MúzeumTrip: Hatezer év kőben, tárgyban és képben

Fejezetek Tapolca történetéből az újkőkortól a XX. század elejéig

Hangodi László
2020-05-11 20:00

MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Vác, Pásztó, Gyula, Debrecen, Szentendre és Csorna után most a Tapolcai Városi Múzeumba kalauzoljuk el olvasóinkat! 

 

„Ez a hely mindössze 23 négyzetméter, de amikor megnézik a kiállítás anyagát, a tér kitágul és azt fogják érezni, hogy milyen mérhetetlenül gazdag az önök városának múltja” - méltatta a tapolcai állandó kiállítás magas szakmai színvonalát a megnyitón Havasi Bálint, a keszthelyi Balatoni Múzeum igazgatója 2019. november 26-án.

 

A mai Tapolca területe közel 6000 év óta lakott hely. A kedvező fekvésének és a természetföldrajzi adottságainak köszönhetően már az újkőkorban megtelepedett itt az ember. Az egymást váltó kultúrák emlékeit megőrizte a föld mélye. Kiállításunk e régészeti és a későbbi korok tárgyi emlékeinek segítségével vezet végig bennünket Tapolca múltjának évezredein.

 

A Tapolcai-medence területének első ismert lakói az i. e. 5. évezred időszakában telepedtek le ezen a tájon. Ezt a békés élelemtermelő népet a régészettudomány a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrájának nevezi a jellegzetes bekarcolt díszítésű cserépedényeik nyomán. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A tapolcai Templom-dombi régészeti feltárások idején. 1987 nyarán a Plébániakertben e kultúrának a településnyomai és kerámiatöredékei láttak napvilágot. A legjelentősebb lelet egy nagy méretű gabonatároló edény maradványa volt. A kiállítás első vitrinjében álló restaurált hombár oldalán ujjbenyomkodásos díszítmények, szabálytalan koncentrikus körök és háromosztatú bütykök láthatók. A laboratóriumi körülmények között elvégzett kormeghatározása szerint a készítési ideje: i. e. 4368 (± 289, ± 382). A műtárgy a Tapolca közigazgatási határain belül előkerült régészeti leletek között az időben legkorábbi tárgyi emlék. E korai történelmi idők további mementóiként pattintott kőeszközöket, kis méretű kovakő nyílhegyet a Szent György-hegyről és őstulkok koponyatöredékeit is láthatunk a tárlókban.

 

 

Az újkőkort követő kiemelt jelentőségű történelmi periódus a késő bronzkorban érkezett el Tapolca és térsége történetében. Az urnamezős kultúra idején az egész nyugati Balaton-felvidék komoly mértékben benépesedett és e kultúra népe megtelepedett a mai Tapolca közigazgatási területén belül is. Telepek és temetők jöttek létre a város keleti határában húzódó Belátói-dűlőben és a Csobánc oldalában, továbbá a hegy fennsíkján. Ez a kultúra i. e. 1300 és i. e. 750 között terjedt el a Magyarország dunántúli és Duna-Tisza közi területén. Régészeti elnevezésüket a jellegzetes hamvasztásos temetkezési szokásukról kapták. Az ebből a korszakból származó legszebb leletegyüttesünk az 1982 nyarán a Csobáncon érintetlenül előkerült hamvasztásos temetkezés és mellékletei. Ezek között a szabadkézzel formált urna mellett több tál, tálka és fazék szerepel.

 

A Tapolca területén élt késő bronzkori népesség tárgyi emlékei (kerámia hálónehezék, csiszolt kőbalta) a mindennapi gazdálkodás egy-egy részletét világítják meg. Archeozoológiai szempontból pedig unikális lelet a múzeumépület közelében felszínre került ló combcsont ugyanebből az időszakból. A városkörnyék egyes lelőhelyeiről pedig gondos kivitelezésű bronz munkaeszköz és fegyvertöredékeket (Hegyesd), egyszerű kivitelű és díszített orsógombokat (Szent György-hegy, Csobánc, Monostorapáti) és agancseszköz maradványokat (Eger-völgy) is szemlélhetünk. 

