„A kimondott szó nemcsak megmutat, hanem gyógyít is. Az elmondott történet nem csupán múlt, hanem lehetőség.” Az ismeretlen szerzőtől származó gondolat a mai modern pszichológia mottója is lehetne: velünk élő transzgenerációs életfonalaink kibogozása, újra fonása ma már jellemzően velünk élő igény, mely által mind magunkat, mind a minket körülvevő környezetet jobban megismerhetjük. A krízishelyzetek eljátszása, vakfoltjaink feltérképezése nehéz vállalás, éppen ezért alkalmas tere és biztonságos helyszíne az ilyen típusú lélekbarangolásoknak az autobiografikus monodráma színpada. A játék által egyszerre eltávolodunk a problémától, egyszerre látjuk más szemszögből, és kerülünk bele éppen a középpontjába, a szívmagjába az elakadásnak, az elhurcolt, elnyomott, elsimított traumának. A pszichológiának így válik érzékenyített eszközévé a játék, a mímelés, a színház, és van, amikor a kölcsönhatás olyan erős, hogy már nem tudjuk, nem a színjáték hívta-e segítségül a pszichológia eszköztárát. Mert végsősoron fel kell dolgoznunk, ami velünk történt. Meg azt is, ami nem velünk történt. Hogy kollektív mentális egészségünk egész legyen újra – amennyire lehet.
Vannak előadások, melyek túlmutatnak a színházi élményen. Melyek során nem csupán nézőként vagyunk jelen, hanem résztvevőként, saját történeteink és sebeink hordozójaként. Egy, az elhangzott szavakkal együtt rezgő membránként, mely egyszerre fogja fel a gondolat hullámait és súgja a saját titkait. A REND című monodráma éppen ilyen. Egyetlen ember hangján szól, mégis ezernyi hangot szólaltat meg – mindazokét, akik voltak már esendők, akik éreztek már kiszolgáltatottságot, kiúttalanságot, akik éltek meg veszteséget, be nem váltott vágyat a kapcsolódásra, akik voltak már magányosak, nem elég jók, és egészen aprók is. Akik kiáltottak már az égre kínjukban és gömbölyödtek össze fájdalmukban. És akik voltak már - csakúgy, minden érzés nélkül, koncentrálva pusztán a következő levegővételre, mint az abban a pillanatban egyetlen, legnagyobb kihívásra.
A REND nem csupán egy önéletrajzi előadás, hanem terápiás tér. Műfaja szerint autobiografikus monodráma – azaz vendégszövegekkel átszőtt személyes történet. Egy élet felidézése, melynek során a szerepek, hangok, az emlékek és mozgások asszociatív kavalkádja nem pusztán színházi formába öntött művészet, sokkal inkább rituálé. Privát élményeken keresztül olyan kollektív traumákat is megjelenít, melyek egyéni sorsokba simulva, érve élnek tovább - generációkon keresztül. Anya-gyerek viszony, konfliktusok játékká nemesítése, a személyesség felvállalása, önreflexió, egyén és közösség kapcsolata, új minták megteremtésének lehetőségei – ez mind ott gomolyog-kavarog a furcsa térben, ahol a szavak éppen úgy látszanak kibukni az őket megformálókból, amiként az automatikus írás során a kezünk a közös tudatmező információit papírra veti. Látszólag öntudatlanul – valójában éppen, hogy a valóságérzékelés tűpontossá élesedett horizontján.
A pszichológia világában régóta ismert tény, hogy a trauma akkor is hat ránk, ha nincs kimondva. A test őrzi, a viselkedés ismétli, az életutak újra és újra beleütköznek azokba a láthatatlan falakba, melyek egykor megrepedtek bennünk. Mert a tudat a tökéletességre, az épségre törekszik, és újra generálja azokat a helyzeteket, melyekben nem jól reagált, hogy kijavítsa azt a valaha voltat. De ha nem sikerül, akkor ismételten belelép ugyanabba a folyóba, még ha ez ellenkezik is Herakleitosz tanításaival. Épp ezért elengedhetetlen, hogy a traumákat ne csak túléljük, hanem újra játsszuk, újra mondjuk, újra megéljük – ha kell, akár egy színházi térben, mások tekintetének tükrében.
