Múzeumi hírek a múltból (I.) – 1918

Gáspár Balázs
2018-10-16 09:00

Milyen múzeumi, múzeumokkal kapcsolatos híreket olvashattak honfitársaink régen? Milyen támogatást kaptak az intézmények vagy mi fenyegette őket és a gyűjteményüket? Kiknek voltak kiállításaik, és mit írt róluk a kritika? Mit árul el mindez az ország akkor éppen aktuális állapotáról, a kultúra helyzetéről? Semmi nem változott azóta vagy minden máshogy van, mint akkor? Mi valósult meg az egykori tervekből és mi az, ami jó lett volna, ha megvalósul?

 

Ezúttal száz évvel ezelőtti, 1918-as múzeumi hírekből válogattunk – természetesen ezekből is kiolvasható az első világháború eseményei és annak következményei által okozott folyamatok, de a nehéz körülmények és a háborús elégtétel okán a műtárgyak és a műemlékek iránt érzett aggodalmon túl voltak kiállítások, adományok intézmények részére, tervek új múzeumok létesítésére. Többek között kiderül, milyen kritikát kaptak Madarász Viktor, Kádár Béla vagy a MA folyóirat köré gyűlt képzőművészek képei, melyik királyunk képét vette meg Ernst Lajos, hová tervezték az új Természetrajzi Múzeum épületét, milyen problémákkal küzdött ideiglenes épületében a Néprajzi Múzeum, és hogy hány műtárgyat akart kicsempészni egy éhező a Mezőgazdasági Múzeumból.

 

Adományok az Iparművészeti Múzeum részére. Az Ernst-múzeumban nemrég megtartott Endrényi-fele aukció alkalmával nem csupán a Szépművészeti Múzeum részesült a műpártolók önzetlen bőkezűségében. Az Iparművészeti Múzeumnak is jutott ajándék, még pedig Steiner Lajos régiségkereskedő egy herendi porcelán teatartó-készletet, Mikes Ármin gróf pedig egy 4200 koronán vásárolt XVII. századbeli perzsaszőnyeget ajándékozott a múzeumnak. – A berlini Kaufmann-aukción sikerült megszerezni a múzeum részére egy rendkívül értékes darabot, a limogesi zománcfestésű csóktáblát, mely Narden Pénicaud hírneves zománcfestő modorában 1500 körüli készült kép gót ízlésű aranyozott keretével a Kaufmann-gyűjtemény gazdag iparművészeti részének legjelentősebb darabjai közé tartozott. Bizonyara nem egy külföldi múzeum fog megirigyelni bennünket e mesterműért, mely a múzeumban eddig alig képviselt limogesi zománcművészetet kiváló kvalitásával méltóképen képviseli. A 32.000 korona értékű csóktáblát Dolmár Emil dr., özv. báró Hatvany Józsefné, Kohner Adolf és Jenő báró, Nemes Marcell, Mauthner Alfréd, Perlmutter Alfréd dr. és Weisz Manfréd együttesen ajándékozták a múzeumnak. Ezzel az elmúlt évben magánosok által az Iparművészeti Múzeumnak juttatott ajándékok és hagyatékok értéke megközelíti a 60.000 koronát, nem számítva az özv. Ráth Györgyné részéről a Ráth György-múzeum javára végrendeletileg biztosított jelentékeny hagyatékot. (Az Újság, 1918. január 4.)

 

Képalá: Narden Pénicaud/követője, Csóktábla – a Háromkirályok imádása jelenet ábrázolásával, 1500-as évek | © Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből

 

(II. Lajos király arcképe.) Ernst Lajos megszerezte múzeuma számára II. Lajosnak, a mohácsi csatában elesett magyar királynak csodaszép arcképét, Bernát [sic!] von Orley festményét, aki 1518-tól kezdve Margit németalföldi régens udvari festője volt, így közvetlen kapcsolatban állott a bécsi udvarral s II. Lajost is festette. A festmény egyik legkiválóbb alkotása, amely a királyt nemes kifejezéssel, reneszánsz díszben ábrázolja. Az Ernst-múzeum legújabb szerzeményét külön kiállításban fogja bemutatni. (Pesti Hírlap, 1918. január 16.)