 

 

Az i. e. 4. század elején nyugati irányból harcias nép, a kelták nyomultak be a Dunántúl területére és leigázták az itt talált népeket. Már vasból készült fegyvereket és munkaeszközöket használtak. A kelta hódítók a mai Tapolca környékén is megjelentek és letelepedtek. Régészeti emlékeik többek között a Szent György-hegy északnyugati előterében és Szigligeten kerültek elő. Már korongolt, finom iszapolású cserépedényeket állítottak elő, fegyvereik pedig kizárólag vasból készültek. Temetkezési mellékletként az elhunyt harcost mindig fegyvereivel felszerelve helyezték véső nyugovóra. E fegyvereket azonban valamilyen vallási-kultikus megfontolásból minden esetben használhatatlanná görbítették. A bemutatott leletanyagban ilyen lándzsacsúcs és kardmaradványok képviselik ezt a népességet.

 

Innen a római kor időszakába vezet a képzeletbeli időutazásunk, eközben fő vonalaiban megismerhetjük a város és környéke korabeli emlékeit, régészeti lelőhelyeit. A mai Tapolca helyén már a 2. század időszakában egy kisebb település alakult ki. A lakóházak és a közösségi építmények a mai Templom-domb és a Plébániakert területén álltak. A hajdani lakosság temetője a mai Csányi László utca útteste, kertjei és házai alatt rejtőzik. A római kori telep kialakulását elősegítette, hogy fontos útcsomópontban feküdt. Itt haladt keresztül az Aquincum–Aquileia–Róma főútvonal, amelyről egy-egy leágazás vezetett a Balatonhoz Gorsium/Herculia (ma Tác) irányába, valamint Savaria (ma Szombathely) felé. Tapolca római kori elődtelepülésének a neve Rómer Flóris és Finály Gábor szerint Caesariana volt. A tapolcai ásatások és a terepbejárások során számos római kori tárgyi emlék látott napvilágot, amelyekből a kiállításunk is többet közszemlére kínál. A mindennapi élet leggyakoribb tárgyi emlékei a háztartási kerámiák töredékei. Ezek között a terra sigillata („pecsételt föld”) edények jellegzetes élénkvörös színű cseréptöredékei a korszak díszkerámiáját képviselik. További érdekes leletek a különböző típusú érmék, fibulák, köztük egy ritkább omega-fibula és egy vaskulcs. 

 

 

A Szent György-hegy északi lejtőjének tövében 2000 körül szántás és szőlőtelepítés közben egy pénzérmékkel teli összetört cserépedény bukkant elő kisebb mélységből. A kincslelet tíz római császár és társcsászár összesen 165 db érméjét, zömében kisbronzokat (centenionalis és follis), illetve néhány maiorina-t foglal magában. A pénzek időíve Nagy Constantinus császártól Gratianus császárig, időben 306-tól 383-ig húzódik. Legnagyobb számban II. Constantinus és Constans bronzpénzei szerepelnek a leletanyagban, de akad köztük egy-egy ritkább példány is, mint Constantinus Gallus és Iulianus Apostata császárok veretei. A pénzek egy részét Thesszalonikiben, Küzikoszban és Constantinopolisban készítették. A kincsleletet a Pannonia provincia elleni szarmata-kvád támadások időszakában rejthette el a gazdája, aki többé nem tért vissza a helyszínre. 

 

 

Az avar kor 6–7. századi periódusában egy különös, egyben bizonytalan eredetű népcsoport jelent meg a Balaton nyugati partvidékén, amely nép a lelőhelyeik földrajzi eloszlása nyomán a Keszthely-kultúra elnevezést nyerte a régészettudományban. Tapolca vonzáskörzetében Raposkán, Szigligeten és Lesencetomajon kerültek felszínre temetkezési és tárgyi emlékeik. A hajdani női ékszerek különleges darabjai voltak az áttört díszítményekkel ellátott kosaras fülbevalók, amelyekhez ezüst vagy bronz karpereceket, bronz ruhatűket és üveggyöngyből fűzött nyakláncokat viseltek. A kiállításban ezek közül is bemutatunk több példányt. Magát az avar népet egy lovas harcos szórványemlékként előkerült kengyele képviseli.

 

Tapolca város mai közigazgatási területe első magyar lakóinak földi maradványai és régészeti tárgyi emlékei 1986. december első felében láttak napvilágot a honfoglalás korából. A diszeli városrész északnyugati határában, a Nyáros-tói fenyves pereme előtti legelőn a szombathelyi MN 3715 gépesített lövészezred hadgyakorlaton lévő katonái lőállások és futóárkok éjszakai kiásása közben emberi csontokat és bronz ékszereket, sodrott technikájú bronz nyak- és karpereceket találtak. A rövidesen sorra került hitelesítő ásatás kiderítette, hogy egy addig ismeretlen, kétsoros, 10. századi köznépi temető sírjai került elő. A honfoglalás kori harcosok társadalmi rétegét egy ugyancsak szórványleletként megtalált lovassági kengyelvas töredéke szimbolizálja tárlatunkban.

