MúzeumTrip 28. A „mesetermő” vidék gyümölcsei: népmesék a Nyírség kincsestárából

FOLKLÓR

Kosztyu Brigitta
2021-05-07 20:00

Hosszú idő után először indul olyan intézménybe a MúzeumTrip, amely a szó fizikai értelmében is nyitva áll!!!

A lassan másfél éve tartó kampánysorozat olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. 2021-ben a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum ipari örökséget reprezentáló tagintézményeiben kezdtünk, majd a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a békéscsabai Munkácsy Mihány, a Hadtörténeti Múzeum, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum fogadott bennünket. Most az ország keleti felébe utazunk, a május elsején nyíló nyíregyházi Sóstói Múzeumfaluba. A  múzeum története után a múzeumpedagógiai fejlesztéseket ismertük meg, most pedig egy különleges, A szabólegény macskája - Népmesék a Nyírségből című mesekönyvet.

 

 

Igazi „mesetermő” vidék volt a mi Szabolcs megyénk − írta Erdész Sándor, a Sóstói Múzeumfalu egykori igazgatója az 1980-as évek elején egy ismeretterjesztő cikkében. S ha kezünkbe vesszük azokat a gyűjtéseket, amelyek a nyírségi mesekincs után kutatók hatalmas munkájának eredményeként kerültek be a Jósa András Múzeum néprajzi adattárába, könnyen megállapíthatjuk, hogy a jeles folklorista, a nyírségi mesék avatott szakértője egyáltalán nem túlzott: a gyűjtött népmesék sok-sok ezer gépelt oldalt töltenek meg a polcokra helyezett dossziékban. Ebből a páratlan kincsestárból válogattam egy kötetre valót, a Sóstói Múzeumfalu mesenépszerűsítő tevékenységének támogatására, illetve – reményeim szerint – a mesehallgató és -olvasó közönség örömére.

 

A kötet szerkesztőjeként sok-sok kéziratot, illetve a szakma számára kiadott kötetet vettem a kezembe, hogy igazán izgalmas, az elterjedt mesetípusokat egyedi motívumokkal, sajátos fordulatokkal gazdagító történetekre találjak. Elsősorban Erdész Sándor nyíregyházi, nyírvasvári, ramocsaházi és Ratkó Lujza „birisi” gyűjtéseiből válogattam. Mellettük a „nyíri” népmeséket felfedező Ortutay Gyula, és az egyetemi évei alatt a Nyírségben is megforduló Dömötör Ákos gyűjtőmunkáját dicséri, hogy a kötetben helyet kaphattak a bátorligeti Fedics Mihály, illetve a nyírturai Farkas Károly meséi is. A kötetbe nyolc különböző forrásból tizenhárom népmesét válogattam össze, de ezt a változatosságot a mesei műfajok arányaiban sajnos már nem sikerült érvényesítenem.

 

Hogyan kezdődött mesekönyves vállalkozásom? A Nyírség egy másik fáradhatatlan kutatója, Nyárády Mihály ramocsaházi gyűjtőútja során „véletlenül” fedezte fel Ruszkovics Istvánt, aki vendégségben volt a nyírségi községben fia családjánál. Az „igen jó képességű, hagyományőrző mesemondó” repertoárját Halmos István és Erdész Sándor rögzítette, s ez nyomtatásban is megjelent 1968-ban, A Magyar Népmesekatalógus Füzetei sorozat részeként. A kötet szerkesztését Kovács Ágnes végezte, aki a népmesékhez jegyzeteket is készített. Amikor először vettem kezembe ezt a könyvet, rögtön feltűnt az egyik megjegyzése, amit a 46. sorszámmal ellátott meséhez fűzött: „Megérdemli, hogy egészen csekély átdolgozással helyet kapjon gyermekek számára készülő népmesegyűjteményeinkben”. Örömmel fedeztem fel magam is ezt a mesét, amely akár szokványos csizmáskandúr-történet is lehetne, de nem lett az, mivel Ruszkovics István kedves szövegében egy cicakisasszony a főszereplő, aki egy piros viganót kér gazdájától, a szegény szabólegénytől, s cserébe gazdagságot ígér, illetve, ahogyan az a népmesékben szokott lenni, bizony nemcsak ígéri… Ráadásul Ruszkovics úgy mondta el a mesét, hogy a cicalány cicahangon is beszélt.

