I.Apafi Mihály erdélyi fejedelem, élt 1676-1713, egyik kedvenc gyermekkori játéka egy görbe vonalakkal elválasztott, csontlapocskákon előtűnő képkirakós volt, melynek egy tovább gondolt-gombolt változata John Spilsbury nevéhez fűződik, aki 1766-ban egy falapra felragasztott NagyBritannia térképet vágott fel kisebb darabkákra lombfűrésszel, a boncolt térképnek nevezett eszközt a földrajztanításban használta. A neve stílusosan lombfűrészrejtvény lett, angolul jigsaw puzzle, mely azóta is hódító útját járja szerte a világon, még akkor is, ha létrejötte pillanatában már ott áll lesben darabjaira hullása. Amiként Stephenie Meyer író megfogalmazta: „A kirakós játék darabjai épp akkor állnak össze tökéletes képpé, amikor minjárt megsemmisül.”
Róna Kató: Tabló a budapesti lakások fürdőszoba-ellátottságról
A Kiscelli Múzeum nemrég nyílt kiállítása, melynek címe Kirakós 77+7 műből, formabontó módon a puzzle logikáját követi, mind tartalmi, mind formai szempontból, és amiként az az elnevezésből sejthető, 77 saját és 7 vendégművet mutat be, különböző korszakokból és műfajokból. Az intézmény jellegzetes tereibe, barokk folyosóira, korábbi enteriőr kiállításról ott maradt bútorokkal és tárgyakkal tűzdelt szobáiba, mint különleges díszletbe illesztették bele B. Nagy Anikó és Fábián Blanka kurátorok a festményeket, grafikákat, fotókat, kisplasztikákat, társadalmi kampányokhoz kapcsolódó relikviákat, tablóképeket, jelvényeket – ezáltal az amúgy is többszólamú narratíva, az azt befogadó különleges helyszín által, hangnemekben játszik, árnyalatokban irizál, hangulatokban formálódik.
A zegzugos terekben, szokatlan társításokban testet öltő installáció voltaképpen a Fővárosi Képtár friss gyűjteményi kiállítása, azzal a szándékkal, hogy 2025-höz méltóan, a látogatókat partnernek tekintve, a képzettársítás, az önálló véleményalkotás és a szintetizálás bátor és kíváncsi attitűdjére építve, aktív részvételre és párbeszédre szólítson fel - lehetőség szerint mindenkit.
A Fővárosi Képtárnak nincs állandó kiállítása, ha egyszer mégis lenne, akkor az időről-időre változó formát öltene. Most éppen így mutatkozik be a gyűjtemény, távol mindentől, ami hagyományos és tipikus: szokatlan társításban tárulnak elénk a különféle korszakok, irányzatok, attitűdök szülte alkotások hangsúlyos társadalomtörténeti keretezésben. Háború és béke, vállalt és kényszerű identitások, ellenségképzés narratívái éppúgy megjelennek a történeti és kortárs műveken, mint egyéni és kollektív traumák, elakadások, hányattatások. Tematikus szálak vezetnek minket képről-képre, alkotásról-alkotásra, finoman, érzékenyen épülő hálózatok mentén, hogy a különleges intellektuális barangolás végén egy összetett struktúra születhessen: a Fővárosi Képtár hol ironikus, hol sarkos, hol több olvasatú, érzékeny kirakósa. A művek néhol párbeszédbe elegyednek egymással, máskor feleselnek, vitáznak, érvelnek: ha készek vagyunk elmélyedni ebben a különleges szellemi és érzelmi térben, alkotók, nemzedékek és szellemi áramlatok kölcsönhatásának, összekapcsolódásának, egymásra reflektálásának lehetünk tanúi.
