A MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Vác, Pásztó, Gyula, Debrecen, Szentendre, Csorna, Tapolca, Győr és Mohács, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, Eger, Nyíregyháza, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Kecskeméti Katona József Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, a Gödöllői Királyi Kastély Múzeum, Szolnok, a Postamúzeum és Makó után most elhagyjuk az országhatárt, hogy a Zentai Városi Múzeumban időzzünk. Elsőként az intézmény történetét, majd a gyűjteményeit fedeztük fel, most pedig egy pandémia előtti világ karácsonyi kiállítását idézzük fel, szemléltetve a múzeum kiállítási tevékenységét.
Lévén hogy múzeumunk bemutatkozása a karácsonyi ünnepkör idejére esik, úgy gondoltuk, érdemes lenne bemutatni tavalyi karácsonyi kiállításunkat (2019. december 20.–2020. január 31.), mert az idénre tervezett tárlat megrendezésébe – a járványhelyzetből adódó bizonytalan kimenetel miatt – nem mertünk belefogni. Másrészt viszont úgy véljük, az egy évvel ezelőtti anyag kiválóan reprezentálja időszaki kiállítási tevékenységünket, amely egyéb kiállítási terek híján, csak a múzeum képtárában valósítható meg.
Egy tradíció margójára
A rendszerváltástól kezdve szabadon megélhető vallásos gyakorlat mellett az 1990-es évektől kezdve a tudományos kutatások immár korlátok nélkül kiterjedhettek a népi vallásosság minden szegmentumára, ami természetesen nem kerülte el múzeumunkat sem, ugyanakkor kihatott az akkor körvonalazódó újszerű programtevékenységünkre is. Ekkor született az ötlet, hogy rendezzünk minden évben karácsonykor néprajzi (esetleg művelődéstörténeti) kiállítást, amelynek témája többé-kevésbé köthető vagy az ünnepkörhöz, vagy a népi vallásos hagyományokhoz. Ezek a tárlatok rendszerint a szabadkai székhelyű Kiss Lajos Néprajzi Társasággal egyűttműködve valósultak meg. Nem véletlen, hogy az elsőnek a Betlehemezzünk a békéért! (1991) címet adtuk, hiszen a hagyományos betlehemeket összegyűjtve, feldolgozva és bemutatva egyben az általuk szimbolizált remény szólalt meg a kiállításon. Az akkor éppen csak elkezdődő, később eléggé elhúzódó háború idején ezt a remény éltették további témáink, igaz, nem mindig tudatosan (karácsonyi kalácsok, a magánáhítat szentképei, szabadtéri szakrális kisemlékművek, gyermekjátékok, méhészet, karácsonyi-újévi üdvözlőlapok). Idővel pedig következtek a kevésbé népszerű, de szakmailag jóval megalapozottabb témák (népi kerámia, tisztálkodási kultúra, szakrális nyomtatványok). E második vonulatba sorolható a különleges díszítésű deszkaoromfalakat bemutató, Napsugaras Zenta című, 2019 karácsonyára megnyíló kiállításunk is.
Vidékünk népi építészetének egy olyan eleméről – a napsugaras oromfalakról – van szó, amely eltűnőben van, ugyanakkor (lévén hogy a pusztítás sosem tökéletes, mert az emberben mindenkor ott lappang a „revival”-re való törekvés) a felnövő nemzedékekben érdeklődés mutatkozik a régi értékek iránt. Divatos most ezért szakemberek bevonásával értéktárakat létrehozni, hogy minél több ilyen érték kerülje el a felejtés sorsát, miközben tudjuk, hogy a válogatás mennyire szubjektív, s ritkán történik mindenkit kielégítő konszenzus alapján. Azzal is tisztában vagyunk, hogy értékrendünk koronként mennyire változó. A műemlékvédelmi szempont tehát mindenképpen elsődleges, mivel az „érték” megállapítása, körülírása, „konzerválása” többféle tudomány által vezérelt, ezért a napsugaras oromfalakat sem sajátíthatja ki csupán a néprajz, hiszen itt van az építészettörténet, a művelődéstörténet, a művészettörténet, a történelem, vallástörténet... Kiállításunk tehát ezúttal mindenképpen e sokoldalúságot, interdiszciplinaritást szerette volna közvetíteni, nem mondván újat, csupán összefoglalva az elődök meglátásait, azok vállára állva immár, nem újabb megállapításokat tenni, tényeket közölni, mint inkább megszámolni: egyáltalán még mennyi van ezekből az építészeti díszítőelemekből mostanság, a 21. század második évtizedének végén? Végezetül: mennyire ismeri fel bennük az elődök értékes hagyatékát az utókor?
Az eltűnés vészharangjait többször is kongattuk már. A vidéki, községközi műemlékvédelmi intézetek hálózatának kialakulásáig (1980-as évek eleje) a központilag vezérelt műemlékvédelem „nagyszemű” hálóján nem mindig akadhattak fenn az ilyen értékek, csupán a nagyobb szenzációk. Ezért akkoriban a múzeumokra hárult még ez a feladat is, nem vették még annyira szigorúan a felosztást, mely szerint a múzeum a mozgatható, a műemlékvédelem pedig az ingatlan kultúrjavak védelmének feladatát köteles ellátni. Így történhetett esetünkben is, hogy a múzeum próbálta számbavenni, lefotózni, dokumentálni az 1970-es években az akkor még álló napsugaras oromfalú házakat Zentán. 1981-től, a szabadkai székhelyű regionális műemlékvédelmi intézet megalakulásával azonban ennek az intézménynek a feladata lett folytatni a már megkezdett munkát nem csak Zentán, hanem a hatáskörébe tartozó egész kisrégióban. Fontos még megemlíteni, hogy a kilencvenes években szerveződő Kiss Lajos Néprajzi Társaság gyűjtötte kötelékébe azokat a hivatásos és amatőr néprajzkutatókat, akik mind módszerességükkel, mind lelkesedésükkel, mind pedig tudásukkal igyekeztek gyűjteni, s ha lehet, fel is dolgozni a begyűjtött értékeket, s ilyenek voltak a vidék népi építészetének ismertetőjegyei is.
