Az utóbbi egy évben a játék buzzword-dé vált múzeumi körökben. Tavaly áprilisban szerveztük meg az első Múzeumi Játékmustrát és indítottuk el hozzá a facebook csoportot, fél évvel később a Múzeumpedagógiai Konferencia témája volt Székesfehérváron, idén pedig a Múzeumok Éjszakája választotta központi hívószavának.
Talán létezik az az értelmezés is, ami szerint a Játékmustra szervezőiként mi voltunk a folyamat katalizátorai (ha így van, büszkék vagyunk), de a játék hirtelen felbukkanása és országos múzeumi eseményeken való körüljárása komoly kihívásokat is jelent.
A hirtelen fellobbanás rőzseláng lesz, pár év alatt lecsengő folyamat, amire egy másik kulcsszó megtalálásának a hevében már csak néhány tapasztalt múzeumi szakember fog emlékezni? Komolyan vesszük ezt a témát annyira, hogy ne csak kötelező előadások szülessenek a témában, kicsit az új trendnek megfelelően áthangszerelve saját múzeumunk kínálatát? Hogyan tud tényleg profitálni a múzeumi szféra a játékokból és hosszabb távon építkezni belőle?
Ebben a cikkben azt járom körbe, hogy szerintem mi kell ahhoz, hogy az utóbbi egy évben induló lángocska kályha legyen, ne pedig ellobbanó, füstös avartűz.
Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, ha óriások vállára állhatunk
A játék és a játékosítás felfutása az utóbbi egy két évtizedben ment végbe, úgyhogy nem mondhatjuk, hogy nagyon le vagyunk maradva. Úgy látom, hogy a nyugat-európai múzeumi diskurzusban is az utóbbi években jelentek meg a játékok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk kéne minden téren újat és nagyot alkotni, nem egy “szűz területtel” állunk szemben, sok problémára vannak már megoldások.
A kérdés nem az, hogy mit kezdjünk a saját intézményünkben a játékkal és hogyan álljunk neki a fejlesztésének, hanem az, hogy fel tudunk-e állni a nálunk már jócskán nagyobb, de egy jobb létrával vagy egymásra kapaszkodva még könnyen megmászható óriások vállára. Máshogyan kifejezve: tudunk-e tanulni a magyar múzeumi szakmán kívülről és ezt a tudást tudjuk-e jól adaptálni?
Ez azzal jár, hogy képezzük magunkat. Vannak már magyar nyelven íródott munkák játékfejlesztésről, de érdemes keresni az ismert nemzetközi példákat is, az interneten pedig rengeteg blog, blogbejegyzés-sorozat, podcast, online kurzus foglalkozik játékosítással és játéktervezéssel.
Ebből a megfontolásból döntöttünk úgy, hogy a Múzeumi Játékmustra idén (sem) a résztvevők előadásaira fog építeni, hanem meghívott előadók, többségében a múzeumi szférán kívülről érkező szakemberek hozzák el tudásukat, tapasztalatukat a szabadulószoba-tervezőtől a szerepjátékok kutatóján át a társasjáték-tervezőig. A szakmai nap végén pedig egy múzeumi szakemberekből álló kerekasztal segítségével gondolkodunk a nap során tapasztaltak adaptációs lehetőségeiről.
Gyakran hallom, hogy a múzeumi szféra sajátosságai miatt nehéz máshonnan adaptálni. A beszélgetés eddigi tapasztalataim szerint itt meg is áll, felhúzzuk a falakat magunk köré, de nem beszélgetünk arról, hogy hol vannak a kapuk. Ennek a beszélgetésnek az is célja, hogy ezeket a magunk köré húzott falakat egy kicsit átgondoljuk.
A középpontban a látogató
Akkor tudunk hosszú távon profitálni a játékokkal, ha kiemelten figyelünk a látogatóra. Ezzel valószínűleg nem mondok újat, a szolgáltató múzeum eszménye is ebbe az irányba mutat, de fontos leírni, mert úgy látom, hogy még sok tennivaló akad ezen a fronton is.
