Általános, minden múzeumban aktuális és hasznosítható múzeumelméleti kérdésekről indított podcast-sorozatot a BTM, a múzeummal mint témával szenvedélyes kapcsolatot kifejezni kívánó címen: ez a MúzeumTangó. A beszélgetések résztvevői a múzeum munkatársai: régész, jogász, múzeumpedagógus, kurátor, kommunikációs szakember, adattáros, a szerkesztő-moderátor pedig minden alkalommal Hajnal Márton esztéta, a BTM marketing-kommunikációs munkatársa.
A Budapesti Történeti Múzeum tagintézményeivel (Aquincumi Múzeum, Kiscelli Múzeum és annak Fővárosi Képtára, Budapest Galéria) a muzeológia lényegében minden területét lefedi, a régészettől a várostörténeten át a kortárs képzőművészetig. Ennek megfelelően szakemberei minden olyan kérdéssel, problémával és lehetőséggel szembesülnek, amelyek egy univerzális múzeumban felvetődhetnek. A beszélgetéssorozat azonban nem csak a szakmát szólítja meg, a kívülálló, a látogató vagy az adóforintjaival az intézmények fenntartásában résztvevő polgár is megtudhatja, „hol van a helye a múzeumnak a kortárs világ oktatással, szórakoztatással és társadalmi cselekvéssel kapcsolatos egyéb jelenségei között. Van-e egyáltalán értelme az ilyen intézményeknek, érdemes-e erre fordítanunk az időnket, és persze a pénzünket” – hangzik el az első adás bevezetőjében.
Az első adás témája a múzeumpedagógia volt, Szabics Ágnes, a Budapest Galéria művészetpedagógusa és Felbermann Judit közönségkapcsolati főosztályvezető oszlat el tévhiteket: a pedagógusok részéről ugyanis először sok esetben tárlatvezetésre vagy előadásra vonatkozik az igény, vagyis egyfajta frontális programként képzelik el. A BTM mindig a műtárgyat állítja a középpontba az élménypedagógián alapuló és az iskolai tanagyagot kiegészítő foglalkozásokon. A Vármúzeumban a távoli múltat (középkor) kötik a gyerekek jelenkori tudásához. Vannak a kerettantervekhez kapcsolódó foglalkozások, és olyanok, amelyek a kiállításokból, azok tárgyaiból indulnak ki. A tárgyalkotó kreatív foglalkozások lényegét nem a produktum, hanem a technika és az önkifejezés útja jelenti. A Vármúzeumban a múzeumpedagógus tagja az időszaki kiállításokat tervező projektcsapatoknak, együtt gondolkodik a kurátorral, látványtervezővel. A Budapest Galéria nem múzeum, hanem kortárs művészeti kiállítótér kéthavonta változó kiállításokkal, ez pedig lényegesen rugalmasabb gondolkodást igényel a művészetpedagógus részéről. Célja, hogy a gyerekek képesek legyenek kapcsolódni a jelenkori alkotásokhoz, önállóan gondolkodni a látottakról. Hangsúly a vizuális nevelésen van. A művészetpedagógus úgy véli, hogy a sok múzeumban használt kifestő leépíti a kreativitást, miként az egyforma tárgyak készítése is. Az alkotó feladat ne legyen zárt végű, annyiféle alkotás szülessen, ahány gyerek részt vesz a foglalkozáson. Szabics Ágnes, aki maga is képzőművész, kihangsúlyozta, hogy egy kortárs kiállítás esetében a kurátori koncepciónak nem kell figyelembe vennie a múzeumpedagógia szempontjait, a kiállítás látványát és hatását nem zavarhatják asztalok, székek.
A második adás Feminizmusok címmel a BTM Fővárosi Képtár két munkatársát, Molnárné Aczél Eszter főosztályvezetőt és Páldi Lívia kurátort vonta be a beszélgetésbe. Mindketten egyetértettek abban, hogy a hazai múzeumi világ hierarchikus és patriarchális rendszer. Elvétve van felsővezető, a következő szinten működő nők rendkívüli teljesítménnyel tartják magukat a pozíciójukban, de nem tudnak feljebb lépni. „A múzeum tükrözi a patriarchális hatalmi dinamikákból fakadó kényszereket és állapotokat, amelyek gyakorlatilag mindenre, az oktatástól az egészségügyig jellemzőek. A női reprezentációt tekintve visszafejlődés tapasztalható, a kritikai állaspont foltokban létezik” – mondta Páldi Lívia az adásban. Szó esett arról, hogy van-e relevanciája és esélye idehaza egy, az aarhusihoz hasonló nőmúzeum létrejöttéhez, de már egy kritikai beszélgetés elindítása is kétséges a jelen társadalmi és politikai berendezkedés mellett. Felmerült a feminizmus értelmezésének kérdése. Aczél Eszter tapasztalata, hogy a férfiak és nők megítélése eltér, Páldi Lívia pedig arról a kurátori felelősségről beszélt, amellyel lépéseket lehetne tenni az egyenlőtlenség felszámolásáért. A múzeumban létrejött, társadalmi párbeszédet kezdeményező projektekre mindketten hoztak példát: Aczél Eszter a Vármúzeum Úticél: remény (kurátorok: Perényi Roland, Réthelyi Orsolya), Páldi Lívia pedig a Közösen kihordani című, szintén a Vármúzeumban az OFF-Biennálé együttműködésében megvalósult kiállítást (kurátorok: György Eszter, Szász Anna Lujza, Szűcs Teri) említette: hogyan lehet láthatóvá tenni társadalmi problémákat, bevonni személyes történeteket, egymás mellé helyezni különböző perspektívákat. Az adásban szó esett a Fővárosi Képtárról mint folyamatos párbeszédek, viták mentén szabadon működő műhelyről, melynek koncepciója Róka Enikő vezetése idején alakult ki. Alapelve: a gyűjtemény tárgyaiból kiindulva összetett történeteket elmesélni, mint például a Ki a raktárból! sorozattal, amely elfeledett női alkotók segítségével vizsgálja az emancipáció folyamatát a kánonba való beemelésük vagy kihagyásuk bemutatásával. Mindkét megszólaló egyetértett azzal, hogy a feminista művészettörténet születéséig, a nyolcvanas évekig lyuk tátong a hazai művészettörténetben, hiszen a kánon megállapítása hatalmi pozícióból indul, így sokan kiíródtak belőle, ezek a kiállítások éppen ennek a problémáira világítanak rá.