 

Kifosztották a szegedi múzeumot. Szegedről táviratozzák: Az éjszaka ismeretlen tettesek betörtek a városi múzeum éremosztályára, ahonnan az összes aranyérmeket elrabolták. Még nincs megállapítva, hogy a betörők hogyan jutottak be a kultúrpalotába, ahol a múzeum van. Valószínű, hogy a tettesek tegnap zárás előtt rejtőztek el az épületben és ma reggel a kapuk kinyitása után surrantak ki onnan. A szegedi rendőrség országszerte táviratozott, hogy a tettesek, ha értékesíteni akarnák az érmeket – kézre keríthetők legyenek. A múzeum kára felbecsülhetetlen. (Pesti Napló, 1918. április 13.)

 

A régi Műcsarnok palotájának eladása. Tiltakozás és indítvány. Egy kőnyomatos újság közölte a meglepő hírt, hogy a Képzőművészeti Társulat rendkívüli közgyűlésen készül dönteni a régi Műcsarnok palotájának eladása dolgában. Nem első ilyen kísérlete ez a Képzőművészeti Társulatnak. Néhány évvel a háború kitörése előtt megpróbálkozott vele, noha a közvélemény felszisszent hírére. Ha a nyilvánosság ezúttal csendesebben viselkedik, azt bizonyára a kései nyári idő magyarázza, mely az ilyen fontos kérdésekben döntő tanácskozások összehívására nem látszik a legalkalmasabbnak. Akárhogy is, a nyilvánosság nyugtalankodásának most is meglenne az oka. Elvégre a régi Műcsarnok palotája, mely az Andrássy út közepe tájának dísze, közadakozáson épült, egyenesen azzal a rendeltetéssel, hogy a magyar művészet hajléka legyen. Ennél is alaposabb ok lenne a nyugtalanságra, hogy a palota – néhai Lang Adolf pályadíjat nyert műve – igazi művészi alkotás, nemcsak az Andrássy útnak, de az egész magyar művészetnek egyik büszkesége; sorsa miatt nyugtalankodni tehát nemcsak szabad, de kötelesség is. Azt olvassuk ugyan, hogy a társulat kikötné, hogy az épület külseje „lehetőleg" bántatlanul maradjon meg, s hogy az új tulajdonos az épületen csak minisztertanácsi határozat alapján adhasson túl. De elég ennyi biztosításnak, mikor évek óta azt tapasztaljuk, hogy a vállalkozó kedv romboló dühe és a fiatalabb építő-nemzedék kegyeletlensége olyan művészek alkotásait sem kíméli meg, mint Ybl Miklós? A régi Műcsarnok palotája a mai viszonyok között műemlék, amelyhez hozzányúlni nem lehetőleg, de sehogy sem szabad. Értjük a társulat törekvését. Mióta az új Műcsarnok megépült és a régi fölöslegessé vált, a szép régi épület sem az eredeti rendeltetését nem szolgálja, sem kárpótlásul megfelelő hasznot nem hajt. Bizonyos, hogy nem jól van az így. De az orvosság nem lehet az épületnek eladása. S ha a háború konjunktúrája tetemes, sőt talán óriási haszonnal kecsegtet (mely a művészet és a művészek javára fordítódnék), annál kevésbé lehet. Mert mennél drágábban sikerül túladni az épületen, annál bizonyosabb, hogy új tulajdonosa pénzének megfelelő kamatoztatása céljából mindent el fog követni az épület kibővítése és emeletekkel megtoldása érdekében. S hogy befolyásos embereknek mi minden sikerül, azt a múlt példáiból eléggé tudjuk. Nézetünk szerint a Műcsarnok épületét eredeti rendeltetésétől elvonni nem szabad. Az az épület a művészetnek épült, a művészeté is kell hogy maradjon. Sürgősen műemléknek kell nyilvánítani. Azután pedig múzeummá, talán a modern magyar művészet múzeumává alakítani. A Szépművészeti Múzeum amúgy is szűk már a régi és modern gyűjtemények befogadására. Szebb helyet és szebb épületet a magyar művészet múltja és közelmúltja keresve sem találhatna. (Az Újság, 1918. július 14.)

