Múzeumi hírek a múltból (III.) – 1920

Gáspár Balázs
2020-02-04 17:30

Milyen múzeumi, múzeumokkal kapcsolatos híreket olvashattak honfitársaink régen? Milyen folyamatok zajlottak az egyes intézményeken belül és kívül? Kiknek voltak kiállításaik, és mit írt róluk a kritika? Mi valósult meg az egykori tervekből és mi az, ami jó lett volna, ha megvalósul? Mit árul el mindez az ország akkor éppen aktuális állapotáról, a kultúra helyzetéről? Semmi nem változott azóta vagy minden máshogy van, mint akkor?

 

A Nemzeti Szalon téli kiállítása. A kiállítás első benyomásai kedvezőbbek, mint az utolsó két-három tárlatéi voltak. Mintha valami frissebb levegő lengedezne már a képek között. Üde színfoltok, egy-egy merészebb lendületű vonal, pár eleven reflex szolgál itt-ott kellemes meglepetéssel a szemnek, de nagyobb művészi szenzációt, fiatal, egészséges, és egész tehetségnek impozáns berobbanását a manézsba hiába várjuk. Bátorságot, lenyűgöző, megfogó művészetet, amely belénk kapaszkodik és nem ereszt el, harsogó színeket, erős egyéni karaktert, vagy legalább egy ilyen karakternek felfénylő csillámait hasztalan keressük. Bátortalanság, kényelmes séta a régi, kitaposott ösvényeken, törődöttség, fáradtság, a lélektelen metier-verejték maga érződik ezen a kiállításon is, ha egy kissé össze akar az ember melegedni a képekkel. Ha igazi, zavartalan élvezetet akar pár pillanatra, akkor még mindég az arrivékhez kell fordulnia. [...] A kiállításon természetesen most is több a jobb dilettáns, mint az igazi művész és ez szállítja le olyan erősen ennek a tárlatnak komoly értékét is. (Nemzeti Újság, 1920. január 29., részlet)

 

Magyar műkiállítások a külföldön. A Pékár Gyula államtitkár kezdeményezésére külföldön tervezett művészeti vándorkiállítások ügyében értekezlet volt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, amelyen véglegesen megalakult a Külföldi Művészeti Kiállítások végrehajtó bizottsága. Az értekezleten dr. Nagy Árpád miniszteri tanácsos, a művészeti ügyosztály vezetője elnökölt és azon részt vettek: Benczúr Gyula, Nadler Róbert, Telcs Ede, dr. Petrovics Elek, Sztányi Lajos, Hervay János. dr. Végh Gyula, dr. Ybl Ervin, Kallós Ede, Kézdi Kovács László, Györgyi Kálmán, Helbiny Ferenc. Déry Béla, Róth Miksa és Lakatos Artúr. Az értekezlet megállapította a vándorkiállítások programját. Ilyen kiállítások Zürich, Bern, Basel, Amsterdam, Hága, Rotterdam, Gröningen, Stockholm, Koppenhága és Berlinben lesznek és a kiállítások anyaga március hónap végén indíttatik útnak. A bizottság elhatározta ezenkívül, hogy előkészíti a magyar művészetnek a Veneziában május hóban megnyíló nemzetközi kiállításon való részvételét is. Mindezeken a kiállításokon a modern festő- és szobrászművészet méltó megjelenésén kívül külön retrospektív rész fogja bemutatni az elhunyt nagy mesterek művészetét, de megfelelő képviseletet nyer úgy az iparművészet, mint a népművészet is. Különös érdekessége lesz a tárlatoknak a magyar műemlékek bemutatása művészi reprodukciókban. (Pesti Napló, 1920. február 15., részlet)

 

Az elszocializált műkincsek sorsa. A tanácsköztársaság nagy műkincsrekviráló akcziója, mint ismeretes, részint a Szépművészeti, részint az Iparművészeti Múzeum anyagának kiegészítését czélozta. A diktatúra bukása után a helyreállt régi rendnek egyik első intézkedése az volt, hogy az állam számára elvett kincsek visszaadását rendelte el. Erre azonban csak a románok kivonulása után kerülhetett a sor, mert a megszálló ellenség mindenik intézetünket katonákkal őriztette és megakadályozta, hogy bármit is kivigyenek belőlük.

