Előre bocsátom: a közművelődés konferenciáin szoktam megfordulni, így az itt leírtak csak ezekre vonatkoznak. Nem bántani szeretnék, csupán jobbító szándékú javaslatokat tenni. Az itt leírtak a személyes véleményemet tükrözik, nem az intézményemét.
Kifejezetten szeretek konferenciákra járni. Csak nem azért, amiért azt hivatalosan megszervezik. Egyre több kollégámtól hallom, hogy fölösleges vagy üres előadásokat hall, és csak a büfében való beszélgetésért, az ott kezdődő szervezkedésért éri meg neki elmenni. Sajnos ez egybevág az én tapasztalataimmal is. Az én átlagom egy 15 előadást tartalmazó konferenciából: egy élvezetes (stílusa miatt, témájától függetlenül), három a témája miatt érdekel (ízlések és pofonok, ez a rész tervezhetetlen), egy-két előadás elviselhetetlenül rossz, a többi unalmas, nyomokban valami érdekeset is tartalmazhat. Ezek után alig várom a szünetet, ahol nem csak ingyen kaja vár, de még szakmázhatok, szervezkedhetek is. Aztán jön a szünet vége, megindulok az előadóterem felé, de csak szép lassan. Körbenézek és látom, hogy valahogy másoknak sincs kedve letenni a pogácsát meg a kávét. Van, aki ötletel, van, aki vitázik, van, aki szervezkedik, van, aki panaszkodik. Ezt az aktív kommunikációt nem könnyen adják fel az illedelmes passzív hallgatás kedvéért, ami a teremben várja őket.
Két évvel ezelőtt éppen arról hallgattam egy előadást, hogy mivel lehet a fiatalok figyelmét megragadni. Hátra fordultam, és a szakmai hallgatóság egyharmada éppen a telefonján vagy a laptopján pötyögött. Mivel ez egy univerzális közművelődési téma, így mindenkinek fontos lehetett volna. Az jutott eszembe: ha a szakmai közönség figyelmét sem sikerül, a fiatalokét hogy akarjuk megragadni? Pedig egy konferencia remek lehetőségekkel szolgál. Különböző nézőpontok, érvek, tapasztalatok, vélemények kicserélésére és ütköztetésére alkalmas. Ha változtatnánk néhány dolgon, akkor sokszorosára növelhetnénk a hatékonyságát.
Szerkezeti problémák
Blokkok szerkesztése
Már magánál a konferencia előkészítésénél sokat lehet segíteni a dolgok jobbra fordulásán. A célcsoport meghatározása egy konferencia (vagy annak szekciói) esetében is olyan fontos lenne, mint egy foglalkozás esetében. Lehet olyan az előadások tartalma, ami a pályát frissen kezdőknek létfontosságú, esetleg máshol nem is elérhető, azonban a tapasztalt kollégáknak már lerágott csont. És lehet, hogy a tapasztaltaknak érdekes előadások olyan dolgokra épülnek, melyekről a frissebb kollégák még alig van fogalma. Hogy releváns, jól szerkesztett tartalommal találkozhassunk, az absztraktok bekérésénél kell sokkal szigorúbbnak lenni. Gyakori, hogy az előadók nem közlik, miről is szeretnének beszélni, hiába kérik ezt a szervezők. Voltam olyan konferencián, ahol összesen ketten küldtek előre absztraktot. Így a szervezőknek lehetetlen volt logikai sorrendet, kapcsolatot találni az előadások közt, vagy egyáltalán szűrni őket. Aki nem küldi el határidőre a tartalmi összefoglalóját, az ne adjon elő. Az absztraktokban jelezni kellene a téma mellett azt is, hogy kinek szól az adott előadás (az előadónak el kellene tudni dönteni ezt előre).
