MÚZEUM ÉS TÁRSADALOM – TÁRSADALMASÍTÁS, PARTNERSÉG ÉS A MÚZEUMOK NYITÁSA címmel október 11. és 13. között, Mohácson rendezte meg a Néprajzi Múzeum a Kanizsai Dorottya Múzeummal együttműködésben az országos néprajzos muzeológus továbbképzés konferenciáját. A nem újkeletű, ám annál időszerűbb témaválasztás mögött a tavalyi továbbképzésen is hangsúlyozott megközelítés áll: mely szerint szükséges a múzeumok saját magukról alkotott képének, küldetésének felülvizsgálása és újragondolása. A társadalmi szerepvállalás pedig együtt jár a múzeumi funkciók szerkezetváltozásával, a kutatási, oktatási és kommunikációs területek felértékelődésével.
Mohács városa szerencsés helyszínnek bizonyult, mivel a múzeum élő társadalmi közege és fenntartója lokálisan egybeesik, és adott egy olyan élő kulturális örökség (a busójárás), amelyben e helyi társadalom nagy része, beleértve a múzeumot is, valamilyen formában érintett.
A konferencia címében is hangsúlyozott nyitást két különbözőformában is megvalósult. Formai szempontú újítás volt, hogy a konferencia szakított a megszokott, frontális előadásmóddal: az egyes szekciók egy vitaindító előadásból majd ezt követő rövid prezentációkból és moderált beszélgetésből épültek fel. A műfaji kísérlet, joggal állíthatjuk, sikeres volt, az egész konferenciát jellemző intenzív tapasztalatcsere, a hallgatóság valódi bevonása javarészt a szervezők e döntésének volt köszönhető. (A hazai konferenciakultúra állapota szélesebb körben is hasonló újításokat sürget, erről lásd cikkünket!) A nyitás másik aspektusa a megszólalók szerepkörének kijelölésében jelentkezett: a muzeológus, múzeumpedagógus szakemberek mellett a fenntartó önkormányzat és a múzeumhasználó helyi közösség aktív szereplői is megszólalási lehetőséget kaptak, a szervezők ezzel segítették az érdemi párbeszéd kialakulását.
Ha a továbbképzés programjára a nyitás mint központi kategória felől tekintünk, akkor a szekciók témaválasztása is értelmezhető a múzeumi nyitás különböző területeiként. A Műtárgyak múzeumi kihelyezése a térbeli nyitásnak, a Múzeumi tudás a múzeum falain kívülre vitele módszertani nyitásnak, a Társadalmi tudás a múzeumban szekció pedig a célcsoportok, társadalmi közegek és együttműködő partnerek körére vonatkozó nyitásnak felel meg.
A Műtárgyak múzeumi kihelyezése szekcióban Vass Erika (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre) témafelvető előadásában a részvételi muzeológia szempontjai felől közelített a műtárgyak múzeumi kihelyezéséhez, kiemelve olyan új- és időszerű gyűjtési szempontokat, mint a demonstrációs tárgyanyag vagy a hetvenes-nyolcvanas évek tárgyainak gyűjtése. A szekció előadói három intézmény gyakorlatán keresztül szemléltették a megyei hatókörű városi múzeumok telephelyeikre, a megyében működő tájházakba, külső helyszínen megvalósuló múzeumi programokra történő műtárgykihelyezési gyakorlatát, az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdéseket, problémákat, dilemmákat. Horváth Sándor (Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely), Balázs Kovács Sándor (Wosinszky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd) és Gecse Annabella (Damjanich János Múzeum, Szolnok) prezentációi jól érzékeltették, hogy még az azonos besorolással, feladatkörökkel működő múzeumok is mennyire eltérő helyzetekkel, működési környezettel szembesülnek mindennapi gyakorlatuk során: az alapvető állományvédelmi kérdésektől kezdve, a demonstrációs tárgyanyag használatlán keresztül, a műtárgyak kézbe adhatóságának, kézbe vételének dilemmájáig. A múzeumi nézőpontot szerencsés módon árnyalta, egészítette ki Czeglédy Ákos előadása, aki Paloznak polgármestereként, a tájházat fenntartó önkormányzat vezetőjeként vette számba és értékelte műtárgykölcsönzési, -kihelyezési tapasztalatait. Prezentációjából nyilvánvalóvá vált, hogy egy-egy tájház, kis gyűjtemény sorsát, működését, kilátásait alapjaiban határozza meg a települési önkormányzat hozzáállása, a szakmai felügyeletet ellátó nagyobb intézménnyel való együttműködése. Paloznak mint lokális esettanulmány arra is példa, hogy hogyan törekszik egy önkormányzat a fenntartói és szakmai szféra közötti szakadékot áthidalni, és keresni a konstruktív együttműködés lehetőségét, többek között éppen az ilyen jellegű szakmai rendezvényeken való részvétellel, mint amilyen a továbbképzés konferenciája is volt.