A REND pontosan ezt kínálja: a néző nem pusztán szemlélő, de belső tanúvá is válik, tanújává az alkotók, Garai Judit, Hidvégi Nóra, Kiss Richárd, Kovács Aliz, Szegvári Júlia és Varga Tímea által kínált útkeresésnek. Az előadás után tartott közönségtalálkozó, Dr. Preisz Éva Eszter pszichiáter, traumakutató vezetésével, pedig még tovább mélyíti ezt a közös gondolkodást. Hiszen a kimondás, az újra játszás és a megosztás, mind hozzájárulnak a kollektív emlékezet tisztulásához. Az egyéni krízisek felmutatása – legyen szó női konfliktusról, szerepkényszerről vagy önazonosság kereséséről – közös tanulási lehetőség, melynek végén talán másként fejezzük be azt a bizonyos, sokszor elmondott, sokszor ugyanoda megérkező, elfáradt, kínzó, ketrecbe záró mondatot. Hogy rendet tegyünk a lelkünkben.
Az előadás során a színészi játék, a mozgás, a fiktív és dokumentarista szövegek, a hang- és videóbejátszások és a zene úgy simulnak egymásba, akár a levél erezete, az ég felhői vagy a hangok egy Mozart szonátában. Egymás mellett, egymást erősítve teremtenek meg egy asszociatív atmoszférát, kezünkbe adva a lehetőséget, hogy feltegyük magunknak a kérdést: hol vagyok ebben én, milyen traumákat cipelek, mitől félek, mit nem vallok be – senkinek? A REND szövegkönyve több síkon mozog: József Attila, Borges vagy éppen bibliai idézetek adnak kapaszkodót a személyes történet mélyebb rétegeihez, miközben történelmi és társadalmi narratívák keretezik azt a kontextust, melyben egy életforma és egy lélek keresi helyét és rendjét. Mindannyiunk lelke keresi a helyét. És nyugvópontját. E kaleidoszkóp-szerű vándorlásnak, kibeszélésnek, traumaszínháznak keresve sem lehetett volna érzékenyebb és plasztikusabb helyszínt találni, mint a Kiscelli Múzeum Oratóriuma. A tér nem csupán szakrális és időtlen, de lehetőséget ad arra is, hogy a néző kilépjen a hétköznapokból, és valóban eseményként, rítusként élje meg az előadást. Egy tér, ahol múlt és jelen összeér, ahol személyes és kollektív találkozik, ahol tudatos és tudattalan egymásba kapaszkodik – és ahol talán néhány percig rend lesz.
A REND egy proaktív művészi tett. Nem tagad, hanem kimond. Nem szégyell, hanem erőforrásokat kutat. Nem megítél, hanem megölel. Nem a múltba réved, hanem jövőt épít. A kimondás bátorságából, a megosztás erejéből, abból, amiként végre szembe merünk nézni azzal, ami bennünk van. Egy előadás, melyben a gyógyulás lehetősége ott lüktet minden mozdulatban, minden szóban - minden csendben.
„A kimondott szó nemcsak megmutat, hanem gyógyít is. Az elmondott történet nem csupán múlt, hanem lehetőség.” A játék orvosság lehet. Az újra élés kulcs lehet egy önreflexívebb, ezáltal odafigyelőbb, értőbb, megértőbb, odafordulóbb attitűdhöz. „Ki is vagyok? Mi is vagyok?” – hangzik el a darabban a mindannyiunk számára ismerős kérdés. A válasz pedig: „Kertész a készenléti rendőrségnél, bababoltban eladó, levélválogató, súgó, színházi és filmes asszisztens, színész, táncos, filmes producer asszisztens, szinkronszínész, tévében súgó, tévében a kész átverés showban színész, konduktor asszisztens, konduktor a cigánygyerekeknél és autista gyerekeknél, óvónéni, takarítónő, öregápoló, tréner, drámatanár, művészeti titkár, jegyszedő moziban, pultos, eladó/kávéfőző, rendező, mosogató... Az első emléke egyébként az volt kiskorából, hogy ül a hintán, mindig hintázik, és azon morfondírozik, hogy majd hogyan lehetne belé építeni egy olyan gombot, ami láthatatlanná teszi...”
Ezerféleként is ugyanannak lenni, megrázó élmény. Gyermekként vágyni az eltűnést, szintén. Velünk élő traumák, összecsomósodott sorsélmények a hátizsákunkban, elengedhetetlen velejárói emberségünknek. „Nemcsak azt kell tudnunk, honnan jövünk, hanem azt is, mit viszünk tovább. És mit nem” - mondta Wisinger István szociológus, újságíró. Tovább szőve gondolatait: Mert csak így lehet rend a lelkünkben. Mindannyiunkéban.
Bemutató időpontja: 2025. április 12. 19.00
Bemutató helyszíne: Kiscelli Múzeum (1037 Bp., Kiscelli u. 108.)
További előadások: április 16. 19:00, április 17. 19:00