Szerintem, már mind éreztük így magunkat konferencián
A műfajok arányai
A leggyakoribb műfaj a 10-15 perces diavetítéses előadás. A gond ezzel az, hogy a hallgatóság az előadó legjobb szándéka ellenére is belefárad a hosszú és passzív figyelembe. Gondoljunk csak bele: gimnáziumban és egyetemen milyen nehéz volt néhány szárazabb órát végigszenvedni. Csak az amőba, a firkálgatás és az órai levelezés segített. Ez a felnőttekkel is így van. Ráadásul, még ha érdekes dolgok is hangzanak el, a túl sok előadás miatt nincs alkalmunk ezeket megbeszélni. Az érvek/tapasztalatok jobb cseréje érdekében érdemes lenne kevesebb előadással, de hosszabb beszélgetés blokkokkal tervezni. A beszélgetésvezetőknek pedig kérdésekkel, gondolatokkal kellene alaposabban készülni az elhangzott előadásokkal kapcsolatban. A kérdésekkel nem csak az előadó, hanem a közönség véleményét is ki kellene kérni, hogy valódi párbeszéd legyen belőle. Ehhez a készüléshez persze megint fontos lenne előre alaposan ismerni az absztraktokat.
Mivel a jó gyakorlat gyakorlatban a legjobb, ezért érdemes minél több workshopot csinálni. Kevesebb dolgot mutatunk be így, de sokkal hatékonyabban. Ha workshopra nincs elég fizikai tér vagy idő, még mindig ott vannak a tisztán vitára tervezett szekciók. Pozitív példaként hoznám fel az ICOM „A múzeum, mint szenvedély” workshopot, ahol néhány plenáris előadás után a felvetett kérdéseket több csoportban beszéltük meg. Konkrét kijelentésekre pro és kontra érveket hoztunk, ezeket ütköztettük. Egy másik szekcióban pedig szakterületek szerint beszéltük meg ugyanazt a kérdést, és így rengeteg hasznos szempont és nézetkülönbség jött felszínre. Annak ellenére is remeknek tartottam a módszert, hogy a nagy tömeg és a széles témák miatt igazán nem tudtunk kézzel fogható eredménnyel előrukkolni. Ha nem háromszáz ember próbál meg egyszerre beszélgetni, ez valószínűleg működött volna. A dolog kulcsát érdemes megjegyezni: a kis csoportok és konkrét kérdések vagy problémafelvetések hatékonyan működnek. Kezdetnek már ezek elterjedése is elég lenne.
Ha konferencia szerkezete ilyen vagy olyan okból nem képviseli a kreativitás csúcsát, magukkal az előadásokkal még mindig sok mindent lehet nyújtani. Azonban itt sincs könnyű dolgunk.
Tartalmi gondok
Témaelhelyezés
Ez talán nem is szakmai kérdés, inkább alapvető udvariassági. Sokszor olyan szekcióba tuszkolnak bele egy-egy előadást, melyeknek csak hatalmas jóindulattal van köze a témához. Érthető, hogy az előadók nagyon szeretnék megosztani a gondolataikat, de ha a közönség nem azt kapja, amiért beült, akkor csalódott lesz, és úgy érzi majd, rabolják az idejét. Ennél is rosszabb, már-már pofátlanság, amikor valaki olyanról beszél, aminek egyáltalán semmi köze még a konferenciához sem. Hallottam már közművelődési konferencián régészeti előadást, viselettörténeti előadást, sőt olyat is, hogy az előadó kijelentette, a témáról már elmondtunk mindent, szóval inkább elmondja, milyen kiállításaik vannak. Ne csináljunk ilyet egymással!
A mondanivaló
Tulajdonképpen az előadás lényege. Lenne… Van, amikor egyáltalán nincs is mondanivalója az előadásnak, az előadó csak felsorolja az adott intézmény programjait. Ahogy fentebb írtam, ez a friss kollégáknak érdekes lehet, de a többség úgy érezheti: „Köszönjük, de nem nekem kell reklámozni. Ha nincs nekem szánt tanulság vagy kérdésfelvetés, akkor miért ülök itt?”