 

Andrássy út 69. Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (később Régi Műcsarnok, ma Magyar Képzőművészeti Egyetem) udvara, majolika díszkút. A felvétel 1880-1890 között készült. © Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

 

A szigetvári hősök emlékének megörökítése. Megemlékeztünk már több ízben arról, hogy Szigetvár közönsége Zrínyi Múzeum egyesületet alapít. Az egyesület elnöke Rusa Ernő dr. és titkára Farkas Gyula most bocsátották ki felhívásukat, amelyben többek közt ezeket mondják: – Szigetvár és vidékének közönsége a hálás kegyelet érzésétől buzdítva arra törekszik, hogy a régi idők mulasztásait jóvátegye. Ezért nemzetünk világhírű nagy hősének Zrínyi Miklósnak, a nagy történelmi tragédia színhelyén Szigetváron méltó szobrot állítani, az összes szigetvári hősök emlékét megörökíteni, minden tárgyat, képet, rajzot, könyvet, fegyvert és zászlót, mely a hősök emlékét dicsőíti, egy múzeumba szent ereklyeként összegyűjteni és Zrínyi Miklós szigeti várát történelmi múltjához méltó állapotba hozni szándékozik, általában a Zrínyi-kultuszt kívánja ápolni. Valóban nemes, magasztos eszme, melynek megvalósítása minden hazafi közreműködését kötelességgé teszi. (Dunántúl, 1918. augusztus 3.)

 

A Mezőgazdasági Múzeum tolvaja. A Mezőgazdasági Múzeumban egy őr észrevette, hogy egy látogató gyanúsan nehéz mozdulatokkal jár, mintha holmit rejtegetne a kabátja alatt. A látogató Kertész László plakátkészítő cinkográfus volt, aki a Mezőgazdasági Múzeumban egy szőlőprés hajtókereket, szőlőprés ellenőrző lapot, rézolajozót, két darab permetezőt és hét réztálcát lopott és a ruhája alatt akarta azokat a múzeumból kicsempészni. A rendőrségen kihallgatása folyamán azt mondotta, hogy kényszerűségből lopott, mert éhezett. (Az Est, 1918. augusztus 29.)

 