A műtárgyak tulajdonosai az oláhok elvonulása után sem siettek kincseik hazaszállításával, aminek oka abban van, hogy éppen legnagyobb gyűjtőink még külföldön tartózkodnak, akik pedig már itthon vannak, nem rendelkezhetnek feltétlenül többé-kevésbé. elrekvirált palotájukkal. A Szépművészeti Múzeum ma is őrzi például Andrássy Gyula gróf, továbbá a Münchenben időző Nemes Marczell, a Svájczban lakó Hatvany Ferencz báró, azután Herzog Mór báró, Hatvány Károly báró és más nagy gyűjtőink művészeti tárgyait. Az értékes szolgálatot, melyet a múzeum az őrizetre vállalt műtárgyak szerető gondozásával tett, gyűjtőink legtöbbje azzal hálálja meg, hogy a múzeum anyagának teljességéhez szükséges tárgyakat letétképpen az intézet rendelkezésére bocsátott. Így például Nemes Marczell több igen fontos Munkácsy, Paál László és Szinyei-képét ajánlotta fel letétül a múzeumnak, Károlyi László gróf pedig Munkácsy ifjúkorának egyik legfontosabb alkotását, a Tépéscsinálók czímű nagyméretű festményt engedte át letétül. Néhány hete látható azonfelül a régi képek tárában Batthyány Iván gróf Brueghel-képe, melyet tulajdonosa szintén letétnek hagyott meg elrekvirált műkincseiből a múzeumnak.

Az Iparművészeti Múzeum óriási rekvirált anyagának hazahordása még javában folyik. Számos gyűjtőnk egyelőre szintén a múzeumőrizetében hagyja még kincseit. Közöttük Esterházy herczeg elhatározása a legnevezetesebb és művészeti életünkre nézve a legnagyobb jelentőségű. Esterházy herczeg letétül engedte át a múzeumnak fraknói várának világraszóló kincseit. A páratlan gyűjteményt a múzeum legközelebb külön kiállításon mutatja be, amelyhez gazdag kiállítású képes katalógus is készül a nemes herczeg anyagi támogatásával. (Az Újság, 1920. március 4.)

 

Az Esterházy-kincsek kiállítása. Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum kiállítást rendezett néhai Esterházy Miklós herceg családi műkincs-gyűjteményéből, amelyet a nemrég elhunyt főúr helyezett ott el letétbe. A XVII. és XVIII. században gyűjtötte ezeknek a felbecsülhetetlen kincseknek a javarészét herceg Esterházy Pál nádor. Régi dicsőségről, régi gazdagságról, a magyar főurak nemes ízléséről és művészetpártolásáról beszél ennek a gyűjteménynek minden egyes darabja; a drágakövekkel telehintett menték, a kincseket érő perzsa szövetek, nagyszerű, intarziás fegyverek, brokátok, zománc-munkák, az elefántcsont faragványok, a selyem falikárpitok és a ragyogó nárfák. Történelmi értékű darabok is vannak a gyűjteményben, így ott látjuk Mátyás király egy zubbonyát, II. Lajos és I. Miksa kardját, I. Lipót koronázási palástját és ametiszt ivócsészéjét. Ötvös művészetünk fejlődéséről is tanulságos képet ad ez a kiállítás, amely a felsőbbséges magyar kultúra egyik ragyogó dokumentuma. (Pesti Napló, 1920. április 20.)

 

Lotz: vázlatok, rajzok. A Szépművészeti Múzeum kiállítást rendezett Lotz Károlynak a múzeumban őrzött vázlataiból és rajzaiból. Ez a másfélszáznál több darabot magában foglaló gazdag és (dr. Meller Simon által) nemcsak tetszetősen, hanem magasabb szempontokkal is összeállított sorozat jó alkalmat ad arra, hogy egy pillantást vessünk egy kiváló mester műhelyébe és megismerkedjünk azzal az alapvető munkával, amely egy nagy, látszólag oly könnyen keletkezett művészi alkotás létrejöttét megelőzi. Másrészt azonban ez a kiállítás, ahol különböző nagy művekre vonatkozó vázlatokat látunk egymás mellett, a magát Lotzot illető kérdések egész sorát veti föl és különösen eszünkbe juttatja, hogy ma, tizenhét évvel a mester halála után és tizenhárommal születésének századik évfordulója előtt, még mindig híjával vagyunk a jelentőségéhez méltó nagy, tudományos életrajzának, művei és művészete kimerítő ismertetésének. (Auróra, 1920. május 15., részlet)