 

Az Árpád-korban még faluként szereplő Tapolca első írott említése III. Béla király uralkodása idején keletkezett 1183 táján. Ezekből az évekből származik az uralkodó bemutatott bronz pénzérméje, amelyet 1976-ban találtak a Deák Ferenc utca déli oldalán folyó építkezések idején. A két településközpontú falu, később mezőváros korabeli lakossága a két templom, a mai r. k. plébániatemplom elődje és a később elpusztult Szent Miklós rotunda köré temetkezett. Az előbbi egyház építtető kegyura, egyben Tapolca első név szerint ismert földesura Turul comes volt, aki II. András király seregében a Szentföldet is megjárta, mint keresztes lovag. A múzeum főbejárata előtti területen 2006 őszén végzett kisebb feltáráskor több 11–13. századi sírt találtunk. A női viseleti kiegészítők sorában gyakori lelet volt az „S” végű hajkarika. Ezekből többet is láthatunk a korszakot megjelenítő tárlóban, amelyeket a viselési módot szemléltető grafikai rekonstrukció és ásatási felvételek egészítenek ki. Tapolca nyom nélkül elenyészett középkori szakrális építészeti emlékei sorában egykor kiemelt szerepet töltött be a Szent Miklós körtemplom, amely a mai Keszthelyi út és a Damjanich János utca kereszteződésében magasodott. Kevés megmaradt falazattöredéke a jelenlegi úttest alatt bújik meg. Az Első katonai felmérés várostérképe 1784-ben még jelöli a templomot, amely ekkor már romokban hevert. Az építmény tömegalakítását, városképbe és tájképbe illeszkedését fotó és grafikai illusztrációk szemléltetik.

 

Tapolca Árpád-kori és középkori évszázadainak egy másik rejtélyes helye a Szent György-hegy fennsíkjának északnyugati szeglete. A 11–13. század folyamán itt egy kisebb, ismeretlen rendi hovatartozású, anonim kolostor létesült, amelyről nem szólnak az írott történeti kútfők. A romterületen 1932 nyarán és 1985 nyarán folytattak régészeti feltárásokat. Az 1985-ben talált IV. Béla (1235–1270) uralkodásának időszakában vert ezüstdénár nyújt némi fogalmat az épület múltjára vonatkozólag. A feltárások közben és a később többször megismételt terepbejárások alkalmával felszínre került 11–12. századi jellegű mintázatos és figurális faragott kőemlékek további kapaszkodókat adnak a keletkezés közelítő meghatározásához. A kiállításunkon bemutatott kolostori kőemlékek között a vörös bazalttufa oroszlánszobor töredék talán kapuzati díszítőelem vagy falazati épületplasztikai díszítmény volt. A csavart díszű mészkő tagozattöredék pedig a bélletes bejárathoz tartozhatott. Az építmény a 14–15. században aztán Szent György patrociniumú plébániaegyházként működött tovább, a 17. században pedig az üldözött, környékbeli protestánsok imahelyeként szolgált. Eztán lassan szinte nyomtalanul elenyészett. A középkori állapot bemutatott grafikai tömegvázlata az 1985-ös ásatás alaprajzi felmérési eredményei nyomán készült. 

 

 

Az 1378. áprilisától mezővárosi jogokkal felruházott Tapolca középkori városközpontja a Templom-dombon épült ki. A korszakban Tapolca lett a nyugati Balaton-felvidék politikai, egyházigazgatási, gazdasági, igazságszolgáltatási és kulturális központja. A városban a 14. században már partikuláris plébániai iskola működött, amelynek tanulói közül többen is eljutottak Bécs és Padova egyetemeire. A Tapolca feletti földesúri jogokat a 14. század második felétől a karthauzi szerzetesrend birtokolta, majd 1554-től egészen 1848-ig a mindenkori veszprémi püspök volt Tapolca földesura. A plébániatemplomot gótikus stílusban bővítették és díszítették. A korszakból származó finom faragású gótikus boltozati bordatag, és a címerpajzsos díszítésű kerámia boltozati konzol szemléltetik a település első komoly virágkorának egykori színvonalát. A plébániatemplomot ékesítő Szent Kristóf freskót fotó és grafikai rekonstrukció teszik közérthetővé. Az 1440-es években a karthauziak építtették az első tapolcai erődítményt, amely a plébániaegyház körül létrehozott templomerőd volt, és amely aztán hadi szerepet is kapott a korabeli zavaros belpolitikai viszonyok közepette. Kiállításunkban ezeket az időket szemléltetik a középkori fémleletek: Habsburg Albert király (1437–1439) ezüst dénára Tapolca-Diszelből, vasfejsze, gótikus övcsatok, vaskulcs, lakat, sarkantyútöredékek és nyílhegy.