Milliós kincsek veszedelme. A néprajzi múzeum pusztulóban.  Itt-ott suttogva kiejtett szavakból, magánbeszélgetésekből és burkolt célzásokból tudomásunkra jutott, hogy a magyar tudományos gyűjtés egyik büszkeségének, a Néprajzi Múzeumnak sok-sok milliót, nem, ennél is többet érő, mert megsemmisülésük esetében pótolhatatlan és újra be nem szerezhető kincseit mostani helyükön állandó tűzveszedelem fenyegeti s azonfelül ki vannak téve a becsurgó eső bomlasztó pusztításának. A vád, mely e híresztelésekből az intéző körök felé harsog, annyira megdöbbentő, hogy személyesen akartunk meggyőződni annak mibenlétéről. Szakadó esőben mentünk ki a városligeti iparcsarnokba, mely a kereskedelmi minisztérium jóvoltából ez idő szerint hajlékot ad a múzeumnak. Nem a kereskedelmi minisztérium kötelessége volna és nincs is sok köszönet benne, mert az említett bajok épp a millenáris kiállítás alkalmából s csak rövid időre épült iparcsarnok rozoga voltából származnak, de legalább ez is hajlék és nélküle a Néprajzi Múzeum nem volna sehol. Hivatalos időn kívül van, de tudjuk, hogy a múzeum páratlan igazgatóját, a mindig dolgozó dr. Semayer Vilibaldot most is ott fogjuk találni. Úgy is van. Kissé csodálkozva fogadja a váratlan látogatást, miközben az óriási csarnok bádogtetejére valóságos pergőtűzzel dobot a szakadó eső. A hiába, mert felsőbbségük áltat meg nem értve dolgozó magyar tudósok lemondó, keserű mosolyával hallgatja meg jövetelünk célját, azután körülmutat a 150 méter hosszú és 50 méter mély csarnokban, melyben szekrény szekrény mellé zsúfolva áll, tele egy ötvenéves dicsőséges és fáradtságos gyűjtés milliókat érő kincseivel, népek viseletével, ruházatával, szerszámaival, fegyvereivel, műtárgyaival, edényeivel, ékszereivel, aranyával és ezüstjével, prehisztorikus, ó-, közép-, új- és jelenkori iparok termékeivel, lakásberendezésével s mindennel, aminek összessége a világ néprajzát adja. […] [E]z a rengeteg kincs, melynek pénzértéke milliókra rúg s melynek túlnyomó része újból nem volna beszerezhető, melynek továbbá csak egy része van helyszűke miatt feldolgozva, míg a másik, túlnyomóan nagyobb rész még a raktárban szorong, tényleg állandó tűzveszedelemben forog, mert az egymásra zsúfolt, részben könnyen éghető anyaggal tele szekrények közt lehetetlen volna az oltás, míg, mint az épp alkalmas időben lett körséta arról győzött meg, hogy az eső sok helyütt becsurog, nem, beömlik, úgy hogy ottlétem alatt is egy helyütt drága szerb [olvashatatlan szó], más helyütt unikum számba menő japán dolgokat kellett más, szárazabb helyre vinni. Ez a hurcolkodás esős időben állandó, mert a víz mindig más és más helyen tódul be a rozoga tetőn. Semayer számtalanszor tett jelentést a tarthatatlan állapotokról, de mindig hiába. Most arra tett javaslatot, hogy ideiglenesen helyezzék el a múzeumot az Iparcsarnokból vakmelyik üzemen kívül helyezett dohánygyárba, mert kétségtelen, hogy mostani helyén a veszedelem permanens. Aztán, ha évek múlva a gyűjtés teljesen be lesz fejezve, lehet, sőt kell beszélni állandó új palota, esetleg cottage-rendszerű telep építéséről. Félre kellett vernünk a harangokat, mert nem tűrhetjük, hogy a nemzet milliókat érő, pótolhatatlan kulturális kincsei vétkes nemtörődömség miatt áldozatul essenek valami véletlen katasztrófának akkor, mikor nemzedékek fáradtságos munkájából megvannak s egy kis jóakarattal megóvásuk is lehetséges. (Pesti Napló, 1918. szeptember 3.)

 

Urai Dezső: A városligeti Iparcsarnok 1916-ban © Németh Tamás/Fortepan

 

Két kiállítás. Az egyik a Ma irodalmi újság köré tömörült, s a legeslegújabb festői irányokat űző ifjúság kiállítása. Részünkre a Ma emberei nagyrészükben érthetetlenek és élvezhetetlenek, noha ők minden furcsaságukat érdekes elméletekre alapítják. Mi azonban sokkal jobban tele vagyunk a klasszikus szépség csodálatával, semhogy tudnók képzelni, mi lesz a Ma művészetéből holnap. Ki kell emelnünk az általánosságból Uitz Bélát, ezt a nagy kerülő utakat járó nagytehetségű művészt, Nemes Lampért Józsefet, Diener-Dénes Rezsőt, Kmetty Jánost és Gulácsy Lajost. Ezenkívül a kis kiállítás három szobrászát. – A másik kiállítás a Nemzeti Szalon termeiben nyílik meg holnap. Szokatlanul nívós anyag gyűlt össze ezúttal a Szalonban. Mindössze négy festő szerepel: Conrád Gyula, akinek meglepően szép rajzait látjuk, Wigner Géza finom pasztellekkel szerepel, Károlyi Lajos költői tájképekkel és egy-két jobb dolog akad Lénárd Imre termésében is. (Az Est, 1918. szeptember 15.)