A napsugaras oromfalak elterjedése
Bár a 19. század második felében Szeged és környéke kivételével szórványosan másutt is előfordult a magyar népi építészet eme utolsó újítása, a dél-alföldi város volt az, amely elsősorban távolabbra (főleg deli irányba) is kisugározta e sajátos díszítőelemet.
A városban legtovább az Alsóvárosban maradt meg (napjainkban is elsősorban itt kell őket keresni), valamint a környező tanyákon, továbbá – ahogyan azt Bálint Sándor sorolja – Tápén, Algyőn, Sándorfalván, Kisteleken, Szentmihályteleken, Röszkén, Szőregen, Deszken, Kiszomborban, Újszentivánon, Tiszaszigeten, Kübekházán, Földeákon, Törökkanizsán, Szajánban, Feketetón, Jázován, továbbá a szegedi nemzettel érintkező, keveredő Dorozsmán, Majsán, Szegváron, Horgoson, Királyhalmon, Martonoson, Zentán, Óbecsén, Adán, azonkívül Makón, Orosházán, Apátfalván, Csanádpalotán és bizonyára még más, főleg bánáti, illetőleg vajdasági helységekben is, kevés kivétellel mindenütt a Tisza, illetőleg a Maros mentén.
A Borovszky-féle vármegyemonográfia tipikus Tisza menti magyar házként éppenséggel egy imigyen díszített oromfalú zentai házat szerepeltet illusztrációként, de a Magyar Néprajzi Lexikonban szintén találunk napsugaras oromzatú zentai házat. Mindez bizonyítja a díszítőelem zentai népszerűségét.
Ha a Tisza nem is tekinthető elsődleges közvetítőnek (napsugaras oromfalak felbukkannak majd a folyótól távolabb is), a szálfák tutajozásában, a fa ilyen olcsó módon való szállításában mindenképpen, s ezért nem véletlen, hogy a 19. század utolsó évtizedeitől éppen a folyó partján sorakoznak végig a fűrésztelepek, nemkülönben Zentán is. A napsugaras házak építése 1885 és 1930 közé tehető, Zenta népi építészetére gyakorolt hatásuk igen hangsúlyos volt. Aztán ennek is vége szakadt.
Hajlamosak vagyunk/lennénk kizárólag a trianoni határokat okolni a napsugaras oromfalak szokásának eltűnéséért, holott a faipar válsága többrétű volt, s már a 20. század első éveiben jelentkezett, vitathatatlan azonban, hogy a kegyelemdöfést talán ez adta meg. Mindenesetre a két világháború közötti időszakban lassan kiveszik divatjuk Zentán is (mint ahogyan azonban mindenütt, ahol korábban jelen volt).
A napsugaras fürfalú épületeknél a népi barokk hatott akár a falazatkiképzésben, akár a pilaszterekben, a falsík színezésében, de mindenekelőtt az oromzat kiképzésénél, díszítésénél, ahol az alapmotívum a nap, azontúl viszont néhány variánstípus, ezek Zentán is (még mindig) fellelhetők. Vannak olyan oromfalak, amelyeket teljes egészében a napsugaras dísz alkotja, talán ezek tekinthetők a legrégebbieknek. Voltak aztán olyanok is, amelyeknél a felső harmadban találjuk a napmotívumot, esetleg a fél napsugárt, és a csipkézet alatt vagy állóhézagos az oromzat, vagy kazettás kiképzésű. A napsugármotívum mellett a díszek közé tartoztak a padlásszellőzők különféle formái (szív, tulipán, félhold, kör, négyzet, vénuszvirág, körte), a széldeszka cikornyázásai, a csúcsdísz és a vízvető deszka alsó csipkézetének változatai. Általában ki is festették, s úgy tűnik, Zentán az okkersárga volt az uralkodó szín.
A díszítő célzat mellett felvetődik a szimbolikus, mi több, kultikus szerep; a háromszög alakú mindent látó szem, mint a pestis elleni védelem feléledése a neobarokk keresztény szimbolikában. A korábbi pestisjárványokat követően engesztelésül Szentháromság-szobrokat állítottak, s a Szentháromságot jelképező háromszög, közepén Isten szemével, sajátos bajelhárító amulettként tűnt fel, s került fel szinte minden hangsúlyos helyre: templomok homlokzatára, oltárok, szószékek oromzatára, idővel pedig világi épületekre, lakóházakra is. A sugaras szem egyházi szimbólumként a 18-19. században terjedt el széleskörűen a vallásos művészetben, oltalmazó szerepe miatt nemcsak errefelé, hanem Európa más vidékein is az építészet fontos elemévé vált, s a népi vallásos életben is népszerű lett (szentképeken, sírköveken). Végül, de nem utolsósorban számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a rég feledésbe menő ősi napkultusz továbbéltetése szólal meg a napsugaras oromfalakon keresztül, még ha tudattalanul is.