Múzeumi konferenciákon rendszeresen találkozom a “sok,” “több,” “rengeteg” látogató fogalmával, amik gyakran ködszurkálásnak tűnnek. Múzeumon kívüli képzéseken, üzleti cikkekben és konferenciákon ezek “10%-os forgalomnövekedés,” “1500 új ügyfél,” “1000 forintos átlagos kosárérték-növekedés” formában hangzanak el.
Ez szerintem jól példázza azt, hogy hogyan gondolkodunk a látogatóról: fontosak, de még valahogy nincs meg az a nyelvezet, figyelem vagy bizalom, ami mentén igazán releváns, egzakt módon tudunk beszélni róla.
Az a tapasztalatom, hogy a látogatóra sokszor úgy tekintünk, mint az a szám, amit év végén be kell írni a jelentésbe, remélhetőleg úgy, hogy nagyobb legyen mint a tavalyi. Ezzel tudjuk a fenntartó felé bizonyítani, hogy van hasznunk, egyre több embert érünk el.
A látogató nemcsak a fenntartónak fontos. Sőt: a múzeum számára ugyanolyan fontos pénzügyi forrás lehet, mint maga a fenntartó. Az Ő mosolygós visszajelzéseik adnak lendületet a fonrtszemélyzetnek, a közművelődési osztályon dolgozóknak, az Ő tapsuk és megjelenésük emeli a fényét a kiállításmegnyitónak és a tudományos előadásnak, közülük kerülnek ki azok, akik pénzzel vagy önkéntes munkával támogatják a múzeum mindennapjait vagy beruházásait, és az Ő ajánlásaik nyomán érkeznek újabb és újabb látogatók a múzeumba.
Úgy gondolom, hogy egy múzeumi program vagy kiállítás fokmérője csak részben, és megkockáztatom, hogy kisebb részben, a szakma. A látogató az, aki visszajelzéssel vagy pedig a lábával szavaz: pénzt és időt szán a múzeumra, vagy nem.
A látogatók elérése persze komplex, sokszereplős és hosszú távú feladat. A sok törekvés ellenére azt tapasztalom, hogy a nagyközönség számára “a múzeum” a poros kiállítások és a véget nem érő, monoton iskolai tárlatvezetések helye, kiegészülve a családi programokkal. Néhány, a magaskultúrához kapcsolódó programmal vagy különleges kiállítással tudunk versenyképesek lenni a felnőttek körében. A múzeumhoz nem a pozitív értelemben vett élmény szó kapcsolódik a nagyközönség számára.
A játék az egyik alkalmas eszköz lehet arra, hogy ez a kép apránként változzon. ez azonban eszköz, és nem cél: a játék nem csodaszer, hanem akkor működik jól, hogyha jól van kommunikálva, eléri a híre a látogatót, akinek felkelti az érdeklődését egy izgalmas és befogadható kiállítás iránt. És aki aztán visszatér nemcsak a játék, hanem a múzeum többi programja miatt is.
Mindez nem elsősorban a játékról szól, hanem arról, hogy megtalálja-e a helyét a múzeum a társadalomban és a játék a múzeumban. Ez nem egyszerű és nem rövid út, és meggyőződésem, hogy csak a látogatókkal együtt lehet érdemben előrelépni.
Milyen irányba alakul a múzeumok és a játékok kapcsolata? Ha a játék varázsszó, akkor nagy füsttel egy gyors fellobbanás után kimúlik, és jön valami más helyette. Ha egy eszközkészlet tudatos és szisztematikus felhasználása, akkor úgy gondolom, hogy még hosszan profitálni tudnak belőle a múzeumok. Ez utóbbihoz az kell, hogy óriások vállára álljunk, és a látogatót helyezzük a középpontba.