Két kiállítás. Tihanyi Lajos, a volt „Nyolcak” tagja, most a „Ma” termeiben mutatja be újabb festői termését. A talentumos piktor – úgy látszik – végképpen behódolt az expresszionizmus kátyújába jutott irányának, bár némely képein nem bír szabadulni a naturalizmus hatásától sem. Portréi karakterben olyanképpen jók, mintha valami vizionárius karikaturista lázálmában készítette volna azokat. Egyebekben ő is, mint elvtársai általában nem tudnak előbbre jutni egészségtelen céljaik létráján. — Kádár Béla a „Műterem”-ben mutat be nagyobb kollekciót olaj-, tempera- és pasztellképekből, valamint rajzaiból. Igen kellemesen komponál, főleg ami a színek letompított lágyságát illeti. Újabb munkain – és ez aggasztó – a XIX. század közepe piktorainak a hatása látszik meg erősen, ami feltétlenül az egyéniség erőtlenségére vall: saját mondanivalója, külön témaköre, szín-nyelve mindjobban belevesz a magara öltött idegen, régi köntösbe, amely takar is, nem is. (8 Órai Újság, 1918. október 20.)



1918-ban határozták el egy Magyar Orvostörténelmi Múzeum létesítését, amelyet Wekerle Sándor az alább olvasható, október 22-i rendeletében támogatott. Érdekesség, hogy mire október 31-én, a Belügyi Közlönyben megjelent az irat, már nem volt miniszterelnök.

 

Magyar Orvostörténelmi Múzeum létesítése. A magyar orvostörténelmi emlékek gyűjtése hazánk egyik régi kulturszükséglete. Örömmel fogadtam ezért a Magyar Orvostörténelmi Múzeum létesítésére alakult bizottságnak hozzám intézett emlékiratát, amely a mostani emlékkeretes időket nagyon időszerűén kívánja felhasználni arra, hogy egy jelentős magyar kulturális közintézmény alapját vesse meg. A múlt emlékeit a jövendő számára a történelem örökíti meg, amely az élet mestere. E mester tanításának szemléltető taneszköze a történelmi múzeum, s amely a múlt tanulságait jövendő okulásunkra elénk tárja. […] Egy magyar orvostörténelmi állami múzeum alapítását nemcsak közművelődési, hanem közegészségügyi érdekek is kívánatossá teszik, s ezért szükségesnek tartom, hogy az országszerte megindítandó gyűjtés minél eredményesebb legyen. Mivel a szóban levő emléktárgyak nagyobb számban való felkutatása és megszerzése csakis kiterjedt és rendszeres eljárás útján lesz elérhető, szükséges, hogy az ügy iránt érdeklődő szakemberek mint orvosok és gyógyszerészek, múzeumi tisztviselők, levéltárosok, régiség-gyűjtők, történetírók, nyelvészek stb. evégből testületbe tömörüljenek.  Felhívom ennélfogva alispán/polgármester urat, hogy a bizottság kérésének tegyen eleget. (Belügyi Közlöny, 1918. október 31.)

 

A Téli Tárlat elhalasztása. A kultuszminiszter elrendelte, hogy további intézkedésig a Szépművészeti Múzeum zárva maradjon és a múzeumot fegyveres erő őrizetére bízta. Ennek az intézkedésnek alapján az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatósága a téli tárlatot kénytelen bizonytalan időre elhalasztani és így halasztást szenved a tárlatra szánt művek átvétele is. A művek átvételének újabb határnapjait az igazgatóság, mihelyt módjában lesz, a sajtó útján közli a művészekkel. (Pesti Napló, 1918. november 3.)

 

A Nemzeti Múzeum és a bécsi magyar műkincsek. A Nemzeti Múzeum igazgatósága tegnap tartott ülésében behatóan megvitatta, hogy milyen bécsi magyar műkincseket kellene hazaszállítani és milyen lépések szükségesek e célból. Elsősorban a k. und k. Heeres Museum gazdag anyagát véli megosztandónak a kvóta arányában. Hogy a terv minél hamarabb a megvalósulás stádiumába jusson, Fejérpataky László főigazgató, Sebestyén Gyula és Varju Elemér osztályigazgatók azonnal eljárnak a hadügyi kormányzatnál. A múzeum igazgatósága egyúttal sürgeti a bécsi udvari múzeumok minket illető anyagának a magyarság részére való biztosítását. Így különösen a bécsi Magyar Ház és a Magyar Testőrség palotájának berendezését, mely tizennyolcadik századbeli faburkolatával, páratlan gobelinjeivel roppant értékelt képvisel. Az igazgatóság különben éberül őrködik az Ausztriában őrzött magyar műkincsek sorsán és a maga részéről mindet elkövet, hogy ezek az őket megillető méltó helyre, a Magyar Nemzeti Múzeumba jussanak. (Budapesti Hírlap, 1918. november 9.)