 

A tapolcai török kori végvár a 16–17. század idején Keszthely, Szigliget, Csobánc, Hegyesd, Nagyvázsony és Tihany váraival együtt alkották a balatoni védővonalat a Duna-Balatonközi főkapitányság alárendeltségében. Mivel azonban kétségessé vált, hogy megvédhető lesz-e a törökökkel szemben, 1554-ben az őrség elhagyta, és részlegesen lerombolták. E vártörténeti periódus különleges és értékes lelete a vármakett társaságában bemutatott lovassági pallosunk. A 16. század elején egy genovai fegyverkovács műhelyében készült. A markolattüske törött, a hárítókarika hiányzik, a penge oldalán hármas vércsatorna fut és jól látható a kovács mesterjegye, a két egymásnak háttal forduló, mosolygó emberi arccal kialakított félhold. A restaurált pallos földmunkák közben bukkant elő az északi oldalon nyíló várkapu előterének talajából. Egy másik, ritkábban előforduló katonai relikvia egy tapolcai várkatona süvegjéről való rangjelölő tolldísz tartó, amelyet úgyszintén földmunkák során találtunk a délkeleti hengeres saroktorony tövénél. Várunkat 1656-ban aztán újjáépítették és komolyabban megerősítették. Őrsége szabad hajdúkból verbuválódott, akik rövidesen rettegett ellenfeleivé váltak a Balatonon túli törököknek. Csobánc, Keszthely, Sümeg és Zalaegerszeg várainak hajdúival szövetkezve gyakran egészen mélyen benyomultak a török kézen lévő területekre a zsákmányszerző portyáik alkalmával. Az erősség megérte még a Rákóczi szabadságharc korát, valmikor 1705–1709 között rombolták le véglegesen. Minderről beszédesen árulkodnak a vár lakópalotájának bedőlt falai és beszakadt födémei alól előkerült égésnyomok, katonai felszerelés töredékek és szétrobbant puskacsövek darabjai. Az erődítmény képi megjelenítését a mai városképbe vetített grafikai tömegrekonstrukciók segítik. 

 

 

A város az 1720-as évek elejétől kezdődően ígéretes gazdasági és demográfiai fejlődésnek indult. 1750-ben már 32 különböző mesterséget űző kézműves élt és dolgozott Tapolcán. A számuk 1770-re 118-ra emelkedett. Az egyes szakmák mesterei céheket hoztak létre. A 18–19. századból fennmaradt kis számú céhes emlékeink sorában a tapolcai szabócéh céhkorsója a legrangosabb műtárgyunk. A 7 pintes, zöldmázas, gazdag domborműves díszítéssel kialakított edény 1796-ban készült. Eredetileg a tapolcai szabócéh ünnepi összejövetelein szolgált, mint boroskorsó. Az edény mintavilágában a bekarcolt és domborításos díszítmények között láthatunk mesterségi jelképeket (olló, gombostű, cérna), valamint angyalokat, növényi ornamentikát, a megfeszített Jézus alakját, továbbá a „Tapulczai szabok bötsületes czhe korsaia” feliratot. A másik bemutatott céhemlékünk a helyi mészáros céh céhládája. Hajdan a céhes iratok, a pecsétnyomó és céhpénztár tárolására szolgált. A keményfából kialakított ládát mindig a tisztséget viselő céhmester, vagy másként atyamester őrizte. A ládafedél belső felületén láthatjuk az 1821-es készítési évszámot és a „Készült Mojszer Josef cészmesterségében” feliratot. Becses korabeli dokumentumunk az 1749. február 3-án Nyitrán kelt mesterlevél, amelyet Burzik András részére állítottak ki, és a tapolcai mészároscéh iratanyagában őrizték meg. A tapolcai mészáros céh artikulusait 1776. július 24-én hagyta jóvá Mária Terézia királynő, átirata 1831. szeptember 8-án készült. Az ugyancsak a tapolcai mészáros céh 1720-tól 1854-ig vezetett jegyzőkönyve pedig felbecsülhetetlen helytörténeti értékkel bíró iratemlékünk. Műtárgyvédelmi megfontolásból mindhárom dokumentumot fotóreprodukción építettük be tárlatunkba. A 18. századi tapolcai viseletről pedig a Templom-dombon feltárt egykorú sírok mellékleteiből nyerünk információkat, amelyek között ruházati kiegészítők, mellkeresztek és egy fokos szemlélhető.

