A MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Vác, Pásztó, Gyula, Debrecen, Szentendre, Csorna, Tapolca, Győr és Mohács, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, Eger, Nyíregyháza, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Kecskeméti Katona József Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, a Gödöllői Királyi Kastély Múzeum, Szolnok, a Postamúzeum és Makó után most elhagyjuk az országhatárt, hogy a Zentai Városi Múzeumban időzzünk. Elsőként az intézmény történetét fedezzük fel.
A Zentai Múzeum „hőskora” (1947–1970)
Száz évig álmodtak múzeumot a zentaiak, mire az valóság lett. A folytonos érdeklődést mutatja, hogy a 19. század közepe táján már létezett egy kabinetszerű gyűjtemény a régi városháza épületében, mint ahogyan az 1876-tól működő gimnáziumnak is volt természetrajzi és helytörténeti gyűjteménye. Ennek ellenére tényleges intézményalapításra csak 1947-ben került sor, ekkor láttak hozzá a múzeum tulajdonképpeni megszervezéséhez, a törzsanyag létrehozásához, vagyis a múzeumi gyűjtemények kialakításához. Az állomány magját az egykori városházi gyűjtemény képezte, amelynek jelentős részét sikerült átmenteni a múzeumba, egyidejűleg a gimnáziumi gyűjtemények muzeális értékű anyagának átvétele is megtörtént, beleértve a tanári könyvtár egy részét is, amivel nem csak a múzeum szakkönyvtárát alapozták meg, hanem rendkívül értékes régi kiadványok is bekerültek így az intézménybe. 1948-ban a múzeum végre beköltözhetett a számára kijelölt épületbe, az egykori polgármesteri lakba, 1949. június 5-én pedig sor került az ünnepélyes intézményavatásra, s ez alkalomból az első állandónak tekinthető kiállítás megnyitására. Ez a kiállítás még elég szerénynek mondható, hiszen magát a gyűjtőmunkát sem szakképzett személyek, hanem területi megbízottak (elsősorban tanárok, tanítók) végezték részidősen vagy volontőrként, meglehetősen szakszerűtlenül.
A gimnázium épülete
Nemcsak a város művelődési életében, hanem a múzeumot tekintve is fontos mérföldkőnek számít a zentai művésztelep megalapítása 1952-ben, hiszen kezdettől fogva a múzeum mellett működtették, így hathatósan hozzájárult a képzőművészeti gyűjtemény folytonos gyarapításához. A művésztelep létrehozásában vezető szerepet játszott Ács József festőművész, illetve szervezői munkájával Tripolsky Géza, aki akkor még csak rövid időre – 1952–53-ban – volt a múzeum igazgatója (1964-től nyugdíjba vonulásáig viszont immár megszakítás nélkül töltötte be ezt a tisztséget).
A régi városháza
Bár a feladatokat nem képzett szakemberek látták el, többen közülük a szakma igazi elkötelezettjei voltak, s mint ilyenek, jelentős mértékben hozzájárultak a múzeum profiljának további alakulásához: mind nagyobb hangsúly kapott a néprajzi gyűjtemény, s a művésztelep megalakulásával a képzőművészeti gyűjtemény is felértékelődött. Mindez sajnálatos módon a többi gyűjtemény kárára történt, ezt az áldozatot azonban az örök pénztelenség miatt minden kis vidéki múzeumnak meg kellett hoznia. Ennek ellenére a zentai múzeum az 1960-as években kezdte kinőni épületét. Már az állandó kiállítások megfelelő bemutatása is gondot okozott, ezért idővel meg kellett szüntetni, hogy helyt adjanak a raktároknak és az irodáknak. A közönséget gyakori tematikus, időszaki kiállításokkal próbálták meg kárpótolni, ezek helyszíne pedig a Művelődési Ház tágas kiállítási terme volt. Fontos még megemlíteni, hogy 1954-től szolidan felszerelt fotólabor is működött a múzeumban, ami nem csak a kiállítások előkészítését volt hivatott megkönnyíteni, hanem az intézményben, illetve a városban zajló események dokumentálását is szolgálta.
Közvetett módon korszakhatárnak számít a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének megalakítása is (1961). A tagság egyik feladata Zenta monográfiájának megírása volt, a másik pedig a helyismeretek és az ezt biztosító intézmények – a múzeum és a levéltár – tevékenységének népszerűsítése. A Monográfia Füzetek és a Zentai Füzetek szerzői sajátos szellemi műhelyt alkottak, közülük kerültek ki azok is, akik a múzeum tárgyi gyűjteményei mellett a szellemi örökséget (folklórt) is kutatni-gyűjteni, majd publikálni kezdték, mindenekelőtt Tripolsky Géza, Fábri Jenő, Bodor Géza, Burány Béla s végül, de nem utolsósorban Bodor Anikó, megalapozván ezzel a múzeum kiadói tevékenységét is.