 

A budaiak okkupálták a Vérmezőt. A jó budaiak a maguk, csendes harcmodorukkal addig csatáztak a pompás Vérmezőért, amíg az valósággal magától az ölükbe hullott. [...]  Most aztán az a kérdés hogy mire használják fel a Vérmezőt? Budán egyetlen terv van, Lendl Adolf régi terve. Lendl ide akarja kitelepíteni a botanikus kertet. Az ő terve szerint a botanikus kert tulajdonképpen változatosan szép, nagy és nyilvános közkert lesz. Virágos, ligetes, tóval a közepén, erdős részletekkel a szélén, és nemcsak a tudománynak, meg az általános okulásnak szolgál majd, hanem az üdülő közönség előtt is kedves lesz, mint például az Állatkert. A Botanikus kert mellé, vagy ennek a keretébe illik az új Természetrajzi Múzeum, amelyet már a háború előtt akartak valahol Budán elhelyezni, de nem találtak megfelelő területet e célra. Most pedig Bécsből – reméljük – vissza fogjuk szerezni a magyar műkincseknek és történelmi emlékeknek legalább egy részét. Tetemes gyűjteményekkel még inkább zsúfolódnak majd ennek folytán a Magyar Nemzeti Múzeum amúgy is szűk tárai. Kétségtelenül csakis azzal segíthetünk a bajon, ha a különben sem odavaló két természetrajzi osztályt onnét kiemeljük s ezzel átadjuk megint a Magyar Nemzeti Múzeum összes csarnokait eredeti rendeltetésüknek. Tehát egy új Természetrajzi Múzeumot kell építenünk valahol. Szinte kínálkozik e célra a Vérmező. (Fővárosi Hírlap, 1918. december 4.)

 

Egy pár hónappal korábbi cikkben Lendl Adolf leírást is adott arról, hogyan képzeli el az új Természetrajzi Múzeumot.

Diorámák Budán. Írta: Dr. Lendl Adolf. Az új Természetrajzi Múzeum első termének falaiba illesztett nagy üvegtáblákon át látható diorámákat rendeztetnék be a tudósok tervezése szerint, de a művészek segítségével, plasztikusan és festve; minél hívebb és tetszetősebb, ezenfelül élénk kivitelben s e diorámák mindegyike magyarázna valamit; mert hiába írom a glóbuszra Szibéria óriás területei közepére, hogy ott a tundra terül el és bár színezném is némiképpen, hogy elüssön a Kaspi-tó sós mezőitől, vagy Tibet felföldje sivár vidékeitől: mégse fogja tudni a legtöbb látogató, hogy milyen hát ez a tundra ? – Diorámát készíttetek róla, szépet, tanulságosat, jellemzőt, de egyúttal művészi módon. [...] áttekinthető képekben a nézők szemei elé, hogy lássa mindegyik és elképzelhesse: milyen is ez a Föld a valóságban, ahogyan sokféle felületi kialakulása folytán a legkülönbözőbb vonatkozásaiban magán hordja a változatos életet. 30–40 kisebb-nagyobb dioráma és panoráma bizony elkelne itt. [...] Az állat- és növénygyűjtemények termeiben, a gyűjteményeket a közönség érdekében szintén újszerűén kell berendezni; mert a régi mód gyűjteményei nem hatnak, nem vonzanak, nem oktatnak, nem is tetszenek már. Ehhez a gyűjteményhez kapcsolnám azokat a diorámákat, vagy egyéb látványos bemutatásokat, úgynevezett biológiai csoportokat, amelyek főként az életmódot, a természetben való szereplést, a földrajzi elterjedést tetszetős módon ismertetik. [...] Ugyanazokat az elveket, amiket eddig ismertettem a Természetrajzi Múzeum berendezését illetőleg, érvényre emelném az új Néprajzi Múzeumra vonatkozólag is. (Budai Napló, 1918. május 25.)