 

Lotz Károly: Ménes a zivatarban, 1862 © wikimedia.org

 

A megújhodott Szépművészeti Múzeum. Kulturális fölényünkre szoktunk mostanában hivatkozni, mint jövőnk legfőbb biztosítékára; a tudományok néhány feltűnően művelt parcelláján kívül modern szépirodalmunk és modem festészetünk adja ezt a jogunkat. Ezért időszerű és egy hadseregszervezéssel fölérő fontosságú most, hogy modern festészetünket teljes erejében fölvonultatva tartsuk a magunk szeme és a minket fölkereső világ szeme elé.

Szépművészeti Múzeumunk modern magyar képtára még a legutóbbi, 1913-iki rendezésben is erőtlen és zavaros volt, sok fölösleges régi név és nagyjaink nem méltó művei terhelték. Az új igazgató, Petrovits Elek erélyes kézzel, a művészeti és muzeális szempontok helyes egyeztetésével teljesen új rendezésben mutatja be modern képírásunkat. Az egész anyag az első emelet 16 összefüggő termébe került, míg a külföldi anyagot a második emeleten most kezdi rendezni. A modern magyar képtárból bátor kézzel kiselejtezte a mulandóbb értékeket, viszont 201 olyan képet sorozott be, melyek eddig nem szerepeltek. Ezek részint az 1913 óta való szerzeményekből, részint a megszállott területek anyagából, részint magánosoknak a Múzeumnál elhelyezett lététéiből valók.

Az új rendezés vezető elve volt, hogy e képtár egyetlen összefoglaló gyűjteménye a magyar festészetnek, valódi nemzeti képtár, tehát modern művészettörténetünket kell nyújtania világhíres nagy egyéniségeink hangsúlyozásával, a korszakok szerinti tagolással, viszont teljesen érvényesítenie kell az elérhető legimpozánsabb művészeti hatást. [...]

Nagy megnyugvással és őszinte megelégedéssel vezetjük a mai szenvedő magyar embereket a magyar szépség e halhatatlan forrásaihoz, erősödni és hitet meríteni. Ez a tizenhat terem: egy megnyert háború csatatere, melynek győzelmét már semmi hatalom el nem veheti tőlünk. (Nemzeti Újság, 1920. június 13.)

 

Szépművészeti Múzeum a későbbi Hősök terén, 1929 © Fortepan

 

Benczúr Gyula meghalt. A művészetnek nagy halottja van: Benczúr Gyula festőművész – mint egy szécsényi táviratunk jelenti – e hónap 16-ikán, reggel, Dolányban, Szécsény mellett, meghalt. Ötvenhat éves korában dőlt ki a mester, aki évtizedek óta legkiválóbb reprezentánsa volt piktúránknak. A színek mestere volt. Palettáján a régiekre emlékeztető gazdagsággal, buján, szivárványos árnyalatok sokaságával sorakoztak a színek, amelyekkel rembrandti invencióval bánt. A színek pompáját és harmóniáját nagyszerű készséggel juttatta érvényre; nem tobzódott velük, de dúsan adott belőlük. Magyar és nemzeti volt művészetében; témái a magyar földből fakadtak, ecsetje a magyar dicsőséget hirdette. Hat évtizeden át a piktúrának sok iránya támadt és múlt el nyomtalanul; ő meg nem alkudott, jelszavak el nem kábították: a szépért rajongott mindig, a szépnek híve maradt mindvégig. Sokat produkált és minden képe érték volt. Elmúlása kára a művészetnek és kára az országnak, amelynek kultúráját gyarapította. Történelmi képei magyar díszei a Szépművészeti Múzeumnak, portréi képtárak megbecsülhetetlen kincsei. A magyar Parnassus izmos, magyar tálentumú férfija volt… (8 Órai Újság, 1920. július 17., részlet)