A művésztelep 1953-ban
A „klasszikus” múzeumtól a nyitott közművelődési intézménymodellig (1970–2017)
A jogállását tekintve múzeumként, mai szóhasználattal élve azonban inkább helyismereti gyűjteményként funkcionáló intézmény 1970-ben végre másik helyre, a főtéri római katolikus plébánia tágas szárnyába költözhetett. Ekkor úgy tűnt, az akut helyhiány végre megoldódik, ám az épület műemlék jellege, a plébániával megosztott tér olyan korlátokat szabott, amelyek idővel akadályozták a múzeum dinamikus fejlődését. Természetesen az illetékesek már ekkor számoltak a problémával, s a régi, patinás épületben csak az irodák, a raktárak, illetve az állandó kiállítás kapott helyet, s a múzeum mellett 1972-ben felépült lakótömbön belül az intézmény egy jó érzékkel tervezett modern galériát kapott, amely alkalmas volt az időszaki, tematikus kiállítások bemutatására.
A reprezentatív épület vitathatatlanul tekintélyt kölcsönzött, a főtéren való elhelyezkedés pedig a figyelmet még inkább a múzeumra terelte. 1974-ben megnyíltak az új állandó kiállítások, amelyek közül a néprajzi kiállítás értékét különösen emelte, hogy elkészítésében neves magyarországi szakemberek vettek részt, felhasználva a magyar néprajztudomány, illetve néprajzi muzeológia tudását, tapasztalatait. (Lsd nyitókép, amely az 1974-es megnyitón készült.)
A hetvenes évek lendületét némileg megtörte az 1977-ben bekövetkezett integráció, amikor egyes művelődési intézményeket – beleértve a Városi Múzeumot – összevonva megalakult a Thurzó Lajos Közművelődési Központ. Bár a múzeum elvesztette önállóságát, sikerült megőriznie, sőt idővel kiszélesítenie azt a szakmai autonómiát, ami lehetővé tette, hogy eleget tudjon tenni az új elvárásoknak, ez pedig egy nyitottabb közművelődési intézmény szerepköre volt. Ennek folytán igyekezett helyt adni olyan tevékenységi formáknak, amelyek korábban is jelen voltak, de minimális mértékben, mint amilyenek pl. a kamarakoncertek, játszóházak, könyvbemutatók, ismeretterjesztő előadások... Ezek a törekvések az 1990-es években teljesedtek ki igazán, amikorra a múzeum már szakemberek szempontjából is megerősödött.
A múzeum jelenlegi épülete
Az újfajta szemlélet mellett a múzeum tudatosabban vállalta fel, hogy – megőrizve komplex jellegét – nem csak városi (községi) intézmény, hanem hatásköre és gyűjteményeinek területi sokszínűsége révén az egész észak-bácskai Tisza-vidék (ezen belül pedig az itt élő magyarság) múzeuma. Ennek megfelelően évente megrendezett tematikus néprajzi kiállításaival új hagyományt teremtett (aranyvasárnapi kiállítások), néprajzi tanácskozásokat szervezett, s a korábbi folklórkutatási hagyományokat folytatva itt jött létre a vajdasági magyar népzenetár. Nem csoda, hogy közvetett módon részt vett a társalapító – a Magyar Nemzeti Tanács – kulturális stratégiájának kidolgozásában, tevőlegesen pedig e stratégia egyes pontjainak végrehajtásában. Természetesen az intézmény emellett továbbra is foglalkozik az itt élő szerbek múltjával, néprajzával, emellett felvállalta a helybeli, illetve a régió zsidósága tárgyi és szellemi kutatását, bemutatását is, ami korábban teljesen hiányzott a múzeum tevékenységéből.
A zentai csata trecentenáriumának megünneplésekor vetődött fel egy új állandó kiállítás megrendezése. 2000-től 2013-ig fokozatosan újultak meg az állandó kiállítások, egyidejűleg pedig az épület belső felújítására is sor került. Az évfordulónak egyéb kedvező hatása is volt: a múzeum kiadói tevékenységének megélénkülése. Néhány népdalkötetet leszámítva az intézmény korábban főleg kiállítási katalógusokat jelentetett meg, ettől kezdve azonban hiánypótló helytörténeti monográfiákat is.
A digitális korszak beköszöntésével új feladatot is fel kellett vállalni, ez pedig a múzeumban őrzött tárgyak „digitalizálása” (digitális leltár), ami a jövőben mind a szakemberek, mind pedig az érdeklődők számára megkönnyíti majd a betekintést az intézmény raktáraiba. E munka befejeztével a zentai Városi Múzeum gyűjteményei végre valóban közkinccsé válnak.
Külön digitalizálási program a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel közreműködve is megvalósul, mégpedig közös projektek kapcsán (korábban begyűjtött hangzóanyag, archív fotók stb.) Természetesen a „digitális múzeum” nem jelenti a „valódi” feladását, a kettő jól kiegészíti egymást, hiszen nem csak a meglevő tárgyak digitalizálása folyik, hanem olyan digitális fotók, másolatok készítése is, amelyek tárgyát ténylegesen valamilyen okból nem tudtuk begyűjteni.