 

A Vérmező 1919-ben © Magyar Bálint/Fortepan

 

Olasz fenyegetés Bécs és Budapest múzeumai felé. A sokféle mohóság közül, amellyel az egész világ megkörnyékezi Magyarországot, a műtárgyainkra éhezés is jelentkezett már. A Corriere della Sera meginterjúvolta Ugo Ojetti őrnagyot, békében újságírót, háborúban az elárasztott olasz területek műemlékeinek felügyelőjét, ki az imént járta meg Isztriát és Friulit. Nyilatkozatában fontos annak elismerése, hogy Olaszország megszállt részeiről mi semmi műtárgyat sem vittünk el, már csak azért sem, mert Ojettiék még idején minden értékes holmit biztonságba vittek róla. Amit meghagytak Caorlétől Belluno templomáig, az is megtalálták elvonulásunk után. Mindössze a harangokat vittük el irgalmatlanul. Azokat most a tőlünk zsákmányolt ágyúk anyagából készülnek újra megönteni. A magánházakat azonban (de csak azokat, melyeket lakóik elhagytak) jobbára üresen lelték az olaszok. Igaz, hogy a bennük talált holmit német-osztrák-magyar vegyes bizottságok összegyűjtötték és biztos helyre vitték, Udinében székelt a főbizottság, amelynek öt német és két osztrák tagja volt, csupa művészettörténész. Lopást, rablást, egyetlenegy esetben sem vet szemünkre Ojetti, bizonyára nem gyöngéd érzésből. Mégis arra a kérdésre, hogy ki fizeti meg azt a sok kárt, amit bombáink Velencében, Padovában és egyéb városokban okoztak, a bécsi császári múzeum és az Akadémia gyűjteményére mer célozni Ojetti, mint kompenzációs helyekre, sőt a mi Szépművészeti Múzeumunkra is! („E poi c’é il Museo di Budapest” – mondja.) A méltányosság, a becsület és igazságérzet nevében tiltakozunk az ilyen szándékok ellen. A mi múzeumaink soha rablott holmit magukba nem fogadtak, s amijük van, azt mind a maguk pénzén vásárolták, vagy a művészet barátaitól ajándékba kapták. Múzeumaink úgyszólván nemzetközi ellenőrzés alatt álló intézmények. Gyűjteményeik teljes anyagát jól ismerik a külföld tudósai is. Mindegyikük tanúságot tehet a mellett, hogy Budapest múzeumaiban nincsen olyan tény, mely ne egyenes úton került volna beléjük. Hódító és harácsoló uralkodók a magyar múzeumokat sohasem gyarapították ajándékaikkal. (Az Újság, 1918. december 6.)

 

Fényes Adolf kiállítása. Az utolsó magyar naturalista festőnek ismertük meg Fényes Adolfot évekkel ezelőtt bemutatott gyűjteményes kiállításán, az Ernst-múzeumban most megnyílt tárlata pedig meglepetésszerűen revelál egy új Fényest. Ezek a friss, színes vásznak, mozgalmas kompozíciók azt a feltevést váltják ki, hogy a művész, aki eddigi egész művészeti életét a naturalizmus fogalomkörében töltötte el és mindig csak azt festette meg, amit látott és úgy, ahogyan látta, az utolsó évek alatt gyengéd lelkében megrettenve visszariad attól, ami szemei elé tárult és elvonatkoztatva eddigi piktoriális tárgyaitól, elmenekülve a valóság világából egy olyan új képzeletbeli világot teremtett magának, amelyben szépségre szomjazó lelke megtalálhatta azt, amit a természet gyilkos nemtörődömséggel elrabolt tőle. Fényes fejlődésének új etapjában is megtalálja a teljes és értékes kialakulás lehetőségeit. (Az Est, 1918. december 10.)

 

Fényes Adolf: Szerelmesek kertje (1917) © wikimedia.org

 

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30