A beszámolókból és az általuk inspirált – már a hallgatóság közreműködésével zajló – beszélgetésben – elsősorban a tájházakhoz kapcsolódó muzeológusi szakfeladatokkal összefüggésben – a megyei hatókörű városi múzeumok részéről fogalmazódtak meg egyrészt a feladatellátás objektív nehézségei (eszköz-, infrastruktúra- és humánerőforrás-hiány, az önkormányzati fenntartásból eredő nehezítő körülmények), másrészt a közérdekű muzeális gyűjteményként vagy kiállítóhelyként működő kis intézmények és fenntartóik részéről egyértelmű igény a szakképzett muzeológusok rendszeres, folyamatba ágyazott munkájára. E problémakör a vidéki múzeumok egyik legfontosabb aktuális problémáját rajzolta körül: a jogszabály, az egykori megyei múzeumok megváltozott hatóköre és az ezzel járó új fenntartói érdek, a társadalom szolgálatának jogos igénye és a rendelkezésre álló vidéki múzeumi néprajzos muzeológus kapacitás nehezen egyeztethető össze egymással. Bár vannak szerencsés, eredményes együttműködési formák, a műtárgykihelyezés jelenlegi adottságai gyakorta okoznak megoldhatatlan helyzeteket: a műtárgyak vagy a helyi társadalmi igények, vagy mindkettő szempontjából előnytelen megoldásokat. A problémákat megfogalmazó muzeológusi hozzászólások a kérdés magasabb szintű megoldását sürgették. (A kérdés összetettségét jól mutatja, hogy a múzeumi regisztrátor néhány éve önálló munkakörként van jelen a hazai múzeumi szférában is, erről részletesen)
A Múzeumi tudás a múzeum falain kívülre „exportálása” a múzeumépületből való fizikai kilépésként és módszertani nyitásként is értékelhető. Ezt a fajta kettős kilépést jól mutatták a szekció prezentáció is: Pásztor Andrea (Janus Pannonius Múzeum, Pécs) a múzeum pedagógiatörténeti gyűjteményéből és pécsi középiskolák egykori természetrajzi szemléltető anyagaiból összeállított iskolai vándorkiállítás ismertetése mellett a magyarlukafai tájház revitalizációs projektjébe is betekintést nyújtott. Vidák Tünde (Marcali Múzeum) a térség sajátos természetföldrajzi adottságaiból kiinduló, és az azt kutató Herman Ottó munkásságából táplálkozó, óvodás korosztályra szabott múzeumpedagógiai foglalkozásukat mutatta be, melyet nem kizárólag a város, de a járás számos óvódája is örömmel látott vendégül. Sári Zsolt (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre) az idén 50 éves Skanzen jubileumi programsorozatának egy rendhagyó kezdeményezését, a Robog a Skanzen utazó projektet ismertette, mely a szabadtéri múzeum tájegységeihez kapcsolódó forrásközösségek tervezett felkeresésén túlmenően az e településekről származó múzeumi tudások visszajuttatását is célozza. Joó Emese (Néprajzi Múzeum, Budapest) egy jóval kisebb nagyságrendű, ám nem kevésbé mobil és érdekes foglalkozást, a Pikk-pakk Múzeumot és annak tapasztalatait ismertette. A kooperációra épülő foglalkozás keretében a résztvevők egy mini kiállítást rendeznek a Pikk-pakk tárgykészletéből, melynek során megismerik a múzeumok működését, a kiállításrendezés szempontjait, és közben a hétköznapi tárgykultúráról is ismereteket szereznek. A prezentációk figyelemreméltó közös tanulsága volt, hogy a bemutatott aktivitások fókuszában a gyűjteményi tudás állt, ebből pedig részben már következik a másik közös vonásuk, miszerint: a projektekben ideális esetben muzeológus és múzeumpedagógus szakember dolgozik együtt.
A gyakorlati projektbemutatók számos elméleti, módszertani kérdést, továbbgondolható felvetést hoztak felszínre. A fenti előadókon kívül Nagyné Batári Zsuzsanna (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre) és Lajos Veronika (Debreceni Egyetem, Néprajzi Tanszék) részvételével zajló kerekasztal beszélgetés egyebek mellett olyan kérdéseket boncolgatott, hogy miként lehetséges a múzeumi tudással egyenrangú helyi és szubjektív tudást a reprezentációba is átfordítani? Hogyan tud egy múzeum valóban KÖZszolgálatot végezni, társadalmilag hasznossá, a személyes és közösségi jól-lét előidézőjévé válni? Miként lehet érdemi tartalommal megtölteni az élő reflexió, a párbeszéd, a partnerség és a kölcsönös tanulási folyamat ma oly népszerű fogalmait?