Kínosabb eset, amikor a rossz időzítés miatt lényeges információk épp csak felvillannak. Ádámtól és Évától kezdődik az előadás, aztán az előadó az utolsó három percben végigrohan a fontos részen, mert elhúzta az időt. Egy előadás nem tankönyv. Nem kellenek nagy áttekintők és felvezetők a konkrét témák előtt. Pláne, ha csak húzzuk velük az időt.
Az elmaradt tartalom másik esete, amikor lennének lényeges információk, csak kihagyják őket. Pl.: Valaki végig csinált egy nagyobb projektet, és ezt szeretné bemutatni. Sokszor ez abban merül ki, hogy kiír néhány hivatalos megfogalmazást, felteszi a legpofásabb fényképeket és felhoz pár jól csengő számadatot. Ez még teljesen oké lenne, de gyakran nem mondja meg, hogy az egész mitől működött. Kit kellett meggyőzni? Hogy érte el a közönséget? Ki segítette, ki gátolta? A konkrét gyakorlati lépések ismerete nélkül a sikertörténetből csak a nimbusz fényesítése jön ki.
A ló túloldala, amikor érződik, hogy egy pofonegyszerű dologból kerekítenek egy negyedórás előadást. Kínlódva kaparják össze a legapróbb elemeket is. Akár egy teljes intézménytörténetet is a plénum elé tárnak, miközben egy foglalkozásról beszélnek, csak minek? Ha nincs mit adni a közönségnek, nem muszáj kiállni. Majd legközelebb, ha mondanivaló is lesz mögötte.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy az előadó mindig úgy induljon neki egy előadásnak, mint egy foglalkozásnak: valami hasznos kerüljön a hallgatóság kezébe a végére. Adni akarjon valamit, ne csak beszélni. Azonban ha nem közölni szeretne, csak egy problémát, egy kérdést felvetni, az is végtelenül hasznos lehet. Sokszor úgy tűnik, nem merünk a bizonytalanságaikról beszélni. Pedig akár kérdezünk, akár állítunk, ha elegendő tartalommal tesszük, akkor előre haladunk.
A beszélgetés mindenki számára aktív munka
Formai problémák
Egy üzenet hatékony átadásában nem csak a „Mit?”, de a „Hogyan?” kérdés is épp olyan fontos. Ez a szakmánk egyik alapvetése, mégis, ha az egymás felé való prezentációról van szó, sokszor elsikkad.
A látvány
Nem kötelező diavetítést használni, de azért jót tesz. Az egyik tipikus hiba a faltól falig szöveg. Ha nagyon el akarjuk olvasni, az első pár dia után akkor is belefáradunk. Szükségtelen is, hiszen sokszor nincs is idő, mert megy tovább az előadás. Egyesek arra is vetemednek, hogy kiírják, amit elmondanak, esetleg folyamatosan bámulják a vetítőt. A dia ábrázolás és kiegészítés, nem sorvezető. A közönségnek kellemetlen, ha az előadó tarkóját látja csak.
Vannak, akik felolvassák az eladásukat. Ez még rendben is lenne, csak a felolvasás, hogy ne legyen fájdalmas, komplett előadóművészeti teljesítményt igényel. Szemkontaktus, ritmika és a beszédhanggal való játék egyvelege. Nagyon könnyű elveszteni a hallgatósággal a kapcsolatot a szövegbe merülve. Konferencián jó felolvasást még nem hallottam. Akkor meg minek?
A képek megválogatása is fontos. Ha nem gondosan rakjuk össze az anyagot, nem fogják kiegészíteni a mondandónkat, így kirántják a nézők figyelmét, ráadásul az eredeti funkciójukban is értelmüket vesztik. Az előadás egyik titka emellett az időzítés is. Ha folyamatosan áll egy fotó a közönség szeme előtt, elveszíti az érdeklődését, míg ha folyamatosan megfelelő ritmikával adagoljuk az újabb és újabb képi információt, sokkal könnyebbé tesszük a befogadást.
