy tudja, a cellux ragasztóanyaga az idő múlásával változik, savassá válik, beszívódik a papírba és károsítja azt. Eltávolításakor pedig az oldószer a tintát, nyomdafestéket és a papírra felvitt alapozást, mázréteget is károsíthatja.

 

  1. kép. balra: A panorámaszínház restaurálás előtt

fent: A cellux megbarnult ragasztóanyaga

lent: A  cellux ragasztóanyag hordozórétegének eltávolítása

Panorámaszínház

Székesfehérvári Játékmúzeum, leltári szám nélkül

Diplomamunka 2011, restaurátor: Sor Zita, témavezető: Orosz Katalin DLA

fotó: Nyíri Gábor

 

 

 

  1. kép. Szakadási élek összefogása metil-cellulóz ragasztó segítségével

Az Operaház szekkókartonja

Budapesti Történeti Múzeum – Kiscelli Múzeum, leltári szám nélkül

Diplomamunka 2019, restaurátor: Lowack Balázs

témavezető: Orosz Katalin DLA

fotó: Nyíri Gábor

 

 

A már említett asztalos szemléletű beavatkozásokkal szemben egy fa-bútor restaurátor a kiegészítést úgy alakítja ki, hogy az a törésfelülethez illeszkedik (5. kép), a meglévő bevonatot pedig – kivételesen indokolt esetektől eltekintve – nem távolítja el, hanem annak megőrzésére törekedve választja meg az összes szükséges eljárás anyagát és módját. 

 

  

  1. kép. balra: A furnérborítás restaurálási előtti állapota

jobbra: A törésfelülethez illeszkedő furnérkiegészítések elkészítésének egyes fázisai

Tükörkeret

Komáromi Klapka György Múzeum (letét)
Negyedévfolyamos restaurálás gyakorlat, vizsgamunka 2018

restaurátor: Fogarasi Csongor, témavezető: Zsámbéki Anna

fotó: Nyíri Gábor

 

Mekkora felelőssége van a restaurátor szakmának abban, hogy megállítson egy olyan bátor laikust, aki a spanyol esetekhez hasonló léptékű műtárgykárosítást követ el? Azt gondolom, hogy jelentős. Ez is a szakmai felelősségünk része. Nagyon pozitív példának tartom, ha egy restaurátor képekkel alátámasztott írásos feljegyzést készít és informálja a műemlékvédelmet, ahogy ezt Czifrák László szilikát restaurátor tette néhány éve, amikor azzal szembesült, hogy egyik hazai templomunk Szent Borbála (Barbara) ábrázolású üvegablaka helyére egy minden tekintetben más kompozíció került vissza a felújítás után (6. kép). „Mi történt az eredeti arccal? Hogy lett belőle szakállas szent?” – teszi fel a kérdést az észrevételeit összefoglaló dokumentációban. Szerencsére az ügy a felszínen maradt, abban az évben a restaurátor konferencia egyik fontos témája volt: az „alkotó” talán megértette, hogy az üvegművesség nem azonos a restaurálással. Csakhogy ettől még egy rendkívül kvalitásos műtárgy lényeges elemei elvesztek, sorsuk máig tisztázatlan. 

  1. kép. Részlet Czifrák László restaurátori észrevételek című feljegyzéséből, 2014

balra: Az eredeti Szent Borbála üvegablak

jobbra: A „restaurálás” utáni Szent Borbála

fotó: Czifrák László

 

Szeretnék párhuzamot vonni egy diplomamunkaként restaurált üvegablak bemutatásával, érzékeltetve a hozzáállásbeli különbséget. Azt le kell szögezni, hogy a restaurátoretika egyik legkényesebb pontja éppen az arcábrázolás. A korábban ismertetett előkészítő munka részeként a hallgató az üvegablak készítőjének teljes életművét tanulmányozva, a templom többi üvegablakán megtalálható festéstechnika mélyreható elemzésével alapozta meg a hiányzó arc rekonstruálásának lehetőségét, majd modellkísérletek sorozata után készítette el (7. kép).

 

 

  1. kép. Márta és Mária történetét elbeszélő festett, ólmozott üvegkép restaurálás előtt és után

Kapuvári Római Katolikus Egyházközség

Diplomamunka 2017, restaurátor: Nagyváradi Nóra

témavezető: Czifrák László

fotó: Nyíri Gábor

  

Talán nem csak mi, szakmabeliek várnánk el, hogy templomaink ablakából ne más valaki nézzen ránk Szent Borbála helyéről, hanem lehetőleg az eredeti arc, vagy annak hiányában egy – megalapozott kutatás eredményeként elkészített – kvalitásos, hiteles rekonstrukció.

 

Védművek a dilettantizmus áradásával szemben

 

Mégis el kell fogadnunk, hogy a dilettantizmus egyidejű a művészettel. Bár az eredeti jelentése inkább a műkedvelő volt, Goethe és Schiller nyomán erősödött fel a mai, negatív jelentése: a kellő hozzáértés vagy tehetség nélküli felszínesség, felületesség. Ugyanakkor nem önmagában egy-egy ilyen eset az igazán rémisztő.  Ezek napvilágra kerülnek, az újságolvasók szörnyülködnek, részei a világunknak, ahol művészet és dilettantizmus együtt él.  A műemlékek félresikerült megoldásait szakmai konferenciákon meg lehet tárgyalni,  ott az ismeretátadás, a fejlődés lehetősége. Az igazán aggasztó az lenne, ha ezeknek a „rémtetteknek” a feltárása és nyilvánossá tétele csökkenne, esetleg lehetetlenné válna, mert restaurálás helyett a dilettantizmus lenne a támogatott, a fokozatosan elfogadott. Ezért is fontos, hogy akik érzékelik a különbséget, azok tanítsanak, és ha kell, szót emeljenek. Így érhető el az is, hogy aki muzeális értékkel rendelkezik – akár egy közgyűjtemény képviselője, akár egyházi-, akár magánszemély –, annak tisztában kell lennie azzal, hogy felelősséggel tartozik azért, hogy kinek a kezébe adja a műtárgyat. Feladata részt venni abban a dilemmákkal teli folyamatban, amit a restaurálás megtervezése, a kompromisszumokkal járó közös döntéshozatal igényel. Ez mindkét fél részéről nagy felelősség.

 

 

---------------------------------------

 

[1] Például az ENCoRE (European Network for Conservation-Restoration Education) nemzetközi szervezet állásfoglalása.

[2] André-Charles Boulle (1642-1732), XIV. Lajos udvari bútorművese után elnevezett díszítési mód, jellemzően teknőc, réz és ébenfa felhasználásával készített borítás.

[3] 376/2017. (XII. 11.) Korm. rendelet a muzeális intézmények működési engedélyéről

kiállítás, múzeum, művészettörténet, tárgy
2020-03-18 16:00
kiállítás, műhely, restaurátor, állományvédelem
2017-06-23 17:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
#muzeumozzaszobadbol, felhívás, pályázat, virtuális
2020-04-02 16:00