 

A 19. század tapolcai mindennapjaiban alapvető jelentőséggel bírt a szőlő- és bortermelés. Szinte minden helyi család rendelkezett saját szőlőbirtokkal. Minderre súlyos csapást mért az 1880-as évekbeli filoxérajárvány. A pusztító kórokozó ellen vegyszerezéssel, rezisztens fajtaválasztékkal, oltványozással vették fel a küzdelmet, mégpedig sikerrel. A védekezés egyik módszere a szénkénegezés volt. A kiállításunkban szereplő kézi szénkénegező készülék utal e nagyszabású küzdelemre, amely végül megmentette a Balaton-felvidéki borvidéket. 

 

 

A 20. század első éveiben a közel 7000 lakosú Tapolca Zala vármegye egyik térségi alközpontja, a Balaton-felvidék gazdasági, közigazgatási, közlekedési, oktatási, kulturális és egészségügyi centruma volt. Tapolca korabeli lakossága döntően katolikus vallású magyar népesség, de kisebb számban jelen voltak az elmagyarosodott horvát és német eredetű családok, továbbá minimális számban az olasz származású lakosok. Vallási szempontból a második legnépesebb városlakó csoport a tapolcai zsidóság, ezen kívül az egyes protestáns egyházaknak is léteztek csekély lélekszámú szórványgyülekezetei. Az I. világháború előtti évek komoly fellendülést hoztak a gazdasági élet tekintetében. A város kereskedelmi forgalmának intenzitása megelőzte a megyeszékhelyet, Zalaegerszeget is, és Nagykanizsa után az előkelő második helyet vívta ki a megyén belül. A gazdaság húzóágazata a városkörnyék szőlő- és bortermelésére épülő hazai és nemzetközi borkereskedelem volt. A fejlődőben lévő helyi iparágak közül számottevő eredményeket mutatott az építőiparral összefonódó kőbányászat, a mészgyártás és a téglagyártás. Az országos vasúthálózatba bekapcsolt Tapolcáról egyaránt el lehetett jutni Budapestre, Ausztriába és az Adriai-tengerhez is. A város iskolahálózatában az alsófokú felekezeti intézmények mellett megtalálhatóak a polgári iskolák és a középfokú szakirányú szőlészeti-borászati képzést kínáló vincellériskola. Tapolcán több kulturális szervezet és könyvtár is működött már ezekben az években, és a sportélet fejlődése is kezdetét vette. A városi egészségügyön belül a helyi polgárság mellett az egész járás lakosságát is szolgálta a gyógyszertár és az 1914-ben elkészült kórház.

Az I. világháború alatt a tapolcai hadkötelesek döntő többsége a nagykanizsai cs. és kir. 48. gyalogezredhez és a szintén nagykanizsai 20. honvéd gyalogezredhez kapott behívóparancsot. A lovassághoz sorozott tapolcaiak zöme a zalaegerszegi 6. honvéd huszárezred és a szombathelyi cs. és kir. 11. huszárezred kötelékében küzdött. A tüzérséghez beosztott tapolcaiak mint tábori tüzérek, lovastüzérek, hegyitüzérek és vártüzérek teljesítettek szolgálatot. Többeket a cs. és kir. haditengerészethez soroztak be katonának. Az I. világháborús osztrák-magyar Légjárócsapatoknál is szolgáltak tapolcai pilótatisztek, köztük egy repülő századparancsnok is. A Nagy Háború éveiben Tapolca katonái az orosz, az olasz, a román, az albán, a francia harctereken és az Adriai-tengeren harcoltak. Kiállításunk zárófejezetént a világégés tapolcai katonáinak portréi, katonai relikviák, fegyverek idézik e kort és egyben zárják a régi Tapolca történetét is, hiszen várostörténetünk innentől már más történelmi körülmények és jellemzők mentén folytatódott. Szinte zárószimbóluma az elköszönő időknek az a vasúti kézilámpás, amellyel Simon István MÁV dolgozó világított az aszófői állomáson a száműzetésbe induló utolsó magyar király, IV. Károly és felesége, Zita királyné számára. 

 

MúzeumTrip, helytörténet, múzeumpedagógia, természet, tárgy, történelem
2020-05-07 20:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
#muzeumozzaszobadbol, felhívás, pályázat, virtuális
2020-04-02 16:00