Előadásmód
Néha értetlenül ülök, amikor egy előadó kimért, akadémikus stílusban beszél arról, hogy miként játszanak gyerekekkel/felnőttekkel a múzeumukban. Emberek, sőt kollégák vagyunk mind. Szükségtelen modoroskodni. Nem gondolunk senkiről kevesebbet azért, mert kedves és közvetlen. Sőt. A komolyan vehetőség a tartalomból, nem a komoly beszédstílusból fakad.
A másik eset, amikor valaki gördülékeny szeretne lenni, csak nem tud. A monoton hangú, tárgyilagos előadásmódnál nincs pusztítóbb. Az első egy-két ilyen előadást még ébren végigszenvedjük, de utána már óhatatlanul a telefonja, laptopja után kutat az ember. (Én a laptopot szeretem, mert lehet úgy tenni, mintha jegyzetelnék.) A ritmus fontos dolog. A feszítő felvezetés egyetlen humoros lecsapással még komoly téma esetében is üthet. A hangszínünk változása, néha egy-egy szünet vagy begyorsítás segít, hogy ne veszítse el a hallgatóság a figyelmét. Érdemes trenírozni magunkat ezekkel az egyszerű technikákkal.
Sajnos az érzelmeket se merik eléggé használni az előadók. Ha valaki küzdött valamiért, merjen örülni neki. Ha akadályozták, merjen haragudni. Ha valami a szívéhez nőtt, merjen szenvedéllyel beszélni róla. Sokkal hitelesebb lesz a mondandója.
Korábban már említettem az időt. Ezt nem lehet elégszer mondani. Aki kiáll, tartsa be a korlátokat, vagy a moderátorok tartassák be, ha máshogy nem megy. Alapvető szakmai udvariasság, hogy mástól nem szabad elvenni sem az ebédidőt, sem az előadási vagy beszélgetési időt. Legyen ennyi alázat az előadóban, és ha gyakorlatlan, mondja otthon magának végig az előadást diavetítéssel együtt. Egy foglalkozásra is úgy megy az ember, hogy tudja, mire mennyi idő van. Miért lenne ez más egy konferencián?
Szerintem túl udvariasak vagyunk egymással, és nem a jó értelemben. Nincs kialakult vitakultúránk, így sok olyan hasznos dolog sikkad el, ami a vélemények ütköztetésével előbbre vihetne. Néha azért nem megyünk bele kényes kérdésekbe, mert nincs időnk, és így nem akarunk az ebédszünetből időt elvenni vagy lógóban hagyni a feszültséget. Ahogy a cikk elején írtam, ezen a kevesebb előadás és a több beszélgetési idő már segíthetne.
A másik eset, hogy nem szeretnénk megbántani a másikat, ezért nem mondunk ki minket feszítő dolgokat. Az álláspontok megkérdőjelezése nem a másik létjogosultságának megkérdőjelezése, ennyit kell szem előtt tartanunk és akkor nem lesz gond.
Sajnos létezik az ellenkező véglet is, amikor valaki megszólalásával teljesen uralja a teret. Amikor akkora amplitúdóval és olyan hevesen beszél, hogy senki nem száll vele vitába, mert nincs kedve felvenni a kesztyűt. Ez sem szerencsés. Merjük vállalni a vitát, mert nem biztos, hogy a leghangosabbnak egyben igaza is van!
Dióhéjban ennyi jutott eszembe. Nem állítom, hogy a konferenciák mindegyike egy hibagyűjtemény lenne. Azt sem, hogy a szervezők nem végeznek áldozatos és értékes munkát. De többet is ki lehet hozni ezekből az alkalmakból. Örülnék, ha más is megosztaná a véleményét/tapasztalatait, még akkor is, ha nem ért velem egyet. Beszélgessünk, hisz ez a lenne a lényeg!