El-Hassan Róza: Szív objekt
Miközben korszakok, víziók, történelmi és művészettörténeti pillanatok vetülnek a koncept-puzzle kirakósdarabjaira, sorsok, művészpályák, életfonalak bomlanak ki előttünk, helyek, szimbolikus tárgyak tűnnek elő a múltból. Egy 1951-es Moszkva téri látkép Bor Páltól, az Anna-udvarral, az óvóhellyel, az előtérben rendezett sorban menetelő katonákkal. Egy Ingyentej feliratú apró szívalakú medál 1901-ből, melyből a szolidaritás, a közjónak szentelt törekvések és az elkövetkezendő évtizedek borzalmai egyaránt kiolvashatók. El-Hassan Róza festett, kézzel fújt üvegszíve egy tenyérben fel-meg-elfogva, duzzadó, vérző, semmiből érkező és semmibe tartó erezetével. Bortnyik Sándor kubista Női arcképe a városmontázzsal és a divatos értelmiségi, emigráns nőalakkal. Drozdik Orsolya kristálycsillár-installációjához tartozó festménye. Hopp-Halász Károly jellegzetes pöttyös kendője, mint az utazás, az elvágyódás, de mégis röghöz kötöttség szimbóluma. Papp Gábor kampányjelszavakat idéző plakátterve. Róna Kató egyik tablógrafikája, mely a főváros fürdőszoba-állományát szemlélteti. Hincz Gyula, elsőre felhőtlen hangulatú, a felszín alatt azonban sötét olvasatú Népek barátsága témájú falikárpitja. Sikuta Gusztáv késembere, az egyszerre mankót jelentő és a tekintetet éppen a megfelelőre vájó-vágó-igazító művégtaggal. Valamennyi egy-egy korszak emlékezetének kirakós darabjaként, felelősségről, szeparációról, kitörésről, elnyomott és gejzírként feltörő vágyakról, el nem sírt könnyekről, elhallgatott történetekről mesél.
A tárlat talán legérzékenyebb pontja a Nehéz idők című szekció, mely egyszerre fájdalmas és felszabadító, mellbe vágó és lélekhez szóló, költői és szikár-prózai. A rendszerhű és rendszerkritikus alkotások egymás társaságában zavarba ejtő dinamikát teremtenek: háborúk, diktatúrák és történelmi traumák nyomában a feszültség jár, az annak feloldására csírázó vágy, a kérdésfelvetés szükségszerűsége és a számonkérés, melyből önmagunkat sem felejthetjük ki, kollaboráció, felelősségvállalás, ellenállás, elvhűség, esztétikum és realizmus kapcsán. És persze mindez művészi feldolgozásban, hol a valóságot visszatükrözve, hol azt újra értelmezve, meggyúrva, hol átsimogatva, hol kiköpve, hol Pilinszky égkorlátairól lenézve rá.
A Címkézve című egység etnikai, vallási hovatartozásuk és alternatív életvitelük miatt mellőzéssel, elutasítással, kirekesztéssel sújtott alkotók műveit mutatja be – elnézve az alkotásokat, elszégyelljük magunkat, amiért emberlétünk során oly sokszor okozunk csalódást a teremtőnek.
Ingyentej feliratú medál
A Női kezek termében olyan művek rendeződnek párbeszédbe, melyek a nőkhöz társított, gyakran láthatatlanul végzett és el nem ismert tevékenységekre reflektálnak – hol idealizáló, hol kritikai, hol feminista hangsúlyokkal, a Montázs című tér pedig a kiállítás gondolkodásmódját sűríti egyetlen lehengerlő egységbe: különböző korszakok és nézőpontok összetalálkozása hív minket együtt gondolkodásra, kooperatív játékra, asszociációra, rá- és felkérdezésre, válaszkeresésre, (ön)vizsgálatra, megengedésre, megbocsátásra, elengedésre végül.
A kiállítás utolsó négyzetméterein visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: olyan művek zárják a tárlatot, melyek a múzeum környékét, Óbudát és Kiscellt idézik meg a múltból és a közelmúltból, érzékeny, ugyanakkor valós és átélhető keretbe helyezve az eddig megtekintetteket. Mintha a kurátorok nem csupán arra figyeltek volna, hogy a válogatás mély merítésű és mai legyen, de törekedtek arra is, hogy - akár a századelőn a pincérek, akik a hal- és húsfogás között savanykás sorbet-t szolgáltak fel, felfrissítve, kitisztítva az elfáradt ízlelőbimbókat - kivezessenek minket egy afféle veszélytelenebb, neutrálisabb tartalommal ebből az intellektuális, érzelmi és művészi kirakós-mátrixból. Ki, a mindennapok puzzle-jába.
Papp Gábor: A múzeum is a szocializmust építi
A Kirakós hetvenhét + 7 műből nem egységes történetet mesél, hanem egymás mellett létező, sokféle nézőpontot mutat fel a kortárs múzeumi gondolkodás szellemében, s közben mi magunk is folyamatosanan hozzáteszünk a közös puzzle-hoz, a befogadás során kitöltve, kiegészítve azt saját történeteinkkel, tudásunkkal, tapasztalatainkkal. A Kiscelli Múzeum kiállításának kirakós darabjai a végére mindig a helyére kerülnek. De mindig másként. Mert mind más történettel érkezünk, és mást viszünk haza a nagy képből. Mely kivételesen nem semmisül meg születése pillanatában. Ellenkezőleg. Tovább él. A retinánkra ég, a szívünkbe fészkeli magát, a lelkünket párnázza ki. Lehetőleg örökre.