 

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele, 1896 © wikimedia.org

 

Az elesett hősök emléke. A háborúban elesett hősök emlékének megörökítésére a Hadtörténeti Múzeum nagyarányú mozgalmat indít meg. Eddigi tervek szerint minden nagyobb városban és a vármegyei székhelyeken emlékműveket emelnek, amelyeken az ottani elesett hősök arcképeit helyezik el, vagy névsorát vésik be. A terv megvalósításához a művészek munkáján kívül természetesen a közönség támogatására is szükség van. (Friss Újság, 1920. augusztus 30.)

 

A művészeti szezon eseményei. Nem lehet külföldi tárlatokat rendezni. Akár a színházak, a múzeumok és a képtárak sem ígérhetnek az idei szezon elején sok szenzációt, sőt még csak részletes programot sem adhatnak, mint azelőtt, mert ha valamikor, úgy ma, bizonyára ezer és egy körülmény befolyásolja a kiállítások időbeli sorrendjét és egyáltalán a kiállítások egész rendezésének lehetőségét. A festők és a szobrászok a társadalom többi osztályával együtt nyögik a gazdasági helyzet nehézségeit, sőt talán még jobban megsínylik a „nagy időket", mert a festék, a vászon és általában a nyersanyag ára szinte megfizethetetlenül magas és ma már a „hadimilliomosok” sem igen vásárolhatnak képet, szobrot, s az igazi műértők is nagyobbára bevonták a vitorlákat. Ilyen körülmények között nívós kiállítást rendezni valóban nem könnyű, és érthető, hogy a művészi intézmények vezetői csak óvatosan és nagy vonalakban mernek nyilatkozni művészi programjukról.

Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeumban még nem készültek el a kiállítások végleges programjával, az eddigi programról dr. Meller Simon, a grafikai osztály vezetője, a következőket mondotta: – Szeptemberben nem lesz új kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ellenben a Lotz-emlékkiállítás, amelyet még tavaly nyitottunk meg, egészen e hónap végéig nyitva marad. Október folyamán fogjuk megnyitni első új kiállításunkat, a Dürer-kiállítást, amelynek művészeti jelentőségét nem kell hangsúlyozni. Ugyancsak az ősz folyamán fognak megnyitni a múzeumnak azok az osztályai is, amelyek eddig rendezés alatt állottak, így különösen a szobrászati osztály. A megnyitás időpontja az asztalos és egyéb munkálatoktól függ, mert a szobrok egy részének még nem készült el a talapzata. A munka folyamatban van, de hogy mikor fejeződik be, ma még nem lehet megállapítani.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat palotája, a Műcsarnok, jelenleg tatarozás alatt áll. Az épületben tudvalevően hadikórház volt a háború idején és a kiállítási termek bizony nagyon megviselt állapotban kerültek vissza régi tulajdonosok birtokába. – A hadügyi kormány – mondotta Paar Géza műtáros – méltányolta a társulat kérelmét, amellyel hozzá fordult és megszavazott egy összeget az épület tatarozási céljaira. Ez az összeg azonban már elfogyott, a többit a társulatnak kellett pótolni. A munkálatok még most is folynak, remény van azonban arra, hogy szeptember közepére elkészül a munka és akkor megnyithatjuk az első kiállítást a Területvédő Ligák szövetségének irredenta kiállítását, amely dokumentálni fogja, hogy Magyarország szerves egység, amelyet nem lehel semmiféle erőszakkal szétdarabolni. Ez a kiállítás körülbelül két hónapig marad nyitva. December közepén nyílik meg a rendes téli kiállítás, amelynek keretében Szinyei Merse Pál nagy emlékének fog méltó módon áldozni a társulat. A Műcsarnok nagy dísztermét teljesen Szinyei Merse Pál képei fogják megtölteni. A mester összes régi tanulmányai, vázlatai és azok a kiváló alkotásai, amelyeket meg tudunk szerezni, mind kiállításra kerülnek ez alkalommal. A Szinyei-kiállítás után másik elhunyt nagy mesterünk, Benczúr Gyula és tanítványainak alkotásaiból rendezünk emlékkiállítást. Ezután sorrendben a tavaszi tárlat következik.