A harmadik adás témája a régészet volt, azon belül az őskori rítusokról való tudásunk a múzeumba került leletek alapján. Hajnal Márton kérdéseire a BTM Aquincumi Múzeum két munkatársa, Heincz Katalin szilikátrestaurátor és Szilas Gábor, az Ős- és Népvándorlás Kori Főosztály vezetője válaszolt, kapcsolódva a Vármúzeumban tavaly nyílt új őskortörténeti állandó kiállításhoz (Eltűnt idők nyomában. Gyűjtögetőktől a honfoglalókig Budapest földjén, kurátorok: Szilas Gábor, Tóth Farkas Márton, Mészáros Boglárka). Mivel nyilvánvalóan nincs írott vagy képi forrás a korra vonatkozóan, a tárgyakból kiindulva kell rekonstruálni a korszak emberének életét. Szilas Gábor őszintén elmondta, hogy a mai ember nézőpontjából szinte lehetetlen elképzelni az akkor élők mindennapjait, de meg kell próbálni. A rituálé egy olyan cselekvéssor, amely valamilyen szabályozott mederben, ismétlődően történik, a mindennapi élethez nem szükséges és aránytalanul nagy ráfordítással (például idővel) jár. Az egyedüli forrás az, ami a földből előkerül, ezért minden leletet a lehető legprecízebb módon kell dokumentálni, természettudományos vizsgálatok alapján. Mit tudunk az őskori rituálékról a BTM feltárásai során bekerült rengeteg régészeti lelet alapján? Kezdetben a természetre való szoros utaltság révén ezek elsősorban az időjárási jelenségekhez vagy az élelemszerzéshez, a vadászathoz kötődtek, ami idővel, a letelepedett életmóddal megváltozott: a rituális tevékenységek a bő termés és a termékenység elősegítésére irányultak. A reprezentatív tárgyak pedig az elit megjelenésére utalnak. Szilas Gábor példát is hoz az elmúlt évek ásatásaiból. Az egykori budai Skála Áruház bontása, a mai Allee alapozása során tízezer edénytöredék került elő, amelyből bő száz tárgyat tudtak összeállítani a restaurátorok. A tárgyegyüttes egy lakomát, ünnepet feltételez, melynek végével az edényeket a profán világból kiemelve, egy gödörbe dobva rituálisan összetörték és eltemették. Míg a régész a tárgy felől, a restaurátor az anyaga felől közelít, ezért nem tesz különbséget mindennapi használati tárgy és rituális tárgy között. Heincz Katalin elmondta, melyek a restaurátori etikához kapcsolódó legfontosabb irányelvek, például hogy csak olyan mértékben nyúlnak hozzá egy tárgyhoz, hogy az alapvető tulajdonságai feltáruljanak, a legenyhébb módszer felől közelítve, és a kiegészítő anyag eltávolítható legyen, ne okozzon végleges beavatkozást a tárgy anyagába. A szemlélet idővel annyiban változott, hogy a látvány kedvéért ma már nem látják el a leleteket felületkezeléssel, míg korábban ennek nem látták akadályát.