A Múzeum a helyi társadalom szövetében szekció a továbbképzés többi blokkjától eltérő struktúrában, kerekasztal beszélgetésként zajlott. Ennek észszerű magyarázata a konferenciának helyet adó Mohács város speciális, a busójárástól elválaszthatatlan státusza, mely lehetővé teszi, hogy egy élő kulturális örökségről az annak szakmai hátterét, támogatását biztosító múzeum (Ferkov Jakab, Kanizsai Dorottya Múzeum, Mohács), a fenntartó önkormányzat (Hegedűs Emese, Mohács Város Önkormányzata) és a múzeumhasználó, a szokás aktív résztvevőiként is megjelenő közösség tagjai (Csollákné Takács Lívia, Mohácsi Térségi Általános Iskola és Fehér László, Mohács Kistérségi Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat) különböző nézőpontokból, de egyszerre világítsák meg ennek lényegét. Ez tette lehetővé, hogy az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján jegyzett hagyomány őrzésének, éltetésének lokális, mégis emblematikus gyakorlatát részletesen ismerhessék meg a továbbképzés résztvevői. A busójárás mint népszokás és mint élő kulturális örökség, sőt mint turisztikai látványosság egy olyan laboratóriumi környezetet kínál fel a kutató-elemző tekintetnek, mely a maga összetettségében mutat fel olyan jelenségeket, mint a hagyomány újításként való megjelenése és intézményes kezelése, a kulturális örökség identitásformáló ereje, az autenticitás képlékenysége és ezzel összefüggésben a múzeumi reprezentáció és az utcai valóság között meghúzódó feszültség, valamint a múzeumok „génbank” szerepe és feladatköre – mely sokkal inkább a jelenlét, mintsem a beavatkozás fogalmával ragadható meg. Jóllehet az örökség fogalmának, „birtokosainak” megnyugtató tisztázását ez a tanácskozás nem hozta meg – bár nem is ez volt a célkitűzése –, a múzeum és az önkormányzat kooperációja kétségkívül példa értékű gyakorlatként rajzolódott ki az elhangzottak alapján. A mohácsi szereplők által elmondottak nyomán olyan általánosabb, elméleti felvetésekről gondolkodtak közösen a résztvevők, mint a hagyomány és örökség fogalmak jelentéstartalma, ezek egymáshoz való viszonya, vagy az élő örökségben, szokásban működő közösségi kontroll ereje és hatásmechanizmusa. Arra vonatkozóan pedig, hogy egy örökségelem – jelen esetben a busójárás – miképp válik meghatározó identitáselemmé a helyi lakosság számára, egészen személyes példákat is hallhattunk.
A Társadalmi tudás a múzeumban szekció olyan témákat, prezentációkat fogott egybe, melyek fókusza első rénézésre akár széttartónak is tűnhet, azonban lényegüket tekintve valamennyi a múzeum és környezete olyan kapcsolatát és együttműködését mutatta be, túlmutatva a klasszikus értelemben vett közönségen. Limbacherné Lengyel Ágnes (Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma, Balassagyarmat) a múzeum és a helyi börtön egyre szélesebb körű együttműködését mutatta be. Szőcsné Gazda Enikő (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy) az általa gondozott gyűjtemény feltárásának, feldolgozásának sajátos módszeréről, a magángyűjtőkkel való együttműködéséről és tudáscseréjéről, az ebből kinövő, a múzeummal közös kiállítási, kutatási projektekről számolt be. A sepsiszentgyörgyi gyakorlat jól példázza, hogy a külső tudás múzeumi bevonása miképp vonhatja maga után a múzeumi tudás külső felismerését és hasznosítását, illetve hogy vezethet olyan szakmai, emberi kapcsolatok kiépüléséhez, melynek eredményeképp a magángyűjtők is a múzeum adományozóivá válnak. Kuti Klára a tatai Német Nemzetiségi Múzeum online közösségépítő tevékenységének kritikai elemzését adta: bemutatta az intézmény célközönségének újradefiniálási folyamatát, az ennek során meghozott döntéseket – többek között az etnicitás mint értelmezési keret elengedését – és ezek következményeit. Romsics Imre (Viski Károly Múzeum, Kalocsa) a múzeum baráti körének történetéről, tevékenységéről, a múzeum és a helyi közösség életére gyakorolt meghatározó hatásáról beszélt, de kitért a múzeum a baráti kör tagjainak életében betöltött, a klasszikus múzeumfelfogástól eltérő, már-már szociális szerepére is. A zárószekció prezentációi és az azokat követő közös beszélgetés jól példázták azt a tárgyak és tudások „kreatív káoszos” áramlásaként leírható tudáskörforgást. Ezek alapján korántsem egyértelmű, hogy valójában a múzeum látóterében lévő csoportoknak van-e szükségük a múzeumi tudásra, vagy éppen a múzeum van-e ezen közösségekre utalva. Bár konkrét kérdésként nem hangzott el, a rövid bemutatók és a kapcsolódó kérdések kirajzolták azt a problematikát, hogy a sok személyes együttlétet igénylő klasszikus közösségek mellett új, a múzeumhoz adományaik, tudásuk révén lazábban, alkalomszerűen vagy csak a virtuális térben kötődő közösségi formákra is érdemes támaszkodniuk a múzeumoknak a jövőben.
A továbbképzésen résztvevőknek emellett lehetőségük nyílt arról is közösen gondolkodni, hogy hogyan tud egy múlt- és örökségorientált múzeum úgy jelen lenni a kortárs kultúrában, hogy nem ölti magára más (kulturális) intézmények, egyesületek, civil szervezetek szerepeit, hanem éppen múzueumiságát megőrizve nyisson több, a konferencia szekciói által is leképezett területen.