Az Ernst Múzeum programjáról dr. Lázár Béla a következőket mondotta: – Most megnyílt első kiállításunk után – a pontos sorrendet nem tudom még megmondani – Rippl-Rónai József, Csók István, Iványi-Grünwald Béla és Horthy Béla festőművészek, valamint Szentgyörgyi István és Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészek műveiből fogunk csoportkiállításokat rendezni. Tervbe vettük azt is, hogy Hollósi Simon képeiből emlékkiállítást rendezünk. – Ami a külföldi művészek kiállítását illeti, ezekre egyelőre még az idén sem lehet gondolni, mert a külföldi művészek és műkereskedők a mai viszonyok mellett nem merik a vasútra bízni értékeiket, műtárgyaikat. Tervbe vettük ugyan, hogy Hodler műveiből kiállítást rendezünk a szezon folyamán, de egyelőre egészen bizonytalan, hogy tervünket' megvalósíthatjuk-e. (Pesti Napló, 1920. szeptember 17.)

 

Új képek a Szépművészeti Múzeumban. A Szépművészeti Múzeum újabban több jelentős ajándékkal gyarapodott, A régi képtár gazdagodását jelenti Roland Savarynak (1576–1639) egy állatokkal benépesített fantasztikus tájat ábrázoló festménye, amely jól egészíti ki a korai németalföldi tájképfestők csoportját. Ennek a képnek a vételárát legnagyobb részben Balla Ödön és Rácz Sándor, továbbá az Artos r.-t. fedezték. A modern képtárt Ernst Lajos, Olgyay Ferencnek ifjúkori tájképével, Fraenkel Ernő pedig Telepy Károlynak az ötvenes években készült olaszországi tájat ábrázoló festményével gazdagították, végül az Artos r.-t. Liezen-Mayer Sándornak egy szép gyermekarcképét adta ajándékba, mely a múzeumban eddig nem képviselt oldalról mutatja be ezt a művészünket. Az intézet vásárlásai közül ki kell emelni Hollósy Simonnak egy 1888-ban festett nagyobb méretű nyolc alakból álló kompozícióját, mely csárdában mulató társaságot ábrázol és a Tengeri hántás mellett legjelentékenyebb terméke a művész korai időszakának. (Világ, 1920. október 3.)

 

Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Az Ernst Múzeum gyűjteményes kiállításán egy nagy művész csodálatos újjászületése tárul elénk. És egy nagy fejezet a modern művészet történelméből. Rippl-Rónai egy másik nagy magyar festőtől, Munkácsytól indult ki Párisban, az ő szellemében kezdte meg tanulmányait – de 1889-ben már egy olyan képet fest, amelyre azt írja alá, hogy: Bretagne, Pont-Aven. Jelzi ezzel, hogy kezdi megtalálni önmagát. Courbet, Manet, Cézanne, Whistler, Maillol, az egész impresszionizmus, festői primitivizmus és evolucionizmus elvonul szemünk előtt e kiállításon s mind e nagy festőkön és mind a történelmi irányokon diadalmasan átemelkedik szemünk előtt egy nagy erejű teremtő művész, egy nagy magyar festő: Rippl-Rónai József. Ami összefűzi őt az említett nagy festőkkel, az a közös művészi cél, a művészet egy és örök célja: ami elválasztja tőlük, az az előadási mód, a faktúrai rész, az ő csodálatos teremtő ereje és az élet és művészet örök forrásaiból merítő egyénisége. Rippl-Rónai képeiből egy nagy ember és egy nagy festő szól hozzánk. Egy ember, aki feldúlt és részeire szaggatott korunkban egységesen látja az életét és egy festő, aki megtalálta a saját eszközeit, a saját külön technikáját ahhoz, hogy ezt az egységet átsugároztassa nézőire. Régi és új képek vannak ezen a kiállításon. A régiek mutatják a művész életének különböző szakait, fejlődését, találkozását a föld különböző tájaival, ezer árnyalatú színeivel és ezer árnyalatú nagy tehetségeivel. Az új képek egy festő művészi renaissanceát mutatják. Van egy terem a kiállításon, amelynek falain egy arcképsorozat különböző képei vannak kifüggesztve. Arcképek ezek, amelyek egy és ugyanazon „sápadt” leányról vannak festve: ez a Zorka-sorozat mutatja a közel hatvanéves művész új fejlődési fokát. A dekoratív, a freskószerű, a sárga, az akácfehér, a muskátlipiros színekben tobzódó művész itt a plasztika terére lép s a plasztikus forma gyönyörű képeit vetíti vászonra. A napi krónikás csak egy-két futó szót rögzít meg elragadtatása és tisztelete jeléül, a kiállítás teljes művészi jelentőségét a műtörténelem fogja elkönyvelni. (Magyarország, 1920. november 7.)