Hogyan emlékezzen egy múzeum önmagára – tette fel a kérdést a MúzeumTangó negyedik adása. A beszélgetés két résztvevője először a saját álláspontját, a múzeumtörténethez közelítés irányát határozta meg: Éder Katalin, a BTM Adattár vezetője az alapításokat és az alapítók motivációit tekinti a legizgalmasabbnak, Gréczi Emőke, a Főigazgatóság kommunikációs munkatársa, a témában a MúzeumCaféban közölt publikációira utalva az intézményeknek a korszakváltásokra reagáló túlélési stratégiáit hangsúlyozta. Az Adattár gyűjtőkörébe tartozik a múzeumtörténet dokumentálása és a források megőrzése, és egy intézmény minden napja múzeumtörténetet ír. A BTM-ben az új belépő kollégáknak egy virtuális gyorstalpalót kell elvégeznie, amelyben megismeri a múzeum történetét, ez pedig rögtön elindít benne egy viszonyulást, kapcsolódást az elődök örökségéhez. A „tananyagot” összeállító Éder Katalin egy zöld füzetet tart az asztalán, és a hivatalos forrásokból kimaradó történeteket gyűjti bele. Minek a történetéről beszélünk valójában? – tette fel a kérdést Hajnal Márton. Éder Katalin szerint a szervezeté elsősorban, és a gyarapodásé, legyen szó a gótikus szobrokról vagy a képtár anyagáról. Minden épületnek, így a Kiscelli-kastélynak vagy a Budavári Palotának is van saját története, amibe egy ponton kapcsolódik csak be a BTM. És van még egy réteg: a személyes történeteké, a tudós életpályáké, ahol az életút és a múzeumtörténet elválaszthatatlan. Gréczi Emőke úgy véli, a fővárosi múzeum számos épületet járt be 130 év alatt, és ha csak ezeket a költözéseket nézzük, amelyek során a mai intézményrendszer kialakult, már ezekből összefűzhető lenne a múzeumtörténet. A Budapest Galéria pedig nem olyan régen vált a BTM részévé, azóta a két intézmény története együtt mozog. Más intézménnyel összehasonlítva – például a színházzal – a tárgyak különböztetik meg, nincs múzeum gyűjtemény nélkül, ez idővel mindig gyarapodik, A beszélgetésben szó esett arról, hogy van-e értelme a múzeumtörténeti kiállításoknak, mikor érez késztetést a múzeum, hogy megírja a saját történetét, vannak-e korszakhatárok? Mindkét megszólaló egyetértett abban, hogy Időnként szükség van rá, saját magának tartozik ezzel, része az intézményi önreflexiónak és az identitás erősítésének.
Az ötödik adás egy beszélgetőpartnerrel folyt: Hajnal Márton dr. Keller-Gera Adrienn múzeumi jogászt kérdezte. Először alapfogalmakat tisztáztak: melyek a múzeum életét meghatározó jogszabályok, mi a kulturális javak, a fenntartó, a nemzeti vagyon fogalma, ki dönti el, mi számít műtárgynak vagy régészeti leletnek. Egyáltalán a múzeumé-e a gyűjteményében lévő műtárgy és milyen kötelezettségei vannak ezekkel kapcsolatban? Az adás egy ponton áttért a beszélgetés apropójára, a digitalizációra és annak jogi kereteire. A digitalizálás múzeumi alapfeladat, szabályait és terveit stratégiában rögzítik, amely kiterjed a tárolás, a felhasználás és a hasznosítás módjára. A digitalizálás új kapukat nyit a műtárgyak felhasználása felé, amely lehet magán- vagy oktatási célú, így a szabad felhasználás körébe tartozik, és lehet üzleti célú, amely engedélyhez kötött. Szóba kerültek a born digital műtárgyak. Keller-Gera Adrienn elmondta, hogy e téren nincs kialakult szakmai vagy jogi álláspont, a PIM-ban indult ezzel kapcsolatban pilot projekt, a bekerült fotókból, videókból, e-mailekből kiindulva. Egy művész, író közösségi oldalon született posztja is része lehet az életműnek. A jog onnan közelít, hogy szerzői műnek minősül-e, azaz beletartozik-e a szerzői jog körébe, egy levélben pedig a személyiségi jogok kérdése is felmerül. Előjött a beszélgetésben a mesterséges intelligencia szerepe (ki vagy mi hoz létre tartalmat?) – a jog lassabban halad, mint a technológia, állapította meg a jogász, aki elmondta álláspontját a hozzáférés nyitottságáról és korlátozásáról, a köztulajdon megosztásának korlátjairól is.
A legfrissebb adásban a várostörténeti sétákról esik szó, ebben Benyó Gergely régész, a Vármúzeum közönségkapcsolati munkatársa, valamint Maczó Balázs etnográfus-történész, a Kiscelli Múzeum muzeológusa vett részt – ő 2009 óta, még az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjeként kezdte a sétaszervezést. A beszélgetésben szó esik a műfaj kezdeteiről és arról, hogy Budapest miért kifogyhatatlan a témákból, hogyan tart el ennyi sétaszervező vállalkozást. A főváros múzeuma értelemszerűen budapesti témákat és helyszíneket keres. A Vármúzeum ma már 12 féle sétát szervez, ezekből többet is – az épített környezettől elszakadva – a budai hegyekben tart Benyó Gergely. Budapest önmaga is múzeum, a sétavezető pedig e tekintetben nem különbözik a tárlatvezetőtől, hangsúlyozta Maczó Balázs. A Kiscelli Múzeum sétái (Kiscelli TO GO) a legtöbb esetben az intézmény újkortörténeti tárlatainak városi kiterjesztései, kiegészítői a múzeumépületben átadott élménynek.
A MúzeumTangó következő adásában a tudományterületek szerint eltérő kurátori szerepekről esik majd szó.