 

 

A munka során a tirpák gyökerű mesemondó, Tarczali Ádám repertoárjának megismerése volt a másik nagy felfedezés. Tarczali Ádám 1894-ben született Nyíregyházán. Kőművesnek tanult, majd 1954-ig a szakmájában dolgozott, később pedig műszaki ellenőrként helyezkedett el. Az első meséket téglaégető apjától és nagyapjától hallotta, akik télen, seprűkötés közben meséltek neki és a környékbeli gyerekeknek, felnőtteknek. Számomra legérdekesebb meséjének főszereplői együtt indulnak szerencsét próbálni, s közös erővel változtatják vissza a békává varázsolt királykisasszonyt, miközben olyan meglepő helyszíneken is megfordultak, mint egy csokoládébarlang.

 

 

A Sóstói Múzeumfalu sokféle eszközzel igyekszik támogatni a pedagógusok kompetenciafejlesztő munkáját. A népmesék szerepe a közoktatásban, az általános iskola alsó és felső tagozatán jóval alulreprezentáltabb, mint az óvodai nevelésben. Ennek a helyzetnek a megváltoztatására stratégiai terv született, melyről egy 2015-ös szakpolitikai ajánlás is szól. Ez részletesen elemzi a népmese iskolai nevelésben-oktatásban betöltött szerepét. Megállapításai között olvashatjuk: „A mese nemzeti kincs, kimeríthetetlen forrás az oktatási-nevelési intézmények számára. Ahhoz, hogy a mese fejlesztő hatásai megmutatkozhassanak, megfelelő módszertani anyagokra (pl. jó gyakorlatokra, mesegyűjteményre, elemző tanulmányokra stb.) van szükség, melyek minden pedagógus számára elérhetőek. … Mivel az iskolában nagyon komoly tantervi követelmények vannak, sajnos nagyon kevés idő jut a szabad és kötetlen mesélésre. Van azonban mód a mesék beemelésére a mindennapos tudásátadási folyamatba, hiszen a mesék szinte bármelyik tantárgyhoz kapcsolhatók. Csak a tanítók kreativitásán és tájékozottságán múlik, hogy miképp és milyen mértékben élnek a mesék adta lehetőségekkel.”

 

Rendhagyó irodalomóra itt!

 

A pedagógusok több száz népmeséből választhatnak, ugyanakkor a közkönyvtárakban elérhető gyűjtemények néhány kivételtől eltekintve nem utalnak arra, hogy hol, melyik tájegységen, településen mesélték eredetileg az adott népmesét. Csak a pedagógusok szorgalmán, egyéni kutatómunkáján múlik, hogy az általuk nevelt-oktatott gyermekek találkoznak-e szűkebb lakóhelyük népmeséivel vagy sem. Sajnos sokszor a szorgalom sem elegendő. Különösen igaz ez a Nyírségre, ahonnan csupán néhány mesekötet került kiadásra, s ezek is inkább a folklorista szakembereknek, és nem az olvasónak, mesélőnek szólnak.  A másik lehetőség a „saját” népmesék megismerésére, ha azokat a szájhagyományozás fenntartotta a közösségben. Erre azonban egyre kevesebb példa van (mindössze eggyel találkoztam Ajak óvodapedagógiai gyakorlatában).

 

A kötetben általában teljes meseszövegeket olvashatunk, két mesemondó esetében azonban jelentős rövidítést alkalmaztam. A tájszavakat a kötet végén magyarázom, illetve itt kapott helyet a forrásjegyzék is, az eredeti szövegek lelőhelyének pontos megjelölésével.

 

A mesék Magyar Andrea grafikus fantáziájának köszönhetően az egész oldalas illusztrációkban nyertek egyfajta értelmezést.

 

Reményeim szerint a kötetet haszonnal fogja forgatni minden meseszerető felnőtt és gyermek.

 

A szerző muzeológus, a kötet szerkesztője