 

Rippl-Rónai József: Vörös sapkás önarckép (1924) © wikimedia.org


A magyar reprezentatív kiállítás. A rendes budapesti tárlatokat messze túlhaladó jelentőségű kiállítás nyílt meg a Nemzeti Szalonban. Itt kerül bemutatásra — mielőtt külföldi körútját megkezdené — a magyar reprezentatív kiállítás, mely hivatva van arra, hogy Európa különböző nagyvárosaiban tanúságot tegyen a magyar kultúra és művészet fejlettségéről. [...] Őszintén bevallva, a kiállítás azokra, akik ettől a magyar művészi teremtő erő nagyarányúságának impozáns demonstrálását, egy hatalmas, minden kritikát elnémító emanációt vártak, némi csalódást hozott. A nemzetközi kiállításokon való részvétel mindig elsőrangúan fontos ügye volt az egyes nemzeteknek és így a magyarnak is, annál fontosabb ez reánk nézve a mostani körülmények között. Hiszen most, midőn minden egyéb fegyvert kicsavartak a kezünkből, a kultúránkban van az egyetlen fegyverünk, amellyel a külföld elismerését kivívhatjuk, a magyarság életképességét és történeti hivatását bebizonyíthatjuk. S még a szellemi fegyverek között is legfontosabb a képzőművészet, mert nyelvünket nem értik sehol Európában, irodalmunk zárt könyv a külföld előtt, míg a képzőművészet, mely a színek, vonalak és formák nemzetközi nyelvén beszél, egyformán érthető mindenütt és így a legalkalmasabb arra, hogy kiáltó szózattal bizonyítsa a világ előtt a halálraítélt magyar nemzet életrevalóságát és élni akarását. Ennek a célnak csak részben felel meg ez a kiállítás, mivel arról képzőművészetünk legnagyobb erősségei hiányoznak. Különösen hiányos a retrospektív rész, melyből oly mesterek, mint Székely, Lotz, Zichy Mihály, Paál László, Benczúr, Szinyei Merse teljesen hiányoznak, Munkácsy, Mészöly, Ferenczy nincsenek megfelelően képviselve. De képzőművészetünk jelenlegi állapotának sem teljesen hű képe ez a kiállítás, mivel élő művészeink közül is sok jelesünk hiányzik róla, akik méltón reprezentálhatnák művészetünket a külföldön. Mindez azonban csak arra vonatkozik, ami nincs, viszont azt el kell ismerni, hogy ami itt van, az a legmagasabb kritikát is kiállja. Az egész kiállítás úgy összeválogatásban, mint rendezésben valóban elsőrangú és olyan művészi látnivalót nyújt, amiben Budapesten már rég nem volt részünk. (Ország-Világ, 1920. december 5.)

 

Bevezető kép: Klösz György: A Kossuth Lajos utca - Szép utca sarkán álló Nemzeti Casino (Cziráky-palota) nagyterme. Szemben a falon Benczúr Gyula alkotása: Rudolf trónörökös portréja. A felvétel 1895–1899 között készült. © Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.11.003

intézmény, iparművészet, múzeum, múzeumtörténet
2018-10-16 09:00
emlékezet, tárgy
2019-06-01 10:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
fénykép, helytörténet, restaurátor, állományvédelem
2019-01-10 16:00